Kislánya halálának összes évfordulóján öngyilkosságot kísérelt meg a színésznő – Jean Sebergre emlékezünk

–

„Csinos lány vagy, de nem a legcsinosabb a világon” – mondja a fiatal színésznőnek a láthatóan jó pár évvel idősebb, tapasztalt, vén tévés róka cigarettával a kezében (mert a műsort egy dohánycég támogatta) annak élete egyik első televíziós interjújában. Mike Wallace bizony feljogosítva érezte magát arra, hogy a tizenkilenc éves alanyát így „cserkéssze be”, miután az eljátszotta élete első filmszerepét (nem akármit: Jeanne D’Arc-ot Otto Preminger filmjében), és kipiszkálja belőle, milyen egy álmos iowai kisvárosból egyszeriben a világhírnévbe csöppenni. 

Szerintem már ez is jól érzékelteti, hogy egy szárnyait bontogató, ambiciózus fiatal lánynak a showbusiness világában mi mindennel kell megküzdeni – nemcsak 1958-ban, hanem a mai napig. És mindemellett Sebergnek még magyarázkodnia kell amiatt, hogy az első alakítása miért kapott csupa rossz kritikát (noha 18 ezer jelentkezőből választották ki a szerepre), hogy igenis vannak értékei, amikben hisz; hogy inkább jó színész szeretne lenni, mint ünnepelt híresség; és az élete most sem csak csillogásból és kényeztetésből áll, hanem sok munkából és millió elvárásból, amik között próbál okosan egyensúlyozni – anélkül, hogy ebben bárki támogatná.

Tanulságos beszélgetés – ilyenkor adok hálát az internetnek, amiért könnyedén hozzáférhetek, és legalább a két végpontját láthatom egy történetnek. Mike Wallace ugyanis legközelebb akkor szánt egy egész műsort Jean Sebergnek, amikor már halott volt – akkor azt próbálta meg felgöngyölíteni, hol csúszhatott félre a dolog, miért vetett végül önkezével véget az életének.

És hogy mi derül ki? Azt szinte össze lehetne rakni sok-sok más, hasonló sors építőkockáiból: a tágra nyílt szemű, nagy álmokat dédelgető kisvárosi lány naivan érkezett Hollywoodba, de mindjárt az első rendező, akinek a közelébe került (Otto Preminger) bevezette őt abba abuzív világba, ahol egy fiatal színésznőnek meg kell tanulnia kemény bőrt növeszteni. Neki a szó szoros értelmében is kellett, mivel a Szent Johanna máglya-jelenetében úgy alágyújtottak, hogy égési sérüléseket szenvedett, de ahogy később nyilatkozta: nemcsak a testén ejtettek mély és maradandó sebeket.

Ráadásul kétszer égette meg magát: egyszer a filmben, egyszer meg akkor, amikor a kritikák megjelentek (ezt is ő nyilatkozta), és az utóbbi talán még annál is jobban fájt, úgy elmarasztalták.

Preminger azonban hitt benne (mint Pygmalionban, akit kedvére formálhat), és még egy filmet forgatott vele: a Jó estét, búbánat!-ot, aminek a felvételei Franciaországban zajlottak. Ugyan Seberget még ez sem avatta színésznővé a kritikusok szemében, de egy pozitív hozománya volt: általa ismerte meg első férjét, Francois Moreuilt, akinek a kedvéért Franciaországban maradt. Két évvel később pedig már be is mutatták az első francia filmjét, ami örökre beírta a nevét a filmtörténetbe: Jean-Luc Godard rendezésében a Kifulladásigot. Aki abban látta, többé soha nem felejtette el.  

Seberg a filmben csíkos pólós amerikai diáklányként jelent meg, aki a Champs-Élysées-n árul újságot, és beleszeret az ellenállhatatlan bűnözőbe, aki állandóan körberajzolja az ujjával az ajkát – ennél menőbb dolgot elképzelni sem lehet.

És a francia újhullámnál sem történt izgalmasabb dolog a ’60-as években, úgyhogy Seberg ezután sorra forgatta a francia filmeket, közben pedig felnőtté, szabaddá és nagyvárosi, felvilágosult nővé vált.

Nem véletlenül szokták párhuzamba állítani Jane Fondával, aki hasonló utat járt be. (Fonda alig egy évvel volt idősebb nála.) Mindketten hamvas, elismerésre és értelmes munkára vágyó, tehetséges fiatal színésznők voltak, akik Franciaországban találták meg a közegüket, és mindkettejük mögött ott termett rögtön egy prominens francia művész, akihez feleségül mentek – és aki mellett sokat szenvedtek. Fondának ez volt Roger Vadim, Sebergnek pedig a legendás író, Romain Gary (akiről ITT írtunk bővebben). Aztán Fonda is szült egy gyereket, és Seberg is megszülte a fiát Garynak, ami egyiküket sem tartotta vissza attól, hogy ne járjanak el továbbra is hónapokra forgatni, akár a világ távoli pontjaira. Mást jelentett akkor anyának lenni, és egy karriert vinni…

Azt is csak nemrég, Seberg fiának memoárjából lehetett megtudni, hogy még a gyerek születési évét is meghamisították, mert Seberg terhessége is egy filmforgatás idejére esett, amit fel kellett függeszteni a szülés miatt, ám a stúdió nem engedte, hogy ezt a nyilvánosság előtt vállalja. A gyerek (Alexandre Diego Gary) csak jó pár évvel később, a dadája elszólásából tudta meg, hogy nem annyi idős, amennyinek hiszi magát (és hiszi mindenki más is), hanem valójában egy évvel idősebb.

Fonda és Seberg élete még abban is párhuzamot mutat, hogy Franciaországban mindketten felfedezték magukban a politikai érzékenységet, és ennek hangot is adtak: a hírnevüket jó ügyek mellé akarták állítani.

Seberg elsősorban a rasszizmus ellen harcolt, de írt például támogató, együtt érző cikket a droghasználóknak is. És mindemellett mindketten szerették a férfiakat, fontos volt nekik, hogy valaki álljon mellettük. Több nagy szerelem és kisebb affér váltogatta egymást az életükben, de valahogyan mind tönkrement.

Seberg életének egyik nagy csalódása például Clint Eastwood volt, akivel együtt játszott a Fesd át a kocsid! című filmben 1968-ban, és bár miatta vált el végül Garytól, Eastwood azon nyomban felszívódott mellőle. (És mint utólag kiderült, már a forgatás alatt is végig tartott egy másik szeretőt is a statiszták között.) Ekkor állt Seberg a Black Panther mozgalom mellé, hogy a hírnevével támogassa az afroamerikai egyenjogúsági küzdelmet, és szeretett bele a mozgalom egyik hangadójába, Hakim Jamalba, akit akkor már az FBI figyelt. Mivel Seberg nemcsak a nyilvánosság előtt „játszotta el” az antirasszista hősnő szerepét, hanem nagyobb összegekkel és tettekkel is támogatta a törekvéseiket, az FBI egyszer csak komolyan kezdte venni, és rászállt.

Az otthonát állandó megfigyelés alatt tartották, a telefonjait lehallgatták, azzal fenyegették, hogy rossz hírét keltik és tönkreteszik a karrierjét – amiről később kiderült, hogy nem üres fenyegetőzés volt. Minderről 2018-ban Kristen Stewart főszereplésével forgattak filmet (Jean Seberg minden rezdülése címmel), ami azt meséli el, hogy ez a politikai nyomásgyakorlás hogyan vált a színésznő végzetévé. Mert bár nem hagyta magát elrettenteni, de mentálisan ráment a harcra – hogy is ne ment volna rá! Ráadásul a Black Panther mozgalom is kihátrált mögüle, amiben szerepet játszott, hogy a magánélete összekeveredett az aktivizmussal.

 Nagyon valószínű, hogy Jean Seberg nőiessége, szépsége és vonzereje (amivel ebben a korszakban már élt is) inkább útját állta a boldogságának, mint hogy segítette volna. 

Egyik férfi karjaiból omlott a másikéba, és míg az FBI azzal próbálta lejáratni, hogy házas emberként egy fekete aktivistától vár gyermeket, a valóságban már egy harmadik férfiba volt szerelmes, és tőle esett teherbe. De az a férfi sem vállalta a születendő lányukat: így végül Romain Gary volt az, aki mellé állt, hogy az FBI akcióját meghiúsítsa. Amikor a kislány végül idejekorán, hét hónapra megszületett (vélhetően annak hatására, hogy Seberg azokban a napokban marokszámra szedett altatókat, hogy túlélje az FBI zaklatásait), és két nap múlva meghalt, szándékosan üvegkoporsóban ravatalozták fel (Garyval az oldalán), hogy ország-világ láthassa: fehér bőrű volt.

Ezt a traumát azonban már soha nem tudta feldolgozni. Ugyan többé nem tette be a lábát a hazájába, de onnantól minden évben a lánya születésnapján öngyilkosságot kísérelt meg – és ez kilenc évet, kilenc kísérletet jelent. 

Franciaországban maradt tehát végleg, ahol kapcsolatai ezután is voltak egyre fiatalabb férfiakkal (sőt újra férjhez is ment), és filmeket is forgatott Európában, de lelkileg nem épült fel a megrázkódtatásokból. Tizenhét éves volt a fia, amikor pár napra eltűnt, majd holtan találták az autója hátsó ülésén annyi alkohollal és gyógyszerrel a szervezetében, amennyivel biztosan nem vezethetett. Vélhetően tehát valakik „odatették” a holttestét, de a rendőrség öngyilkosságot állapított meg. Még nem volt 41 éves sem.  

Halála után egy évvel Romain Gary is véget vetett az életnek – bár azt írta, ennek nem volt köze a volt feleségéhez. Közös fiuk ma azt meséli a Haaretz című izraeli lapnak, hogy az apja valójában mindig attól félt, hogy Seberg így végzi, ő pedig addig nem akarta magára hagyni Diegót, amíg fel nem nő. De a házasságuk valójában két súlyosan sérült, mentálisan labilis ember frigye volt, akik egymásra sem voltak jó hatással.

„Az anyám az apám totális ellentéte volt: csupa kedvesség” – mondja róla a fia.

Bár gyerekként egész életében csak sóvárgott utána, hiszen gyakran hónapokra elutazott, és ha ott volt, akkor is osztoznia kellett a figyelmén, ma is a legszebb szavakkal beszél róla. „Nagyon nehéz élete volt. Az emberek azt hiszik, paranoiássá vált az FBI megfigyeléseitől, de ez nem igaz, ez nem üldözési mánia. Az FBI valóban követte a Black Pantherhez fűződő kapcsolata miatt, bepoloskázta a telefonját, megmérgezte a macskáját Los Angelesben, és minden módon bántotta, zaklatta.”   

 

De ahhoz ragaszkodik, hogy sosem vált gyógyszerfüggővé. „Nagyon fáj hallgatnom azokat a sötét meséket anyámról, hogy beteg volt és rászokott a gyógyszerekre. Az egyik első ember volt, aki megértette, hogy a kábítószer betegség, és a függők segítségre szorulnak. Szerelmes levél az elveszettekhez címmel írt cikket a Libérationba, amiben a drogfüggőkhöz szólt, csak a legtöbben ezt is félreértették. 

A életrajzírók többnyire félremagyarázzák őt, és negatív színben tüntetik fel, de szeretném aláhúzni: anyám nem szedett gyógyszereket. Több pert is indítottam ebben az ügyben, de sajnos sikertelen kísérlet volt arra, hogy megóvjam a hírnevét.”

És bár Alexandre Diego Garynak sem volt könnyű élete ezzel a két kivételes tehetségű, de nehéz életű szülővel – a memoárjából kiderül, hogy hosszú évekig küzdött az alkohollal és pszichés betegségekkel –, ma azt mondja, egy dolgot mindenképp szeretne továbbadni a gyerekének abból, amit tőlük kapott: a nagylelkűséget. Mert mindketten annyit adtak magukból, amennyit csak tudtak.

Jean Seberg talán nem volt olyan erős, mint Jane Fonda, hogy túlélje az amerikai sztárkultusz hátulütőit, a szépségével járó kihívásokat és a politikai tevékenysége által kiváltott nyomást – vagy az is lehet, hogy nem jól választott társakat, sosem talált igazi támaszt, csak hasonlóan labilis embereket, mint amilyen ő maga volt, egyedül pedig nem tudott megmaradni. Az is tény, hogy a Kifulladásigon kívül egyetlen másik filmje sem vált maradandó művé, művészileg végül nem teljesedett ki. De akkor sem ezt érdemelte, különösen szerencsétlenül alakult a sorsa. Ehhez csak elég megnézni azt a tizenkilenc évesen adott interjúját, amiben még egy csillogó szemű, tiszta arcú, okos és intelligens lány ült, akiből akármi válhatott volna.

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/Silver Screen Collection