Vigyázat, ez A csapda: izgalmas sorozatgyilkosos thriller helyett bugyuta imázsfilm

–

M. Night Shyamalan már megint megcsinálta: elhúzta az orrunk előtt a mézesmadzagot egy izgalmasnak tűnő alapötlettel, hogy aztán tönkrevágja az egészet a logikát dacból mellőző történettel, egybites karakterekkel, és a feszültség teljes hiányával. Mindezt olyan köntösbe csomagolva, mintha egy lelketlen gyilkológép fifikás agyának működésébe leshetnénk be, csakhogy ezúttal nem a lóláb, hanem egy komplett ménes lóg ki a színfalak mögül.

Nézzétek, milyen szépen énekel a lányom!

A történet szerint Cooper Adams (Josh Hartnett) egy átlagos, szerető szülő, aki béna apukapoénokat tol, mindenkivel kedves és előzékeny, és teljesíti a kiskamasz lányának, Riley-nak (Ariel Donoghue) az álmát azzal, hogy elviszi a gyereket kedvenc énekesnőjének, Lady Ravennek a koncertjére.

Ám a csarnokban feltűnik neki, hogy egy popkoncerthez képest indokolatlanul sok kommandós nyüzsög a helyszínen, és csakhamar megtudja, mire ez a nagy felhajtás: a rendőrség kapott egy fülest, hogy a Hentes (micsoda kreativitás!) néven emlegetett, 18 emberrel végző sorozatgyilkos ott lesz a koncerten. Így csapdát állítottak neki, és terveik szerint a távozásakor lecsapnak rá.

Cooper szempontjából az egyetlen bibi a történetben, hogy történetesen ő az, akit keresnek, innentől pedig egyetlen dolog hajtja: úgy kijutni az épületből, hogy ne fogják el, és a lánya se sejtsen meg semmit.

Az alapötlet tehát egy izgalmas macska-egér harcot ígér, amiben egy őrült, de zseniális elmével és manipulációs képességekkel megáldott gyilkos próbál szabadulni szorult helyzetéből, miközben fenn kell tartania a gondos apuka látszatát.

Csakhogy valójában a teljes film lényege az, hogy M. Night Shyamalan kényelmetlenül erőszakosan szeretné felhívni a figyelmünket arra, hogy legidősebb lánya, a 28 éves Saleka milyen jó énekesnő. Ő alakítja ugyanis Lady Ravent, a filmhez pedig egy egész albumot csinált, amiből kénytelenek vagyunk meghallgatni 4-5 rendben lévő, de semmi extra számot, miközben a főszereplőnk idegesen tekinget jobbra-balra a kiutat keresve azért, hogy még véletlenül se terelje el a figyelmet holmi cselekménnyel az igazi attrakcióról.

Tehát azzal az izgalmas felállással, hogy a főszereplőnk a gyilkos, nem kezdtek semmit annak érdekében, hogy mindenki alaposan eszébe véshesse, hogy Saleka milyen ügyes előadó.

Úgy látszik, a Shyamalan név nem cseng önmagában olyan jól, hogy Salekának elég legyen bemutatkoznia az instant popsztársághoz, ezért az apukája kénytelen volt köré felhúznia a legújabb filmjét – így lett A csapda gagyi thriller, de tökéletes illusztráció a szótárban a nepo baby kifejezés mellett. 

Itt mindenki hülye?

A Shyamalan család idén nagyot megy a mozikban: alig két hónapja jött ki a középső lány, Ishana Shyamalan A figyelők című filmje, amit ő írt és rendezett, édesapja pedig társproducerként segítette lánya debütálását, ami finoman szólva sem nyerte el sem a kritikusok, sem a közönség tetszését.

A csapdával a legidősebb gyerek, Saleka karrierjének fellendítésén volt a sor, és bár tényleg jól énekel, a dalok pedig felejthetők ugyan, de rendben vannak, ám nem segít a 28 éves énekes felfuttatásában, hogy kínosan egyértelmű, hogy a film célja az ő reflektorfénybe állítása, és hogy maga a mozi bődületesen ostoba és pocsék.

Az egyik legnagyobb gond ugyanis, hogy a történet minden szereplője olyan hülye, mint egy zsák molylepke, ez pedig alaposan aláássa, hogy bárkiért és bármiért izgulhassunk az 1 óra 45 perces játékidő alatt.

Kezdjük azzal, hogy Coopert az évszázad legelvetemültebb és legzseniálisabb elméjű sorozatgyilkosának állítják be, aki már 18 emberrel végzett, és mindig a rendőrség előtt jár néhány lépéssel,

miközben nincs annyi esze, hogy amikor már tudja, miatta sorakozott fel az állam összes rendőre az arénában, úgy néz rá a telefonján a következő – még élő és fogva tartott – áldozatára a biztonsági kamerán keresztül a tömött mosdóban, hogy nem halkítja le a készülékét, és mindenki az áldozat jajveszékelését hallgatja.

Aztán ott van a merchöket áruló, a „kötelező” vicces fekete karakternek szánt hapsi, aki természetesen tud a rendőrség nagy összeesküvéséről (naná, hogy beavatták a szigorúan titkos akció minden részletébe), és készségesen elárul mindent Coopernek csak azért, mert az kedves volt egy másik vásárlóval.

De a hatóságok is olyan mérhetetlenül amatőrök, hogy még javában bütykölik a biztonsági kamerákat, amikor már engedik be az embereket, és olyan kiskapukat hagynak a rendszerben, amik teljesen egyértelműen azért kellenek csak, hogy Cooper helyzete ne legyen már az első pillanatól totál esélytelen. 

És ezzel még nem spoilereztem el semmit, ezek mind benne vannak az előzetesben! De a film minden egyes szereplőjének összes lépése halál logikátlan, soha senki nem viselkedik úgy, ahogy az ebben a moziban felvonultatott karakterek, legyen szó a gyilkosról, annak feleségéről és lányáról, a popsztárról vagy az ő biztonságát szolgáló emberekről.

Senkinek nincs egy hihető pillanata a szűk kétórás játékidő alatt, ami alaposan elidegeníti a nézőt, és a huszadik, okosnak gondolt „csavar” után úgy érzi, valójában ő esett Shyamalan csapdájába, és fészkelődve várja, hogy végre feltűnjön a stáblista.

„A legrosszabb, amit valaha láttam”

Ezekkel a szavakkal jellemezte a barátom a mozit, amikor jöttünk ki a teremből, és nem győztem egyetérteni vele, de nem azért vagyok igazán zabos Shyamalanra, mert elpocsékolt két órát az életünkből – tőle sajnos ezt már megszokhattuk. Hanem mert a film egyes pillanatai, amellett, hogy szarok, kifejezetten károsak is.

A mozinak ugyanis nincs humora, amikor viszont megpróbálkozott egy-két poént ellőni, kinyílt a bicska a zsebemben. Itt van nekünk ugyanis Kid Cudi, aki a the Thinker nevű előadót alakítja a filmben, Thinker pedig történetesen meleg. Ő lenne a másik humorforrás a már említett pólóárus srác mellett, és egészen pontosan két jelenete van: az egyikben azon kéne röhögni, hogy a meleg csávó született díva, aki laktózérzékeny, és penetráns hangnemben küldi el a halálba a cateringes kollégáját, aki nem figyelt arra, hogy mentes joghurtot készítsen be az öltözőjébe, ami miatt ő össze fogja fosni magát. A másik, hogy amikor összefut Cooperrel, aki a lányát kísérgeti, rákacsint, jelezve, hogy szívesen összemelegedne a sorozatgyilkossal.

Mert hát ilyenek ezek a homoszexuális előadók: hisztiznek és minden szembejövő férfi gatyájába belemásznának. Meghalok a röhögéstől, de tényleg.

Nem ez lesz a rendező nagy visszatérése

M. Night Shyamalan teljesítménye finoman szólva is hullámzó, és jelenleg több benne a mélység, mint a magasság. A Hatodik érzékkel nagyot domborító rendező elégszer bizonyította már, hogy hiába az ő munkáját dicséri A sebezhetetlen és a Jelek is, megdöbbentően rossz filmeket tud kiadni a keze közül. A Széttörve című mozijával aztán sokakban elültette a reményt, hogy hátha itt a nagy felívelés ideje, azonban az azt követő filmjeivel rácáfolt a várakozásokra. Erre a lejtmenetre tesz rá még egy lapáttal A csapdával, amiről ráadásul bűzlik, hogy nem a művészi vízió hozta létre, hanem a kínos próbálkozás, hogy Saleka karrierjét beindítsa. 

És értem én, hogy Shyamalan papa szanaszét töri magát, hogy legidősebb szeme fénye domborítson valamit a show-bizniszben, de miért kell nekünk ehhez asszisztálnunk?

A csapda augusztus 1-jétől látható a mozikban.

Kiemelt kép: InterCom

Dián Dóri