A zord külső, ami mindenki szívét meglágyította – 124 éve született Humphrey Bogart

–

Ki emlékszik ma már Paul Munira?

Vagy Edward G. Robinsonra? Esetleg James Cagney-re és George Raftra? Pedig ők voltak annak a kornak a legnagyobb sztárjai, amiben Humphrey Bogart a szárnyait bontogatta. Ők kapták a legjobb szerepeket a Warner Brothers stúdiónál, és ők számítottak Hollywoodban igazán kemény csávóknak. Humphrey Bogart sokáig csak az árnyékukban dolgozott, B kategóriás gengszterfilmekben játszott, és tulajdonképpen annak köszönhette az áttörést, hogy a Magas-Sierra című film főszerepét előbb Raft, majd Muni is visszautasította.

Na jó, tényleg csak „tulajdonképpen”, hiszen az áttöréshez sosem elég pusztán a szerencse. Kellett hozzá az is, hogy Bogart akkor kapott először egy igazán jól megírt forgatókönyvet a kezébe, amit a későbbi nagy rendező (és az ő legjobb barátja), John Huston jegyzett. Ez már korántsem csak a szórakoztatásról szólt, volt mélysége is. És még valami kellett: Bogart tehetsége, természetesen. Abban az évben, amikor a Magas-Sierra mozikba került (1941-ben), már több mint harminc filmen túl volt – bár egyik sem maradt fenn a filmtörténetben. Nem volt már sem kezdő, sem fiatal: a 42. évében járt. Rátermettség, rutin és érett személyiség – ez a három tényező találkozott nála, amikor megismerte ország-világ.

Bogie (ahogy egyik ritka színész barátja, Spencer Tracy keresztelte) baromira nem a népszerűségért csinálta. Ez sütött minden porcikájából és gesztusából.

Nem szépelgett, nem smúzolt, nem fürdött a fényben. Látszólag modortalan, sprőd fickó volt, és kényszeresen őszinte. Bárki, aki egy társaságba került vele, csakis egyenes beszédre számíthatott tőle.

És hát ki másért rajonganánk mindennél erősebben, ha nem azért, aki magasról tesz rá? Humphrey Bogart inkább csak elviselte a sikert.

Persze, ha mögé nézünk a dolgoknak, azért ez nem feltétlenül igaz. A legtöbb előadóművész múltjában gyerekkori szeretetlenséget találunk – ez hajtja őket a reflektorfénybe. Bárhogy viselkedjenek is, valójában mindannyian a gyerekkorukban elmaradt gyengédséget és elismerést igyekeznek pótolni. Bogartnál ezt nem nehéz felfedezni. Gazdag családba született ugyan, és épp karácsony napján, de abban a társadalmi rétegben nem volt szokás a gyerekeket érzelmileg kényeztetni. A szülők társadalmi kötelezettsége jóval előrébb volt a rangsorban, és mindketten komolyan vették a karrierjüket is. (Bogart apja sebész volt, anyja illusztrátor, és egy korabeli divatlap művészeti vezetője.)

„Ha elégedettek voltak, megpaskolták a vállad, nagyjából úgy, mint a férfiak egymás közt – idézte fel később Bogart. – Nem épp érzelgős, viszont nagyon egyenes családban nőttem fel. A puszi nálunk ünnepszámba ment.” Nem csoda, hogy fiatalon a katonasághoz került, a haditengerészethez jelentkezett, és még épp elcsípte az első világháború utolsó évét.

Amikor visszatért onnan, már felnőtt férfi volt, önálló értékrenddel. Ekkorra forrott ki benne az irtózás mindenféle sznobériával, megjátszással és társadalmi korláttal szemben. Naná, hogy a színházban kötött ki.

Tíz évig játszott a Broadwayn, itt ismerte meg Spencer Tracyt is, a kor addigra ünnepelt színpadi színészét. Egy életen át maradtak barátok – pedig Bogart általában nem haverkodott a kollégáival, inkább az írókat preferálta. De egy színésznek köszönhette azt is, hogy egyszer csak komoly szerepet kapott Hollywoodban. Ezt (a magyar származású) Leslie Howard intézte el, aki közölte a stúdió vezetésével, hogy csak akkor játssza el A megkövült erdő főszerepét, ha Bogartot szerződtetik Duke Mantee karakterére. Innentől Bogartot már nem lehetett kirúgni a gengszterszerepekből, és a forgatásokról sem.

Később úgy hálálta meg a gesztust Howardnak, hogy másodszülött gyerekét (aki történetesen lány lett) Leslie-nek keresztelte. Az elsőszülöttet csak azért nem, mert őt meg arról a szerepéről nevezte el (Stephennek), ami hozzásegítette ahhoz, hogy megismerje az anyukáját. Ez a Martinique című filmnél történt 1944-ben, amihez egy fiatal, pályakezdő partnert kapott Lauren Bacall személyében.

Bogart addigra épp a harmadik színésznő feleségénél tartott, de Mayo Methottal sehogy sem boldogult – híresen vad házasságban éltek. A hamvas brooklyni lány azonban felébresztette benne az oltalmazóösztönt, és még a forgatáskor beleszeretett. Tanítgatta, terelgette, magánórákat adott neki, hiszen addigra komoly sztár volt, túl olyan sikereken, mint A máltai sólyom vagy a Casablanca. Utóbbinak köszönhetően már hősszerelmesként is rajongott érte a közönség.

Még az sem szegte a kedvüket, amikor a Lauren Bacallhoz fűződő érzelmei nyilvánossá váltak, és egybekeltek. Ilyen szép hollywoodi párt ritkán lát a világ, és az ő tündérmeséjükben sosem kellett csalódni: Bogart haláláig együtt maradtak, és három közös film őrzi a köztük sistergő vonzalmat.

Bár minden későn adatott meg neki az életben (42 évesen lett sztár, 49 évesen apa, 52 évesen Oscar-díjas), de legalább mindent elért, amit akart.

Még abban is szerencséje volt, hogy egy olyan filmjéért, az Afrika királynőjéért nyert végül Oscart, amit maga is a pályája csúcsának tartott. Természetesen ezt is John Hustonnal forgatta (mint a legjobb munkáit, kivéve a Casablancát), méghozzá Belga Kongóban – a köszönőbeszédében el is mondta, hogy hosszú volt az út Belga Kongótól a fényes hollywoodi ünneplésig. De még ehhez a későn jött sikerhez is bölcsen állt hozzá, így nyilatkozott róla:

„Az Oscar-díjat úgy lehet túlélni, hogy az ember nem törekszik arra, hogy nyerjen egy következőt is… ahogy sok más sztár teszi. Ők – ahogy megnyerik az Oscart – máris azon gondolkodnak, mivel nyerhetnék a következőt, ezáltal félnek kockáztatni. Az eredmény: ócska alakítások ócska filmekben.”

Ő nem tepert a következő Oscar-jelölésért, ezért lett is neki még egy jelölése három évvel később, a Zendülés a Caine hadihajón című filmjéért – ezt viszont már nem válthatta díjra. 1952-ben ő happolta el a szobrot Marlon Brando elől (akit akkor A vágy villamosa főszerepéért jelöltek), 1955-ben pedig ő nézhette végig, ahogy Brandót szólítják a színpadra (A rakparton című filmért).

Két évvel később (ami alatt leforgatott további hat filmet) váratlanul omlott össze a szervezete. Noha egész életében keményen ivott és dohányzott, a számlát mégis hirtelen nyújtotta be a teste. Pár hétig köhögött, és egyre kevesebbet evett, de amikor diagnosztizálták a nyelőcsőrákot, már menthetetlen volt. 1957. január 14-én halt meg – akkor már mindössze 36 kilót nyomott.

Amit addig Humphrey Bogart a világra hagyott, kitörölhetetlen maradt. Azt mondják, egy arca volt: a zárkózott, kemény, szikársága mögött érzékeny szívet rejtő úriemberé, amihez szorosan hozzátartozott a karcos, mély hangja is. Ő azonban színésznek tartotta magát, nem sztárnak – minden alakítását halálosan komolyan vette, és a legőszintébben próbálta megoldani. Két film között pedig próbált teljes életet élni, minél többet vitorlázni, sokat olvasni, jó társaságban nagyokat beszélgetni. Ahogy ő fogalmazott: „Egy színésznek szüksége van valamire, ami stabilizálja a személyiségét, ami megszilárdítja, kicsoda ő valójában, amikor épp nem tetteti magát másnak.”

Valójában Humphrey Bogartban épp az volt a különleges, hogy amikor másnak mutatta magát, akkor is félreismerhetetlenül képviselte önmagát és az értékeit.

Kiemelt kép: Getty Images / American Stock

Gyárfás Dorka