„Gyere, bukj velünk!” – a Kudarcok Múzeuma hű a nevéhez

–

Tómasz Edizon

Mintha tíz perccel nyitás előtt dobták volna össze a teljes kiállítást – fut végig az agyamon, amikor a Múzeum körútról belépek a fotocellás ajtón át a Kudarcok Múzeumába.

A padlón egy kutyafuttában elvégzett félfelújítás nyomai: por, festékfoltok és apróbb törmelékdarabok. A falakból kábelek lógnak, egyes falak frissen festettek, másokról foltokban hiányzik a vakolat.

A tér üresnek tűnik. A kisebb tárgyak látszólag innen-onnan összeszedett, fehér polcokon sorakoznak szorosan egymás mellett, a nagyobbak egy-egy sarokban bújnak meg. Van, amelyik azokon a dobozokon áll, amikben valószínűleg szállították, más régiségek a falnak támasztva vagy egy kisebb dobogón ácsorognak.

„Angol vagy magyar?” – kérdezi a hozzám lépő férfi, aki két nagy stósz A4-es papírköteget szorongat. A magyart kérem. Mint kiderül, hiába is keresem a kiállított tárgyak mellett a leírást, az nincs: a tűzőgéppel összekapcsolt, sűrűn nyomtatott lapok tartalmazzák a tudnivalót. Mielőtt belelapoznék, még körbenézek kicsit: a falakon mindenféle molinók díszelegnek, amik a siker és a kudarc kapcsolatáról értekeznek egy-két frappánsnak gondolt mondatban. Van, amelyiken csak angolul, más plakátokon az angol mellett magyarul is szerepel az idézet.

Szinte nem látok olyat, amiben ne lenne nyelvhelyességi hiba.

Elindulok, hogy megnézzem, amiért jöttem: a történelem legnagyobb üzleti bukásait, de rögtön azzal szembesülök, hogy a sorban az első két kiállítási tárgynak (vagy illusztrációiknak) csak hűlt helyét láthatom.

Megyek tovább ahhoz, ami van. Műanyag bicikli, furcsa, hószánra emlékeztető jármű, a mellettük lévő polcokon pedig repülőmakett és sportcipő. Olvasom a leírásokat, de nem mindegyiknél értem pontosan, hogy mi a történet a tárgyak mögött. A szöveg egyértelműen a Google Fordító „munkája”, szinte minden leírásban van olyan mondat, aminek nincs értelme. A kiállított tárgyakat különböző témakörök szerint csoportosították, de ezekre is csak tippelni tudok az olyan elnevezések alapján, mint „Rossz ízűt” és „A jövő nem most”.

Amikor észreveszem az egyik, amúgy teljesen üres, koszlott falra, a szemmagasságtól jóval feljebb kiragasztott A4-es képet, amin az a szöveg díszeleg, hogy

„Ha tudod, hogy csinálhatnád jobban is, akkor csináld jobban!”, nem tudom visszatartani a nevetést.

Odamegyek egy hoszteszhez, hogy megkérdezzem, ezek a leírások vajon a végleges verziók-e. Nem tud segíteni, de rámutat egy rózsaszín ruhás nőre, akiről azt mondja, a tulaj, ő meg tudja mondani. Odamegyek, bemutatkozom, és megkérdezem tőle is. A válasz: igen.

Egyre csalódottabb és idegesebb leszek, felmegyek az emeletre. Erre a szintre már nem jutott a látszatfelújításból. Itt-ott ablaküvegek vannak a falnak támasztva, amiről foltokban hullik a vakolat, egy másik falon pedig egy ősrégi, megsárgult légkondi „színesíti” a „kiállítást”. Nincs büdös, de érzem, ahogy az orromat facsarja a por, mert allergiás vagyok rá. Itt már üvegajtós szekrények mögött sorakoznak azok a kisebb tárgyak, amiket nem valamelyik sarokba suvasztottak be. A légkondi alatt egy molinó, rajta a felirat: „Nem kudarcot vallottam. Csak 10,000 olyan módot találtam, ami nem múködik – Thomas Edison”.

MÚKÖDIK – ezt így kinyomtatták jókora betűmérettel.

Eldurran az agyam, kimegyek levegőzni. Próbálom feldolgozni, hogy mi is történik itt valójában. Eszembe jut, hogy talán ez direkt ilyen. A Kudarcok Múzeuma lehet, hogy egy performance, és a kiállítás maga is egy kudarc. Talán hülye vagyok és nem esett le a lényeg. A teóriámnak némileg ellentmond, hogy az említett molinók mind azt üzenik, hogy a kudarc elengedhetetlen része a sikerhez vezető útnak, ez pedig elvileg egy világszerte népszerű kiállítás.

Aztán amikor rákeresek a telefonomon a korábbi, más városokban tartott kiállításra, egyértelmű, hogy ennek nem így kellene kinéznie. Találok egy BBC-videót az első, Svédországban létrehozott tárlatról. Színes fények, ízléses polcok, vetítések és interaktív panelek mindenhol, amiknek a célja, hogy megismerd a gondosan elrendezett tárgyak történetét.

A legszürreálisabb az egészben viszont az, hogy odabent koktélruhában és zakóban toporgó emberek úgy csinálnak, mintha ez teljesen rendben lenne.

Mintha nem vennék észre, amit én látok, és kedélyesen bogarásszák azt a fércmunkát, ami az infókat tartalmazza, vihorászanak az abszurd tárgyakon, miközben kortyolgatják a műanyag talpas pohárba az alumíniumdobozból kiöntött pezsgőt és majszolják az alufólián kínált uborkás szendvicset.

A bejárattal szembeni padon ücsörgök, nem fűlik a fogam ahhoz, hogy visszamenjek, pedig még egy csomó mindent nem láttam, és a kiállított, kudarcot vallott termékek sztorijai tényleg érdekelnének. Rákeresek még egyszer a honlapjukra, mert nem emlékszem pontosan, mennyibe kerül majd egy jegy.

Felnőtt: 6450 Ft

Diák/nyugdíjas: 4490 Ft

Gyerek (6–12 éves kor között): 3490 Ft

A pofám leszakad. 

Pedig

Ahogy a kiállítás „előterében” kiragasztott, szintén helyesírási hibáktól és magyartalan mondatoktól hemzsegő plakátból kiderült, a Kudarcok Múzeumát az amerikai-izlandi dr. Samuel West klinikai szakpszichológus és szervezetpszichológus hozta létre azzal a céllal, hogy megmutassa, a kudarc nem szégyen, hanem része a sikerhez vezető folyamatnak, és az olyan hatalmas vállalatok, mint a Coca-Cola, az Apple vagy a Microsoft is benyelt pár ordas nagy buktát az évek alatt, mégis sikeresek.

A koncepció érdekes, és lenyűgöző, hogy a kudarctörténetekhez kapcsolódó termékek jelentős részét sikerült összegyűjtenie.

Ez egy jó és izgalmas kiállítás lehetne – és volt is, más városokban –, hiszen van itt zöld ketchup, átlátszó kóla, műanyag bicikli, óriásdarts, és kölcsönözhető (!) szexbaba is.

Rengeteg olyan termék, amely meghökkentő, szürreális vagy megmosolyogtató.

A kiállítás tartalma sem tökéletes, de mindez lényegtelenné válik a minősíthetetlen körítés miatt. Számos olyan történetet emeltek be ugyanis, amik nem illeszkednek a múzeum üzenetéhez, miszerint a siker a kudarc után következik. A Fyre Fesztivál (amit egy hűtő polcára tett műanyag dobozzal illusztráltak, amiben műanyag kajacafatok voltak) például nem kudarc volt, hanem egy átverés. Ahogy azt sem értem, hogy a Segway mit keres itt – oké, hogy nem forradalmasította a közlekedést, mint ahogy azt eltervezték, de ha egy tetszőleges nap random időpontjában kimegyek a Deák térre, szinte biztos hogy belefutok egy Segwayjel várost néző turistacsoportba. Ez azért messze nem nevezhető bukásnak. Van még pár ilyen sztori, de a kiállított termékek többsége mögött – amennyire ki tudtam bogarászni az érthetetlen leírásokból – érdekes, valódi bukástörténetek vannak. Kár, hogy a megvalósítás ezt teljesen zárójelbe teszi. 

Kösz, nem

Körülbelül háromnegyed óra toporgás, feszengés, kínomban röhögés és dühöngés után úgy döntök, ideje továbbállni. Az ajtón kilépve egy sötét ruhás nő, aki nem a tulajdonos, de nem tudom, pontosan kicsoda, mert nem mutatkozik be, megkérdezi, hogy tetszett-e a kiállítás. Az ábrázatomról leesik neki, hogy nem vagyok elégedett, így megkérdezi, mi a probléma.

Elmondom.

Egyetért!

Majd a hely adottságairól kezd beszélni, és arról, hogy a szövegeket egy hivatásos fordító készítette. Hát persze.

Ahogy elköszönünk egymástól, a múzeumnak helyet adó helyiség kirakatüvegén meglátom a hívogatónak szánt feliratot: Kudarcok Múzeuma, alatta: „Gyere és bukj velünk”.

Kösz, de nem.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Dián Dóri