Nem mesemondó volt: ő maga volt a mese – Búcsú Csukás Istvántól

–

Állunk mind egy hatalmas, girbegurba kertben. A kerítésvasak görbék, a kontúrok elmosódottak, a színek életlenek, a fákon a madarak mind dundik (az egyik annyira, hogy a fára felrepülni sem tud, és valamiért még most is csokit majszol), és hatalmas a csőrük. A földön egy vödörből kinéz egy kukac, vörös haja van, vigyorogni, sőt hangosan ho-ho-ho-hahotázni szokott azzal a kalapos csávóval ott mellette, de ma egyik sem vigyorog.

Lehajtott fejjel állunk mind, sok millióan. Gyászolunk. De azért felnézünk olykor, mert akik megjelentek ezen a közös megemlékezésen, azok között bizony legendák vannak.

Órarugógerincű Felpattanó próbál egy helyben állni, pedig neki az nem megy, de Madárvédő Golyókapkodó most kivételesen nyugalomra inti. Tüskéshátú barátom se morog, csak némán álldogál a Legkisebb Ugrifüles mellett. Ma nem morgós nap van. Ma szörnyen szomorú nap van.

A Kiskirályfi nem is bírja ezt, ő már az egész emlékezés első perceiben pityereg Süsü hatalmas karjába bújva. Nem való egy vidám és játékos királyfinak az ilyesmi. Pom Pom duettet szipog Picurral, Bagaméri meg Lópici Gáspárral egy ritmusra tördeli a kezét.

Mérhetetlenül szomorú nap ez. Ma ugyanis nem a mesemondó távozott közülünk, hanem maga a mese. Egy olyan elme, szív és főleg lélek, aki akkor lett és akkor volt maga a mese, amikor ebben az országban még nem volt sem Tom és Jerry, sem Donald kacsa, pláne nem kettőnél több tévécsatorna, és internet pedig még negyven évig nem volt azután, hogy ő a mese lett.

Ezért ez az ember nem csak kellemes perceket, nem csak önfeledt szórakozást, nem csak szülők számára nyugodt szombat délelőttöket adott több milliónknak. Túlzás nélkül a tanítónk volt, az értékrendünk, a viselkedésünk, a világképünk alakítója.

Tőle tudjuk, hogy madarakra nem lövöldözünk csúzlival, hogy a barátság mindennél többet ér, hogy a jók vigyáznak egymásra, és hogy szemetelni, rongálni csúnya dolog. Tőle tudjuk, hogy az állatok is éreznek, hogy fontos dolog udvariasnak lenni a felnőttekkel, és hogy az erősebb megvédi a gyengét.

Hogy a sárkányok nem is mindig félelmetesek, és a királyfik nem is mindig pökhendik és üresfejűek. Tőle tudjuk, hogy a szeretet univerzális, mindenkinek jár, de nem mindenkinek jut. Tőle tudjuk, hogy a horgászok nem mindig ellenségei a halaknak, de még a csalinak sem.

Példamondatok, kedvenc dumák, legendás ki- és beszólások, végszavak, mozdulatok, arcok, képek, villanások ezrei, felsorolhatatlan, szinte összegyűjthetetlen kincs. Betétdaloktól olvasókönyvekig, diafilmektől YouTube-videókig nem is lehet megérteni, felfogni, amit kaptunk ettől a kedves úrtól. Akinek nevetős gyerekszeme maradt nyolcvan fölött is, akinek alkotásai világítottak ebben a mocsok világban bármilyen rendszerben, aki a hihetetlen lelkét, végtelen fantáziáját adta ajándékul ennek az országnak.

Nem hencegett, nem kérkedett, nem ünnepeltette magát, viszont örök útravalót adott millió és millió gyereknek és szülőnek a kis figuráin, utolérhetetlen történetein keresztül. Aki pontosan tudott úgy beszélni jóságról és rosszaságról, szépről és csúnyáról, igazról és hazugról, követendőről és tanulságosról, hogy azzal nem megbélyegzett, nem szétválasztott, nem sorrendet állított, nem kiemelt vagy eltaposott. Helyette hihetetlen érzékkel, finomsággal, műveltséggel és okossággal tanított, nevelt, példát és irányt mutatott.

Szeretni tanított, nem utálni. Együttműködni tanított és nem egymást taposva előrejutni, és azokat tanította, akik a legfogékonyabbak, legnyitottabbak, legőszintébbek voltak – és akik a mai napig azok. A gyerekeket.

Nekik adott felbecsülhetetlen útravalót, nélkülözhetetlen értékeket, fejükbe, szívükbe, lelkükbe tette mindazt, ami az élethez szükséges. Mindezt forintos bábfigurákkal a dollármilliós mesehősök világában.

Ezt a megemlékezést elsősorban nem újságíróként, hanem nyolcéves kisfiúként írom, aki mindig szurkolt, hogy Picur azért beérjen a suliba, hogy a Főkukac sose fulladjon bele a vízbe a horgászbot végén, hogy Süsüt senki se bántsa, és ne is féljenek tőle végre.

Apaként írok, aki bizony nyolcvan tévécsatorna és a végtelen internet korlátlan világában is néz Pom Pomot a gyerekekkel, mert Pom Pom nélkül összehasonlíthatatlanul szegényebb, rosszabb és hiányosabb lenne a gyerekkoruk.

Nekünk pedig a jövőnk lesz szegényebb, szürkébb és hiányosabb. A mesék lelke ugyanis elment. Nekünk pedig kötelességünk megőrizni az életművét a következő generációk számára. 

Köszönünk mindent – mindannyiunk nevében, aki valaha volt gyerek!

Megpróbálunk méltók lenni az örökséghez.

Doffek Gábor

A kiemelt kép eredetije: Wikipédia/Vahl Ottó