„Én szerencsejátékosnak születtem” – Ma 108 éve született a magyar származású fotóriporter, haditudósító, legenda: Robert Capa
Háborús fotóriporternek lenni megszállottság. Függés az adrenalintól, amit a veszély táplál. Hit és elhivatottság a tájékoztatás iránt. Aki e nemes cél érdekében egyszer pengeélen táncolt már, aki érezte már ennek az életre-halálra vívott harcnak az izgalmát, az nehezen szabadul tőle (tudom, mert a férjem is megjárt néhány konfliktuszónát a szíriai Aleppótól Kelet-Ukrajnáig). Miközben pedig ezek az emberek a halállal néznek farkasszemet, valami olyan esszenciáját ismerik meg az életnek, amit kevesen. A világ leghíresebb háborús fotóriportereként számontartott Robert Capa évtizedeken át volt tanúja az emberi szenvedésnek, tragikus fájdalmaknak, és talán épp ezért habzsolta, imádta az életet – amit mégis minden alkalommal kockára tett. Filákovity Radojka írása.
–
A magyar származású Robert Capa (született Friedmann Endre) sosem készült fotóriporternek, írónak viszont annál inkább.
Azt ugyanakkor hamar meg kellett tanulnia, hogy az emberi élet amennyire kiszámíthatatlan, sokszor annyira sorsszerű mozzanatokkal van tele. Tizenhét éves volt, amikor a Horthy-rendszer ellen irányuló tevékenysége miatt letartóztatták.
Mivel szüleinek elegáns divatszalonjuk volt a belvárosban, ahová a rendőrfőkapitány felesége is rendszeresen járt, az ő közbenjárásával az apja már másnap kihozhatta őt a börtönből azzal a feltétellel, hogy a fiú érettségi után azonnal elhagyja az országot. Még azon a nyáron Berlinbe utazott, ahol beiratkozott a Német Politikai Főiskolára, hogy újságírást hallgasson. Két félév után azonban ott kellett hagynia az iskolát, mert a szülei a gazdasági válság miatt nem tudták tovább támogatni a tanulmányait. Sürgősen munkát kellett keresnie, és végül kifutófiúként helyezkedett el a Dephot fotóügynökségnél, ahol rövidesen fotólaboráns-segéddé, majd fényképésztanulóvá léptették elő. Az ügynökség 1932-ben Koppenhágába küldte, hogy készítsen képeket Lev Trockijról, aki a dán diákoknak tartott előadást. A riport nagy sikert aratott, őt magát pedig pályára állította. Ettől kezdve az életét a szüntelen mesélésnek szentelte – képekkel.
„A haditudósító a saját kezében tartja a tétet – az életét –, amelyet tetszése szerint tehet rá egyik vagy másik lóra, de visszadughatja a zsebébe, akár a legutolsó pillanatban is. Én szerencsejátékosnak születtem.”
Fotóriporterként benne élt a zsigeri vágy a tájékoztatásra – és mindent ennek rendelt alá. Leleményessége és kockázatvállalása pedig nem ismert határokat. 1942 nyarán New Yorkban élt, és jó ideje úgy érezte már, semmi értelme kikecmeregnie az ágyból. Egy nap azonban három levelet csúsztatott be a házinéni az ajtaja alatt: az egyik a szokásos fizetési felszólítás volt az Edison Consolidatedtől, amit fel sem bontott. A második a belügyminisztériumtól jött arról, hogy a korábbi magyar állampolgár, Robert Capa már nem áll semmilyen meghatározó állampolgárságban, így ponteciálisan ellenséges külföldinek minősítik, akinek haladéktalanul be kell szolgáltatnia az összes fényképezőgépét, lőfegyverét, valamint látcsövét, és minden alkalommal, amikor tizenöt kilométernél távolabbra szeretne utazni New Yorkból, különleges engedélyért kell folyamodnia. A harmadik levél pedig a híres Collier’s magazin főszerkesztőjétől érkezett – egy 1500 dolláros csekk kíséretében –, amiben arra kérték Capát, szálljon fel a 48 óra múlva induló, Angliába tartó hajóra, és legyen a harctéri tudósítójuk.
Capa, hogy megoldást találjon a patthelyzetre, feldobta az utolsó ötcentesét – ha fej, nekivág, ha írás, visszaszolgáltatja a csekket egy levél kíséretében a Collier’snek. Feldobta, és írás lett.
Majd abban a másodpercben ráeszmélt, hogy egy ötcentes nem rejtheti a jövőt, a legokosabb tehát az lesz, ha az aprót megtartja, a csekket pénzre váltja, és valahogy elvergődik Angliába.
Kalandos úton végül sikerült is neki, ehhez azonban minden meggyőzőképességére szükség volt, amire az illetékes hivatalnokoknál egy kis alkohollal is rásegített. Így végül 48 óra múlva egy Angliába tartó rozoga, kereskedelmi hajón intett búcsút New Yorknak.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A háború borzalmait humorral lehet csak elviselni
„Ha nem elég jók a képeid, az az oka, hogy nem vagy elég közel” – hangoztatta fotós kollégái között nemegyszer az azóta szállóigévé vált mondatát. Ő maga pedig sosem félt elég közel menni; öt háborút örökített meg a fényképezőgépével: a spanyol polgárháborút, a kínai ellenállást a japán megszállókkal szemben, ott volt a második világháború európai hadszínterein, az első arab–izraeli háborúban és a francia–indokínai háborúban.
Az ember alkotta pokol, a háború minden mocskát, kicsinyességét ismerte, pusztításának hatásait az első sorból nézte végig – a humorát, az iróniáját és a mérhetetlen életszeretetét viszont sosem vesztette el.
Kissé elmosódva című háborús visszaemlékezései is bővelkednek az abszurd humorban, rámutatva, hogy a legveszélyesebb, legelkeserítőbb helyzetekben tényleg ez az egy dolog marad, amibe az ember kapaszkodni tud, és ami segít elviselni a borzalmakat.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
„Sürgető szükségét éreztem, hogy megálljunk valahol a dzsippel. Kinéztem magamnak egy hívogató kaktuszcsoportot az úttól néhány méternyire, és odaszaladtam mögéje. A kaktuszokkal nem is támadt semmi bajom, leszámítva azt a kis jelzőtáblát, amely az árnyékukban nőtt ki egy póznán. Egyre nagyobbnak láttam, ahogy a szemem elkerekedett. Német nyelvű volt, de könnyen érthető. Ez állt rajta: VIGYÁZAT! AKNÁK! Én aztán nem ugráltam. Meg se moccantam. Semmihez sem volt merszem. Akármennyire sürgetett a szükség, hiába – egy taposóaknának vajmi kevés kell ahhoz, hogy felrobbanjon. Torkomszakadtából elordítottam sofőrömnek súlyos helyzetemet. Tudtára üvöltöttem, hogy egy aknamező kellős közepén állok. A jelek szerint iszonyú mulatságosnak találta a dolgot. Jómagam semmi okot nem láttam a röhögésre […]
Letolt gatyával estem csapdába. Ott szobroztam az elhagyatott, üres, néma sivatagban, egy hülye kaktusz mögött és a homokhoz szögezve, félpucéran dacoltam a halállal. Még a gyászjelentésem sem fogja elbírni a nyomdafestéket”
– emlékezett vissza a könyvében.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Capa annak ellenére, hogy annyiszor kockára tette az életét, imádta azt
Vérbeli mesemondó volt, a társaság szellemes és okos lelke, aki csak úgy ontotta magából az érdekesebbnél érdekesebb történeteket. Kora legnagyobbjaival barátkozott: rendszeresen együtt tivornyázott Hemingwayjel, barátjának tudhatta Billy Wildert, Picassót és John Steinbecket. A nők pedig egyenesen rajongtak érte: Ingrid Bergmannal szenvedélyes viszony volt az övék, ennek ellenére sosem tudta igazán túltenni magát első nagy szerelme, Gerda Taro elvesztésén. (Ő volt az első női fotóriporter, aki a harctéren vesztette életét, és aki nem mellesleg segített a Robert Capa név megalkotásában.)
Capa Indokínában halt meg, a Life magazin fényképészét helyettesítette egy ideig, akinek az anyja halála miatt haza kellett utaznia. Egy rizsföld szélén, fotózás közben taposóaknára lépett, és 41 évesen életét vesztette, de öröksége máig meghatározó. Öccse, Cornell Capa (akiből szintén kiváló fotóriporter vált) a következőképp emlékezett meg róla 1999-ben: „Rövid földi pályafutása során sokat élt és sokat szeretett. Szegénynek született és úgy is halt meg. De ránk hagyta páratlan életútjának krónikáját, és vizuális bizonyságát annak a meggyőződésének, hogy az emberiség sok mindent el tud viselni, sőt alkalomadtán még győzni is képes."
Forrás: Robert Capa: Kissé elmosódva – Emlékeim a háborúból. Park Könyvkiadó, 2006.
Filákovity Radojka
Kiemelt kép: Getty Images/ Ernst Haas/Hulton Archive
