„Ha mindig azt csinálod, ami érdekel, akkor egy embert legalább biztosan boldoggá teszel” – Katharine Hepburn, a „káprázatos jenki”

–

Amikor David O. Selznick, a később legendássá váló producer (akkoriban az RKO Radio Pictures filmstúdió produkciós vezetője) 1932-ben New Yorkba utazott, hogy megszerezze a cég számára a fiatal színésznőt, aki az Asszonyháború című vígjáték főszerepében oly nagy sikert aratott, még nem sejtette, hogy a szóban forgó színésznő milyen pofátlan. Merian C. Cooper, a filmstúdió executive producere azzal küldte őt a Broadwayre, hogy heti százötven dolláros kizárólagos szerződést kössön a kezdő Katharine Hepburnnel, aki az Asszonyháború mellett mindössze a Holiday című Philip Barry-darab beugrója volt egyetlen alkalommal. Ehhez képest a színésznő ügynökével, Leland Howarddal azt üzente Selznicknek: heti ezerötszáz dolláros kezdő fizetésért hajlandó aláírni.

Hepburnnek ugyanis esze ágában sem volt Los Angelesbe költözni, így aztán bemondott egy olyan árat, amivel biztosan elriasztja majd az RKO-t. Csakhogy Selznick, miután látta színpadon Katharine Hepburnt, gondolkodás nélkül elfogadta az ajánlatot.

Így aztán az Asszonyháború utolsó előadása után a színésznő mégis átszelte a kontinenst. Hogy mit látott benne Selznick? Mindent. Elsőrangú színészi játék mellett elképesztően erős színpadi jelenlétet – és ne szépítsük, hiszen akkoriban sem volt ez másként, mint ma: Hepburn atletikus termetét és észveszejtő lábait, amelyekről akkor már városszerte legendák keringtek.

És akkor még csak részleteiben sejthette, mekkora vásárt csinált.

Jó nevelés

Katharine Hepburn (aki nem állt rokonságban Hollywood másik legendás Hepburnjével, Audrey-val) a Connecticut állambeli West Hartfordban született, skót gyökerű, előkelő felmenők leszármazottjaként. Édesapja elismert urológus, a szifiliszkutatás egyik úttörője volt, emellett pedig ingatlan-befektetőként szerzett vagyonát okosan forgatta a tőzsdén, így aztán a családnak sosem voltak anyagi gondjai. Katharine édesanyja, Kit, a tehetős Houghton-klán tagja volt, a brit nagykövet unokatestvére – szóval a neveltetésre sem lehetett panasz a famíliában.

Az sem volna csoda, ha Katharine Hepburnre ma olimpiai bajnok sportolóként emlékeznénk, szép sikereket ért el ugyanis golfban, birkózásban, különféle vízi sportokban, illetve akrobatikus gyakorlatokat mutatott be talajon és trapézon egyaránt.

Egészen pici korától a színészet megszállottja volt viszont – bizarr módon ez csak erősödött azt követően, hogy Tom nevű bátyja egy színpadi trükköt gyakorolva véletlenül felakasztotta magát és meghalt.

Noha kezdetben Katharine kimagasló tanulmányi eredményeket ért el a Bryn Mawr Főiskolán, kis híján kicsapták, mert egy idő után csakis a drámarészleget látogatta. Rendkívül szórakoztatta ugyanis a színészet, igaz, később jó néhány interjújában szokatlanul élesen fogalmazott vele kapcsolatban. Egy ízben például így:

„A színészet a tökéletes hivatás idióták számára”.

A fenti háttérrel nem meglepő, hogy végül Hollywoodban kötött ki, ahol akkoriban a színészi játékon kívül egy sor egyéb képességre is szükség volt a lovaglótudománytól a vívási alapismeretekig. Mondhatni: Hepburn volt az ideális sztárpalánta az RKO-istállóban. Igaz, ő maga mindig is csak úgy tekintett a színészi pályára, mint ahogyan a bevezetőben idézett megállapítása sugallta: ha már valamiből meg kell élnie, akkor az legalább olyasvalami legyen, ami közben jól szórakozik.

Karrier-hullámvasút

Első filmjét, a Búcsú a szerelemtől (Bill of Divorcement) című 1932-es mozit George Cukor rendezte. A feltörekvő magyar színpadi direktort „a nők rendezőjének” nevezték, nem véletlenül: a legjobbat hozta ki a színésznőiből, akik előtt a világot jelentő deszkák után a képernyő felé is megnyílt az út.

A rendkívül gyümölcsöző munka egyik fontos mozzanata volt, hogy a színésznők saját elmondásuk szerint abszolút biztonságban érezhették magukat emberileg is Cukor kezei alatt, hiszen – más rendezőkkel ellentétben – a közismerten meleg Cukor sosem élt vissza hatalmával, szóba sem kerülhetett nála a szereposztó dívány.

Szomorú adalék: Hollywood akkoriban kifejezetten homofób közegnek számított. Az „Elfújta a szél” rendezője például eredetileg Cukor lett volna, ám végül távoznia kellett a produkcióból, ugyanis Clarke Gable megtagadta, hogy egy homoszexuális rendező instrukcióit kövesse.

Az RKO úgy gondolta, a What Price Hollywood? című sikeres bemutatkozás után a Búcsú a szerelemtől a megfelelő folytatás a számára, mert kihozza majd a maximumot Hepburnből, a stúdió új üdvöskéjéből.

Ezzel pedig egy hosszú távú, az egyetemes kultúrát felbecsülhetetlen mértékben gazdagító együttműködés vette kezdetét Cukor és Hepburn között. Meg persze barátság is. Cukor baráti körébe tartozott Hollywood krémje – a többi közt például Molnár Ferenc is, akinek  leszármazottja, a tizenkét esztendősen Amerikába emigrált reklámszakember, a nemrég elhunyt Alexander Brody szeretettel idézte fel Hepburn alakját, amint egy nagy karosszékben, maga alá húzott lábakkal üldögél és beszélget.

No de vissza a színészi karrierhez!

Amilyen hamar jött a siker Hepburn számára (a Búcsú a szerelemtől sztárt csinált belőle, az 1933-as Ébredj velünk!-kel, amelyben Douglas Fairbanks volt a partnere, megnyerte első Oscar-díját), olyan hirtelen állt bele a földbe aztán: egymás után három filmje bukott meg ugyanis.

Ehhez nem árt persze ismerni a háttérsztorit sem. Az történt ugyanis, hogy az RKO-főnök Selznick feleségül vette a filmmogul Louis B. Mayer lányát – ezzel pedig távozott apósa cégéhez. Ami nem volt más, mint a konkurens MGM (azaz: Metro Goldwyn Mayer) filmstúdió. Ez jókora mozgolódást okozott Hollywoodban: Selznick távozása után sokan átigazoltak, maga Hepburn is sokáig vacillált, írjon-e alá újra az RKO-hoz, vagy várjon egy zsíros ajánlatra az MGM-től. Végül háromszázezer dollárért aláírt hat filmre, azzal a feltétellel, hogy beleszólhat a szövegkönyvbe, és választhat a szerepek közül.

Az első három filmet Pandro S. Berman producer jegyezte – és majdnem derékba is törte Hepburn karrierjét.

Gondoljunk csak bele: három év leforgása alatt megjárni a szakma csúcsát és annak legmélyebb bugyrait még egy olyan beállítottságú művészt is megtépáz, mint Hepburn, aki sosem élet-halál kérdésként tekintett a filmművészetre.

A hányattatások után végül 1935-ben sikerült visszakapaszkodnia az A-listára az „Alice Addams” című filmmel, amelyért Oscarra jelölték. (De Bette Davis nyert helyette.)

Páratlan párosok

Sokan képesek ölre menni azért, hogy a Hepburn–Spencer Tracy (kilenc filmben játszottak együtt) vagy a Hepburn–Cary Grant páros volt-e az igazi. (Ha engem kérdeztek, az utóbbira szavazok, bár „csak” négy filmet jegyeztek együtt.) Annyi bizonyos, hogy Hepburn mindkét színésszel nagyon szeretett dolgozni, és abban, ahogyan Cary Grant karrierje alakult, Hepburnnek és Cukornak is elévülhetetlen érdemei vannak. (Még ha utóbbi eleinte nem is volt elragadtatva a színésztől.) 

Grant neve már a Búcsú a szerelemtől castingja során is felmerült, ám Cukor végül John Barrymore (Drew Barrymore nagyapja) mellett tette le a voksát.

A Sylvia Scarlett szereplőválogatása idején viszont Hepburn már kifejezetten ragaszkodott Cary Granthez, Cukor pedig megadta magát, és „kölcsön vette” Grantet a Paramount filmstúdiótól. Igaz, ez igen szokatlan helyzetet állított elő: a Paramount egy vagyont keresett Grant kikölcsönzésén, ugyanis zsebre rakta a színész bérének több mint felét – így aztán a női főszereplő (akkori viszonyok közt elképzelhetetlen módon) jóval többet kapott ugyanazért a filmért, mint a férfi.

Hát még ha tudta volna, mekkora bukás lesz az 1936-os film!

A tesztvetítésről a rendező és a két főszereplő szó szerint kimenekült egy oldalsó kijáraton, a közönség fele pedig elszivárgott. (Például az RKO új feje, B. B. Kahane is…)

A nézők jelentős része egyszerűen nem tudott mit kezdeni azzal, hogy Hepburn férfinak öltözve szerepel (sőt: megcsókol egy nőt!), miközben áthallásos párbeszédeket adnak az ő és a férfi szereplők szájába.

Amekkora bukás volt Cukornak és Hepburnnek a film, olyan jól jött ki belőle Grant, aki végre kimozdulhatott a hősszerelmes skatulyájából. Hepburn és Grant végül még három filmet forgatott együtt, emblematikus párost alkotva. A többi közt az én egyik gyerekkori kedvencemet, a Párducbébi címűt is, amelyért ugyan nem szakmai megfontolásból lelkesedtem annyira, hanem mert igazi párduc is van benne. (Nyilván fogalmam sem lehetett arról, miféle erotikus áthallások miatt lett olyan sikeres ez a film…) 

Hepburn és Cary Grant karrierje szép lassan egyenesbe állt, és ma mindkettőjükre (meg persze Cukorra is) legendaként emlékszünk vissza. Milyen más lenne ma a filmművészet, ha bármelyikük feladja a kezdeti nehézségek, az igazságtalanságok vagy a menet közbeni elakadások miatt…

Feminista ikon

Katharine Hepburn nem csupán a vásznon volt legenda. (Az Amerikai Filmintézet minden idők legnagyobb női filmsztárjának választotta például, négy Oscar-díjat nyert három különböző évtizedben. Igaz, ő maga elmondta: a díjak semmit sem jelentenek a számára: az ő díja maga a hivatása.)

Mégis ugyanolyan fontos az imázs, amelynek köszönhetően nők milliói tudtak másként tekinteni önmagukra és világra.

Hepburn ma is rendkívül modernnek számító gondolatok tömkelegével hintette tele a sajtót a korabeli interjúkban. Például elmondta, hogy az anyaság a világ legszebb „foglalkozása”, de ha valakinek nincs kedve hozzá, egyszerűen ne szüljön gyereket, és kész. Ő például borzasztó anya lett volna, hangoztatta többször is. Ma már mókásnak tűnhet, de pályafutása elején óriási felhördülést tudott kiváltani azzal, hogy gyűlölte a szoknyát. „Próbáld csak ki, vegyél fel egy szoknyát!” – vágott vissza rendszeresen, ha a férfiak azzal vegzálták, mennyivel nőiesebb volna, ha nem nadrágban járna.

Az utolsó Oscar-díját 1982-ben nyerte, és hatvan éven át volt képernyőn, fittyet hányva arra, mit gondol Hollywood vagy a közvélemény a nők és az öregedés viszonyáról. Ahogy az a címből is látszik: rendkívül öntörvényű művész és ember volt, aki sohasem engedte, hogy megzabolázza bármiféle társadalmi elvárás, filmstúdió vagy akár egy férfi. A házasságról így beszélt:

„Ha le akarod cserélni férfiak ezreinek csodálatát egyetlen férfi kritikájára, menj férjhez!”.

A kötöttségekről így:

„Ha minden szabályt betartasz, minden jóból kimaradsz!”

A karrierjével kapcsolatban pedig ezt idézte fel idősebb korában:

„Kezdetben nem volt vágyam, hogy színésznő legyek vagy megtanuljak játszani. Híres akartam lenni.”

Nos, ez utóbbi egészen biztosan sikerült. Menet közben pedig az előbbi is megtörtént. Igaz, akkor már egyáltalán nem biztos, hogy Katharine Hepburn ugyanazt gondolta a sztárságról, mint pályakezdőként. Egyszer ugyanis így sóhajtott fel egy újságíró előtt:

„Óriási megkönnyebbülés lesz meghalni. Nem kell több interjút adnom!”

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/ Ernest Bachrach/John Kobal Foundation

Csepelyi Adrienn