Örökké gyerek marad, bármi is történik – Sajdik Ferenc ma 90 éves

–

A világjáró sztárzsoké és a balerina fia

Sajdik Ferenc édesapjáról, Sajdik Sándorról még utcát is elneveztek Dunakeszin, ahol a család lakott. Édesanyja, Weinberger Sarolta balerina volt, aki igen jól viselte aprócska férjének hatalmas életkedvét, bohém világlátását és kalandor természetét. Ennek köszönhetően Sajdik Ferenc nem is Magyarországon született. Így nyilatkozott erről: 

„ (…) Berlin közelében, Neuenhagenben születtem, mert akkor apámat oda kötötte a szerződése. Anyám balerina volt, aki apám sztárzsokésága miatt föladta a karrierjét, és követte őt, aki hol itt, hol ott dolgozott. Kisiskolás voltam, amikor Görögországba kerültünk, de ő egy szakmai vita után egy hónappal később elment Dániába, mi meg maradtunk. Ott jártunk iskolába, három hónap múlva tudtuk a nyelvet. Amikor negyvenegyben elfoglalták Dániát, őt hazaküldték, és mi is hazajöttünk Görögországból. Így Dunakeszin újra együtt volt a család.”

Leginkább semmi nem akart lenni gyerekkorában, amit felhőtlennek látott. Egy másik interjúban ezt mondta: 

„(…) A másik, amiért nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy soha nem veszekedtek. Olyan jó hangulat volt mindig nálunk. Néha volt ugyan, hogy németül beszéltek, hogy a bátyámmal ne értsük. Titkos dolgok lehettek, amik izgatták az ember fantáziáját: mit tud­nak beszélni, amit nekünk nem szabad hallani. Már akkorról emlékszem, hogy az osztálytársaknál sok veszekedés volt, sötét otthon meg hasonlók, már akkor hálás voltam szüleimnek, ami ritkaság egy gyerekben, hogy rájöjjön: jó helyre, jó családba született.”

Egész életében olvasott és rajzolt

Mivel már kisfiúként is azt látta, hogy ha az apja olvasott, akkor megszűnt körülötte a világ, ezért ő maga is nagyon jó barátságba keveredett a betűkkel, és az is hamar kiderült, mennyire jól rajzol, ami egyébként a család minden tagjára jellemző. Az ipari rajziskolában kezdte tanulmányait,

16 évesen ismerte meg a feleségét – Mária pedig mindössze 14 éves volt akkor. Ma is együtt vannak, és ennek 74 éve!

Két lányuk született, Ildi és Zsuzsi, akiktől öt unokájuk van, sőt, már a dédunokáik is megédesítik az életüket.

A rajziskola után nyomdászatot tanult, és sokáig dolgozott is a szakmában, elmondása szerint imádta ezt a munkát is. Nyomdászként került elé Pintér Jenő egyik karikatúrakliséje – ekkor hasított bele a felismerés, hogy ő is ezt szeretné csinálni. Tördelőként dolgozott 1955-től kezdve a Rádió- és Televízió újságnál, miközben rajzaival házalt a különböző kiadókban. Így ismerte meg Csukás Istvánt:

„Tördelőként is rajzoltam, és éveken át sokat házaltam a munkáimmal, mint Csukás István a verseivel. Jártam szerkesztőségről szerkesztőségre, és hol közölték, hol nem” 

– mesélte.

Aztán a Ludas Matyihoz került 1965-ben, így az akkori generáció többek között az ő karikatúráin keresztül élvezte a puha diktatúra  megengedő légkörét. Igaz, hogy Aczél György hetente megjelent a szerkesztőségi ülésen, és jaj volt annak, aki olyat tett, ami neki nem tetszett, de Sajdik mindig tudta, hol a határ: 

„Van egy belső sorompó az emberben, amely jelez, hogy mi az, amit még megengedhet magának az ember, és mi az, amivel már megbántana másokat” 

– nyilatkozta öt évvel ezelőtt.

Mi kell a jó karikatúrához?

– tették fel neki a kérdést, ő pedig így válaszolt: 

„A karikatúrához ötlet kell. Ez a 70-80 százaléka, persze rajz nélkül semmit nem érne, csupán rossz vicc maradna.”

Az pedig, hogy érzi-e, mennyire jó az, amit csinál, nos, számára ennyire egyszerű ez az egész:

 „Az ember ezt egyáltalán nem érzi; csinálja, ami eszébe jut. Én soha nem gondolkodom azon, hogy egy ötlet elég jó-e, hiszen ha nem tartanám annak, neki sem állnék. A Ludas Matyiba 30 éven át minden héten hat-hét rajzot készítettem.”

Ebből is látszik, miért hat a zsigereinkig egy-egy jól sikerült Sajdik-figura. Mert a készítője zsigerből csinálja, és soha nem fogy ki az ötletekből. A mai napig dolgozik, noha lassult a tempója, de a rajzolás élteti, és akik ismerik, azt mondják, olyan derű árad belőle, ami senki másból. 

Mindig is a határidő jelentette számára a legfőbb ihletforrást, ezért kicsit viccesen „alkalmazkodó grafika”-ként emlegeti az alkalmazott grafikát, amit ő művel.

Sajdik Ferenc, Városháza #sajdikferenc

Gombóc Artúr figuráját is ő találta ki

A Ludas Matyiban A jövő század álla­tai címmel volt egy rajzsorozata, ezt látva hívta fel a Corvina Kiadótól Silyó Mari szerkesztő,  és javasolta, hogy valahogyan csináljanak mesét belőle. Mindketten rögtön Csukás Istvánra gondoltak, aki nagy kedvvel megalkotta Sajdik rajzai alapján a Pom Pom meséit, ami ma is elvarázsolja a gyerekeket. Az a bizonyos valami, ami Picur fején van, szintén ebben a sorozatban jelent meg. Ő lett Pom Pom. Ilyen az, amikor egy kivételes rajzoló és egy csodás meseíró jó pillanatban talákozik: együtt építettek fel egy világot, aminek vajmi kevés köze van a valósághoz, mégis érvényes. 

Bár a rajzfilmhez szükséges figuratervekkel hadilábon állt Sajdik, mert soha nem sikerült kétszer ugyanúgy lerajzolnia ugyanazt a figurát, a filmsorozat elkészült, majd jött A nagy ho-ho-horgász megint Csukás Istvánnal közösen, ami szintén óriási sikert aratott a gyerekek és a felnőttek körében. Legendásan jó alkotótársak voltak. Mindössze egyszer szólt bele a mesébe Sajdik: mivel a kukac elengedhetetlen kelléke egy horgásznak, de azt mégsem szerette volna grafikailag megmutatni, hogy amikor horogra kerül, fröcsögjön a vér, ezért ő találta ki a Főkukac szerepét, amit Csukás készséggel elfogadott.

A Főkukac 15 centis bronzszobrát a Bem rakparton láthatjuk ma, amit Mihajlo Kolodko ukrán szobrász készített. Így hatnak egymásra a művészetek különböző ágai. 

Van egy játszótér is Budapesten, amit Pom Pom figurái ihlettek, a Naphegy téren. Érdemes ide elvinni a gyerekeket, biztosan élvezni fogják az „életre kelt” mesefigurák társaságát. 

Amikor nemrégiben Csukás István meghalt, Sajdik Ferenc ezt mondta: „(…) Félszavakból értettük egymást. Nem volt probléma a Pistának a szövegeire rajzolni, benne volt valami humanizmussal kevert humor.”

Amikor rajzol, néha nem is vesz levegőt

Noha megszámlálhatatlanul sok rajzot készített, mégis annyira koncentrál munka közben, hogy néha rászól a felesége: „Vegyél már lélegzetet!”. Valószínűleg neki a rajzolás maga az élet, a levegő, a minden.

Kedvtelésből például leginkább madarakat szeret rajzolni, mert élvezi a gömbölyű formákat, és a madarak szabadon szállnak, ahogy az ő fantáziája is szabadon szárnyalt egész életében.

Minden lehetséges díjat megkapott, és még Bázelban, a világ egyik legnagyobb karikatúramúzeumában is őrzik a munkáját, Vácott pedig Mosolyalbum címmel (mi más is lehetne a cím?) látható egy állandó tárlata, ami több mint száz táblaképből áll.

Legendásan kerüli a rivaldafényt, kínban van, ha beszélnie kell, hiszen mindent elmond a rajzaival. Az összes róla készült fotón ott bujkál a szája szegletében egy csalafinta mosoly, mint Pom Pomnál, amikor azt kérdezi: „Picur, megvárhatlak?”

A derű művészetét senki nem csinálja nála jobban. Isten tartsa meg még jó sokáig erőben és egészségben!

Both Gabi

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT ITT és ITT