Ez is Benicio del Toro miatt jó – megnéztük a Hidegvér című filmet

–

Grant Singer, aki olyan sztároknak rendezett videóklipet, mint Ariana Grande, The Weekend vagy Lorde, most filmes pályára lépett, és első rendezését rögtön a Torontói Filmfesztiválon mutatták be. Nem véletlenül, az alkotás az előzetes információk alapján nagyon ígéretesnek tűnt: Grant Singer, Benjamin Brewer és Benicio del Toro írták a forgatókönyvet, utóbbi pedig a producerkedés mellett a főszerepet is elvállalta. Oldalán feltűnik a filmben Alicia Silverstone és Justin Timberlake is, a történet szerint pedig egy rendőr nyomozni kezd egy ingatlanügynök brutális meggyilkolásának ügyében, ám a szálak sokkal messzebbre vezetnek.

Amikor megláttam, hogy érkezik a Hidegvér a Netflixre, azonnal lestoppoltam, hogy szeretnék róla írni. Imádom a krimiket, úgyhogy az utóbbi idők tendenciája, miszerint egyre több, a klasszikus „whodunnit”, azaz „ki tette?” típusú krimi kerül a moziba (például Rian Johnson Tőrbe ejtve sorozata és Kenneth Branagh Poirot-feldolgozásai), nagyon boldoggá tesz. Lelkesen álltam tehát neki Grant Singer filmjének is, és elméletben ugyan minden adott volt egy feszes krimi-thrillerhez, ám a megvalósítás síkján már kicsit döcög az összkép.

A történet szerint…

… egy vagyonos ingatlanközvetítő cég örököse (Justin Timberlake) holtan találja ingatlanügynök barátnőjét az egyik eladó házban. A helyszínre érkezik Tom Nichols (Benicio del Toro) nyomozó főnökével egyetemben (Eric Bogosian), aki egyúttal felesége (Alicia Silverstone) nagybátyja is. Nichols neki is áll a nyomozásnak, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, sorra bukkannak elő a lehetséges gyanúsítottak: a jelenlegi barát, a volt férj, egy ellenség a múltból. Aztán az ügyet hirtelen a hatóságok rövidre zárják, amikor az exférj meghal, mondván, elég bizonyíték áll rendelkezésre ahhoz, hogy biztos legyen: ő ölte meg a nőt.

Csakhogy Nichols szemét szúrja ez a nagy sietség, és van pár bizonyíték, ami nem illik a képbe, úgyhogy titokban folytatja a nyomozást – ezzel pedig egy sokkal sötétebb ügy közepébe keveri magát.

Csapongó forgatókönyv, kiszámítható történet

A Hidegvér egyik legnagyobb hibája, hogy sokkal nagyobbat akart markolni, mint amennyit a forgatókönyv alapján elbírt volna. Már az elején tudjuk, ki a gyilkos, és a későbbi nagy csavart is csak az nem tudja előre, aki még az életében nem látott bűnügyi filmet. A krimik egyik Achilles-ina ugyanis, hogy mi, nézők pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy a történet háromnegyedénél már ismerjük a kulcsembereket, és ha Tom környezetében valaki azzal flexel, hogy mennyi pénze van, a nyomozó pedig úgy sejti, komolyabb okok állhatnak a nő halála mögött, mint a házastársi féltékenység, akkor bizony már negyedórával azelőtt tudjuk, hogy itt bizony rendőrségi korrupcióról lesz szó, minthogy azt felfedi előttünk a cselekmény.

Ráadásul ebben a történetben nincs semmi olyan, amit ne láttunk volna már bármelyik kábeltévés krimisorozatban, úgyhogy a két és fél órás játékidő nagyjából hatvan perccel hosszabb az optimálisnál.

Emiatt a cselekmény lassan vánszorog előre, és bár nagyon igyekszik a rendező, nem tudja mindig fenntartani a feszültséget – főleg azután, hogy a fordulatokat előre kitaláltuk.

A történethez képest maratoni játékidő pedig olyan szálakkal telik el, amik sehová nem vezetnek. Nem derül ki, mi az a levedlett kígyóbőr a film elején, pedig akkor fontosnak tűnt (ha szimbólum akart lenni, ami reflektál a film eredeti címére, ami Reptile, és ami hüllőt jelent, akkor annak gyenge és elég random volt); sosem tudjuk meg, hogy mi volt a festékkel, a hajszálakkal és a harapással.

Sőt, a végére már a gyilkos leleplezése is csak úgy mellékesen történik meg a főszereplő szempontjából sokkal fontosabb korrupciós szál elvarrása miatt.

Messze nem tökéletes, mégis élvezhető

Grant filmes debütálása tehát a forgatókönyv miatt hagy némi kívánni valót maga után, ám minden más szempontból ragyogóan teljesít. Az operatőri munka csodás, ezek a képek simán elfértek volna a nagyvásznon is.

Aztán: egy videóklip-rendezőtől ugyan el is várható, de a zene és úgy összességében a hangzás remek, rengeteget hozzáad a filmhez, leginkább ennek köszönhetők a film feszült pillanatai.

És ami miatt nem unjuk el magunkat a film első egy órájában sem, az a megfelelő ütemmel adagolt egyedi humor, ami olyan kellemes fűszert ad az élményhez, ami a stáblista felgördülése után is megmaradt bennem.

Mindez persze nem jönne át a csodálatos Benicio del Toro nélkül, aki annyi színt és árnyalatot visz a klasszikus mindig fáradt, kicsit morcos, de az igazságért a végletekig küzdő zsaru szerepébe, hogy azzal elviszi a hátán az egész filmet. Ha nem lenne ilyen fantasztikus színész, aki itt is kamatoztatja a tudását, messze nem lehetne jónak nevezni a Hidegvért – szerintem. De Alicia Silverstone és Eric Bogosian is remekelnek, azonban Domenick Lombardozzi a klisés karakterét nem tudta jobban árnyalni, Justin Timberlake pedig kifejezetten semmilyen volt. 

Az, hogy nem volt egyértelmű csalódás számomra a film, Benicio del Torónak, a film nyomasztó hangulatának és a remek zenének köszönhető, ezek viszont annyira erősek, hogy szerintem a gyenge sztori ellenére is érdemes egyszer megnézni a Hidegvért. Nem ígérem, hogy sokáig emlékezni fogsz rá, de egy borús vasárnap estére megteszi.  

Kiemelt képünk forrása: Netflix

Dián Dóri