A nő, aki megmutatta a világnak a háború valódi arcát: Martha Gellhorn története

–

„Nagyon gyorsan írtam, mert muszáj volt; és mindig attól féltem, hogy elfelejtem a pontos hangokat, illatokat, szavakat, gesztusokat, amelyek különlegessé tették ezt a pillanatot és ezt a helyet” – írta Martha Gellhorn a The Face of War (egyelőre nincs magyar kiadása: „A háború arca”) című könyvének bevezetőjében, ami több kiadást élt meg, és amit a The New York Times „briliáns háborúellenes könyvként” jellemzett.

Én is letehetetlen olvasmánynak tartom. Megdöbbentő belegondolni, hogy ez a törékeny nő évtizedeken át tudósított különböző konfliktusokról, az 1937-es spanyol polgárháborútól kezdve egészen az 1980-as évek közép-amerikai háborújáig. Spanyolország, Finnország, Kína, a második világháborús Európa, Vietnam, Izrael… sorolhatnám élete hadszíntereit. 

Martha Gellhorn máig az egyik legismertebb amerikai női haditudósító

Írásai mély empátiáról és néha merész, máskor egyenesen polgárpukkasztó szókimondásról tanúskodnak. Érzékletesen írja le a helyszíneket és a pillanatokat, bemutatva a háború emberi oldalát. Amikor őt olvasom, hidegrázósan élem át a háború kegyetlen és rideg valóságát.

Nyughatatlan világunkban kötelezővé tenném a „The Face of War” olvasását. Talán főként azoknak, akik döntéshelyzetben vannak a háborús konfliktusokat illetően.

Gellhorn a döntő társadalmi változásokkal, fontos technikai újításokkal beköszöntő századforduló idején született, ami mondhatni, előrevetítette sorsát. 1908. november 8-án látta meg a napvilágot a Missouri állambeli St. Louisban. Az apa tehetős, német származású nőgyógyászként praktizált, az anya viszont igazi reformer volt, aki közreműködött a Női Szavazók Ligájának megalakításában. Nem csoda, hogy Martha hétévesen már ott szaladgált a nők választójogáért rendezett gyűlésen, és a jövő szavazóit képviselte a több ezer nőt tömörítő politikai tiltakozáson. 

Magániskolákban tanult. Beszédes, hogy a művészeti főiskola, amelyre beiratkozott: a Bryn Mawr College, az egyik első felsőoktatási intézmény volt az Egyesült Államokban, amely nők számára kínált felsőfokú oktatást. Progresszív eszmék ide vagy oda, Martha a következő évben diploma nélkül távozott. Eldöntötte, hogy újságíró lesz. Pár évig bírta is a szerkesztőségi munkát, aztán elhatározta, hogy külföldi tudósítóként próbálja ki magát. Párizsba ment, később éveket töltött Európában utazgatva. A saját hangját keresve eleinte a divattal foglalkozott (írt a Vogue-nak is), miközben aktívan kivette részét a pacifista mozgalomból, ami a béke megteremtésére és a háborúk, erőszak elutasítására összpontosított.

Meghatározó pillanatok voltak ezek, és Martha életének ezen a pontján már tudta: olyan újságíró akar lenni, aki beleáll a konfliktusokba, kerül, amibe kerül. 

Közel hatvanéves tudósítói pályafutás

Aktív évtizedei során beszámolt többek között bombázásokról, a kórházakban fekvő katonák helyzetéről, a frontvonalak lövészárkaiban zajló életről. Dokumentálta a náci Németország felfegyverkezését, a prágai Gestapo brutalitását, a háború sújtotta területek döbbenetes életkörülményeit. Martha Gellhorn ott volt a második európai front megnyitásának sorsdöntő pillanatában, ami létfontosságú stratégiai lépésnek bizonyult a szövetségesek számára a náci Németország legyőzése és a végső győzelem érdekében; és ami a remény és szabadság ígéretével alapvetően határozta meg a világháború egész kimenetelét és Európa jövőjét. Eközben megírt megannyi személyes történetet, megszólította a robbanásokat túlélő pilótákat és hangot adott a tinédzserek háborúval kapcsolatos disszonáns gondolatainak. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Zoë Brigley (@zbtusa) által megosztott bejegyzés

Nőként olyan helyzeteket vállalt fel, amiket sokszor még a korabeli férfiak sem mertek. Hogy bátor volt, vakmerő vagy inkább nagyon kalandvágyó, azt nehéz megítélni. Egy biztos: elszánt volt, olyannyira, hogy hivatalos sajtóigazolvány híján vállalta a kockázatot, hogy a katonai szabályok megsértése miatt bármikor letartóztassák.

1944. júniusában ápolónőnek állt, hogy egy amerikai kórházhajóval eljusson Franciaországba. Végül egyetlen női tudósítóként volt jelen a normandiai partraszálláskor.

De itt álljunk meg egy pillanatra: Gellhorn iszonyatosan dühös lett amiatt, mert neki – és minden más nőnek – megtiltották, hogy írjanak a köznyelvben csak D-napként emlegetett hadműveletről. Ezért is rejtőzött annak a bizonyos kórházhajónak a fedélzetén (az utazás ideje alatt egy vécébe zárkózott be, mert hivatalos papírok híján nem hagyhatta volna el az országot), és potyautasként átkelt a La Manche-csatornán. Ki tudja, vajon számított-e arra, hogy végül az egészségügyi legénységgel együtt a partra küldik, ahol nemcsak a sérültek beszámolóit rögzíthette, de segített a sebesült katonák gyógyításában is. Gellhorn olyannyira közel került a haldokló katonák sikolyaitól hangos, Omaha parton folyó harcokhoz, mint senki más. 

Hemingway húzása

Eközben férje, a nemzetközileg elismert és ünnepelt író, Ernest Hemingway „ellopta” előle a munkáját a Collier’s magazinnál. A férfi ekkorra már széles körben ismertségre tett szert a művei (az Akiért a harang szól és a Búcsú a fegyverektől) révén. Hemingway nemcsak az irodalmi világban, hanem a széles nyilvánosság előtt is legendának számított életmódja és személyisége folytán. Az említett újság szerkesztői valószínűleg úgy gondolták, hogy a népszerű írótól érkező beszámolók nagyobb figyelmet és olvasottságot vonzanak, mint Gellhorn tudósításai. Hemingway elfogadta az állást, amivel, mondhatni, kiszorította kedvesét egy olyan pozícióból, amelyről tudta, milyen sokat jelentene az asszonynak.

Döntése nemcsak a szakmai rivalizálást, hanem a házaspár közötti feszültséget is felerősítette: öt évig tartó, zajos házasságuk a háború után véglegesen semmivé foszlott.

Pedig románcuk ígéretesen kezdődött. 1936-ban találkoztak Key Westen, a férfi egyik törzshelyének számító helyi bárban. Beszélgetésbe elegyedtek, és az író – saját bevallása szerint – azonnal felfigyelt a 27 éves, ambiciózus, független újságíró szenvedélyes természetére, tetszett neki az is, hogy a nő saját karriert épített.

Gellhorn is inspirálónak találta Hemingway lendületét és világlátását, ezért elmesélte neki, hogy a spanyol polgárháborúról készül tudósítani, ami egy közös spanyolországi utazásba torkollott. Úgy tudni, hogy a figyelem középpontjában gyakran sütkérező Hemingway kihívásként tekintett a fiatal nőre, mert nem hajolt meg az egója előtt. A szakmai együttműködés hamarosan szenvedélyes kapcsolattá formálódott. Hemingway elhagyta második feleségét (Pauline Pfeiffert) és 1940. november 21-én elvette Gellhornt egy kisebb polgári ceremónia keretében.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Nick Guzan (@bamfstyle) által megosztott bejegyzés

Rövid és viharos házasságuk 1945-ig tartott: tele volt szenvedéllyel, rivalizálással és a két erős egyéniség közti konfliktusokkal. Bár Hemingway kijelentette, hogy Gellhorn volt „a legbátrabb nő, akit valaha ismert”, nehezen viselte, hogy a felesége saját karriert épített, és nem maradt meg a szerinte kívánatos „írófeleség” szerepében.

Gellhornt gyakran emlegetik úgy a szalagcímek, mint az egyetlen nőt, aki elhagyta Hemingwayt. Ezt a tényt a híres író is nehezményezte, és később gúnyosan megjegyezte: „Ha valaha is házasságot kötnél, ne válassz haditudósítót feleségül.”

Gellhorn, a tabudöntögető

Egy biztos, Gellhorn nem volt éppenséggel megalkuvó. Hitt abban, hogy a szabályok csak azért vannak, hogy megszegjék őket. Színészi képességeit bevetette olykor a cél érdekében. Ha kellett, stoppal jutott el Olaszországba, és rögtönzött egy nagy, zokogós történetet az eltűnt vőlegényéről. A vele szimpatizáló katonák aztán segítettek neki, így könnyedén került az egyik frontszolgálatból a másikba. Így dolgozta fel az európai háborús színtér szinte minden fontosabb eseményét, például az elsők között számolt be a dachaui koncentrációs tábor felszabadításáról.

És közben nem finomkodott. A Fehér Házat Roosevelt után elfoglaló elnököket „olcsó proliknak” nevezte. Franklin és Eleanor Roosevelttel való barátsága révén bonyolult és kényes témákat vizsgálhatott. (A harmincas években hosszú estéket töltött a Fehér Házban és ő írta a First Lady „My Day” rovatát.) A nagy gazdasági világválság leküzdésére létrehozott Szövetségi Sürgősségi Segélyhivatal (FERA) helyszíni nyomozójaként körbeutazta az Egyesült Államokat, dokumentálta az éhezők és hajléktalanok küzdelmeit. Még arról is meggyőzte egyszer a munkások egy csoportját, hogy törjék be a FERA iroda ablakait, amikor a főnökük igazságtalanságai ellen tiltakoztak. Nem félt nyersen fogalmazni és kritizálni sem a magánéletében, sem a cikkeiben. Az a fajta személyiség volt, akit vagy imádtak, vagy utáltak az emberek.  

Életének paradoxona

Bár saját bevallása szerint mindig a békét és nyugalmat kereste, mégis örömmel kelt útra a világ legveszélyesebb gócpontjaiba. Életmódja és szakmai döntései gyakran szembementek azzal, amit a józan ész vagy az általános társadalmi normák diktáltak volna. Egy életen át szabadúszó haditudósítóként dolgozott, ami veszélyes, kimerítő és állandó stresszel járó hivatás. Tudta, hogy ez az életforma ellentétes a biztonság, kényelem és stabilitás iránti, alapvető emberi vágyakkal. Mégis, valami belső hajtóerő vagy szenvedély vitte előre, egészen az élete végéig.

„Ártalmatlannak és jelentéktelennek tűnök. Ez az oka annak, hogy bejárhattam a világot, és bárkivel beszélgethettem, akivel csak akartam.

Nem készítek jegyzeteket, és ez olyan, mintha egyszerűen csak beszélgetnék az utcán egy idegennel” – fogalmazott egy 1991-ben, 83 éves korában adott interjúban, ami tökéletesen tükrözi személyiségének kettősségét és önreflektív humorát.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

J.C. Gabel (@mrjcgabel) által megosztott bejegyzés

Korábban többször emlegette magát ironikusan „hosszú lábú szőkeként” (gunyorosan reflektálva a világ felszínes hozzáállására), hiszen fizikailag vonzó és feltűnő jelenségnek számított, amit a környezete is gyakran kiemelt. Mint újságíró és haditudósító azonban gyakran próbált láthatatlanná válni és a háttérbe húzódni annak érdekében, hogy természetes helyzetekben és a valódi emberi történetekre fókuszálva tudósíthasson.  

Martha Gellhorn 1989-ben adott hírt utoljára egy nagyobb konfliktusról: a panamai invázióról. Élete végén már súlyos egészségi problémákkal küzdött: rákos megbetegedése erősen legyengítette és részlegesen megvakult. Borzalmas csapás lehetett ez egy olyan embernek, aki egész életében olvasott, írt és utazott. 1998. február 15-én önkezével vetett véget életének Londonban: 89 éves volt. Élete során hat regényt, hat novelláskötetet, több mint száznegyven cikket és novellát publikált magazinokban és újságokban, valamint egy színdarabot is jegyzett szerzőtársként. 

Önfeláldozó és bátor munkájának üzenete pedig ma is épp oly érvényes, mint akkoriban, amikor megszülettek tényfeltáró írásai a háború borzalmairól.

Jeki Gabriella

WMN szerkesztőség