Rájöttem: Sam Rockwellnek mindent meg tudok bocsátani
Megnéztük az Argylle – A szuperkém című filmet
Tíz évvel ezelőtt Matthew Vaughn a Kingsman – A titkos szolgálat című filmjével megmutatta, hogy hogyan lehet úgy újragondolni a kémfilmes zsánert, hogy a végeredmény szinte minden porcikájában ismerős, mégis iszonyú szórakoztató legyen. A James Bond-paródia óriási sikerén felbuzdulva jött is folytatás, ami vegyes kritikákat kapott, majd a harmadik (előzmény)epizód, amiről jobb, ha nem beszélünk. Idén február elején pedig megjelent az Argylle – A szuperkém című mozija, ami nagyjából ugyanazt a viccet szeretné elmesélni, csak más köntösbe bugyolálva. Úgy látszik, Vaughn nem tud elszakadni kémfilmparódiáktól, pedig ideje lenne. Dián Dóri írása.
–
Imádtam az első Kingsman-filmet, és bírtam a folytatást is – a harmadik részről pedig igyekszem jótékonyan megfeledkezni –, úgyhogy amikor megtudtam, hogy Matthew Vaughn megint kémfilmet csinál, elfogott a remény, hogy talán van még ott muníció, ahonnan anno Eggsy és Galahad kalandja érkezett.
A cím és az előzetes arra engedett következtetni, hogy ezúttal nem a 007-es filmek kliséit forgatja ki, hanem a Mission: Impossible-moziknak vág oda, és bár a sejtésem beigazolódott, a végeredmény kicsit sem tett boldoggá.
Majdnem minden túl sok
Pedig a film alapszituációjában meg volt a lehetőség arra, hogy egy szórakoztató, fordulatos, kellően izgalmas és vicces élményben legyen részünk: a történet szerint Elly Conway (Bryce Dallas Howard) író karrierje csúcsán van, épphogy megjelent sikersorozatának negyedik kötete Argylle, a szuperkém kalandjairól, de már az ötödik rész vége felé jár az írással. Csakhogy minden, amit Elly megírt, a valóságban is megtörtént egy titkos ügynökkel, a rosszfiúk pedig üldözőbe veszik a nőt, hogy kiszedjék belőle, mi lesz a történet végkifejlete, amit az író egyelőre még nem talált ki.
Itt jön a képbe Aiden (Sam Rockwell), a valódi kém, aki igyekszik megvédeni az írót az őt fenyegető veszélytől, Elly pedig egyik pillanatról a másikra egy kontinenseken átívelő hajsza közepén találja magát.
Spoiler nélkül ennél többet nem lehet elárulni a cselekményről, de bőven tartogat fordulatokat a történet – túl sokat is. Ez az egyik legnagyobb probléma a filmmel: majdnem minden túl sok benne. Az egymást érő csavarok egy idő után inkább fárasztók, a viccek jelentős részét túltolják, túl sok a felesleges karakter és maga a film is messze túl hosszú. Persze értem én – mindezzel a zsáner kliséinek akarnak görbe tükröt mutatni, de az összkép sajnos igen kevés százalékban tartalmaz valóban szórakoztató megoldásokat.
Emellett pedig bőven vannak hiányosságai a filmnek. A karakterek egysíkúak és unalmasak: Sam Rockwell megpróbálja kihozni a legtöbbet a laza, mókás jófiúból, de nem volt könnyű dolga szegénynek; Bryce Dallas Howard pedig azt a klisécunamit hozza, amit elvárnak a karakterétől, de egyiküknek sincs lehetősége olyan emlékezetes alakításra, mint ami az első Kingsmanben Taren Egertonnak és Colin Firthnek megadatott.
Bryan Cranston főgonosza pedig a legérdektelenebb, legsótlanabb antagonista, akit valaha a hátán hordott a nagyvászon.
Azoknak, akik Henry Cavillért vagy Dua Lipáért váltottak jegyet – az ő nevükkel akarják eladni a produkciót –, csalódniuk kellett, hiszen alig szerepelnek, és Samuel L. Jackson pedig fájóan egyértelműen azért van benne a filmben, hogy felírhassák a nevét a stáblistára. Az olykor ide-oda dobált rettenet CGI-macskát pedig személyes sértésnek vettem.
Mondom, mi a jó benne
Ezzel együtt a film nem kész katasztrófa. Az már a Kingsman-szérián is látszott, hogy a rendező az akciójelenetekben bontakozik ki leginkább, ezeket élvezi a legjobban, és most sem kell csalódnunk. Olyan kaliberű agymenésre azért persze ne számítsunk, mint amikor Colin Firth egy szusszal nyírt ki egy templomnyi szerencsétlent, de a legkreatívabb megoldások és legjobb poénok itt is ilyenkor durrannak el. Ám mivel a film messze túl hosszú, ezeket a jeleneteket pedig meglepően szűk marokkal mérik, sajnos nem nyomnak eleget a latban ahhoz, hogy az összélmény pozitív legyen.
Magamat is meglepve azonban mégsem távoztam dühösen vagy kifejezetten csalódottan a moziteremből. Nem értettem, hogy lehet, hiszen nem mondanám, hogy tetszett, amit láttam, emlékezetesnek meg aztán pláne nem nevezném az Argylle-t.
A mélygarázs felé battyogva aztán rájöttem: Sam Rockwellnek mindent meg tudok bocsátani.
A Három óriásplakát Ebbing határában óta a szívembe zártam ezt az embert, és végül is szívesen néztem a képét bő két órán keresztül – de ez messze nem a film érdeme, sokkal inkább a Rockwell iránti elfogultságom tanúbizonysága.
Úgyhogy, aki hasonló elragadtatással viseltet a színész iránt, bátran üljön be az Argylle-ra, másnak azonban nem kifejezetten ajánlom. Pláne nem a Henry Cavill-rajongóknak, az a haj egy a sok rossz vicc közül ebben a filmben.
Az Argylle – A szuperkém február 1-jétől látható a mozikban.
Utóirat: Könyörgök, senki ne tegye a macskáját ilyen rettenetes hátizsákba, hiába cuki és dizájnos, nem jó a cicának.
Kiemelt kép: UIP-Duna Film
