„Semmit nem terveztem, semmiért nem harcoltam” – 100 éve született Szipál Márton

–

Fotós, fotóművész, portréfotós? Életművész.

Szipál Mártonban semmi konvencionális nem volt. Sem a megjelenésében, sem abban, ahogyan az életét élte, a karrierjét építette, és abban sem, ahogyan megöregedett – kitartó derűvel, életörömmel és aktívan. Ezek után persze nem meglepő, hogy az sem volt szokványos, ahogyan önmagát definiálta.

Amikor ugyanis a közcímben szereplő kérdést egy interjú során neki szegezték, ő azt válaszolta: ha már nagyon muszáj valahogy, hát életművészként aposztrofálja magát.

Hiszen – mondta – mi az, ha nem életművészet, hogy a választott szakmájából úgy meg tudott élni, hogy Amerikában Rolls Royce-ot vezetett, a Hollywood Hillsen vásárolt házat, ahol egymásnak adták a kilincset a vendégek, és a város legjobb részén volt az üzlete. De mindezekről kicsit később bővebben.  

A tehetsége mellett sokat nyomott a latban, hogy gyerekkorában a legjobbtól volt lehetősége tanulni: az édesapjától. „Apám sokat beszélt a fényképészetről, tanított, senki nem tudott annyit akkor Magyarországon, mint ő. A századforduló után, Münchenben nyílt egy művészeti akadémia, azt végezte el. A fotó a festészetből jött, ott is festészetet tanítottak, ezt próbálta nekem, mint egy jó apa átadni” – mondta a Pixinfo.hu-nak adott interjújában.

És bár édesapja – aki királyi és császári fényképész is volt – már nagyon korán mindent elkövetett, hogy fiából is fotóst faragjon, ő határozottan ellenállt. Kitartó gyermeki daccal tartotta el magától a fényképezőgépet, így amikor apja a fényképészetről mesélt volna neki, sarkon fordult, és elhagyta a szobát. „Ha most visszagondolok, nagyon szégyellem magam” – mondta az Indexnek korábban. Ennek ellenére elkerülhetetlenül is rengeteget tanult tőle, bevallása szerint leginkább akkor, amikor az alkalmazottjait dorgálta.

Az, hogy sosem akart fényképész lenni, azért is volt, mert végigkövette, mennyit küzd az édesapja a világválság idején az anyagi stabilitásért. Édesanyja utólag árulta el neki, hogy apja szinte minden hónap végén főbe akarta lőni magát a pénz miatt – erről Szipál Kadarkai Endrének mesélt korábban. Egy másik interjúban pedig úgy fogalmazott: ha neki valaki akkor azt mondta volna, hogy fényképész lesz, azt válaszolta volna, bármi, csak az nem.

De amit az ember gyerekkorában gyűlöl, azt sosem felejti

Bár a háború előtt Münchenben mestervizsgát tett fényképészetből, gyerekkori álma volt, hogy repülős legyen. Elvégezte a tiszti iskolát, a II. világháború alatt pilóta volt, a hadifogságból hazaérkezve aztán a sors – és nem véletlenül használom ezt a kifejezést, Szipál ugyanis nem hitt a szabad akaratban – mégiscsak a fényképészet felé terelte. „Hál' istennek, amit az ember gyerekkorában, gyűlöl, azt sohasem felejti el” – mondta. 

A háborút követően a menyasszonyával ugyanis az orvosi tanulmányok felé indultak volna el, ám Szipál belátta: ha mindketten az iskolapadban ülnek, nem lesz, aki pénzt keressen. Így kézenfekvő volt számára, hogy abba a mesterségbe fogjon, amiről már eleve annyi tudása felhalmozódott az apja révén is.

„Úgy terveztem, miután végez, én is beiratkozom az egyetemre, de aztán nyitottam Debrecenben egy üzletet, és olyan sikeres lett, hogy inkább azt folytattam” – mesélte. Édesapja eleinte aggódott, hogy fia hogyan szerez majd kuncsaftokat, ám mint kiderült, Szipálnak szinte a vérében volt a marketing: a kezdetekben ingyen fotózást hirdetett színészeknek, a kirakatba helyezett képük pedig bevonzotta a fizető vendégeket. „Jó csali volt. És ugyanilyen mázlim volt Amerikában is.”

Martin, the king

’56-ban a forradalom kitörésekor a baráti társaságával spontán ötlettől vezérelve úgy döntöttek, emigrálnak. Még a családnak sem szóltak. Már Bécsből telefonáltak haza, hogy elindultak. Amerikában aztán egy fotóstúdióban kezdett el dolgozni laborosként, és bár angolul egy szót sem tudott még, a főnöke megengedte, hogy az egyik – Szipál elmondása szerint kevésbé dekoratív – betérő klienst ő fényképezze.

Izgalmában felrúgta a világítást, kézzel-lábbal instruálta alanyát, de végül olyan jó fényképeket készített róla, hogy a nő egy híján az összeset megvásárolta, a főnöke pedig ajánlatot tett neki: ha másnapra megtanul 200 angol szót, többszörösére emeli a fizetését.

Tehetsége mellett azonban szerencséjét is kár lenne elvitatni tőle. Első stúdióját egy barátjával – aki később kiszállt az üzletből – rögtön a híres Sunset Boulvard közepén sikerült kibérelnie, meglehetősen alacsony áron, amivel a gazdag idős tulajdonos a magyar menekülteket igyekezett segíteni.

És persze az is valahol a szerencsének volt betudható, hogy egy ismerőse divattervező volt abban a híres stúdióban, ahová John Wayne Oscar-díjas színész, a westernfilmek sztárjának felesége is rendszeresen járt. Szipálnak ezen az ismeretségen keresztül ugyanis alkalma nyílt a kamera elé ültetni a színészt, aki nagyon elégedett volt a végeredménnyel – azt mondta, a magyar fotóművész készítette addigi élete során az egyik legjobb képet róla. A portrét kifüggesztette saját üzlete kirakatába, az áttörés pedig elérkezett. Az akkoriban borsos, 500 dolláros díj ellenére is egymásnak adták a kilincset az emberek – köztük a hírességek is –, mindenki szeretett volna magáról egy Martin S. Martin fotót.

„Priscilla (Presley) gyönyörű nő, és profi. Ráadásul okos, és választékosan beszél. Nem lehetett róla rossz képet csinálni.

[…] Leslie Nielsennel különös módon találkoztam. Épp a stúdiómba kerestem csavarokat. Lementem a vaskereskedésbe, mondtam az ott lévő férfinek, hogy mit szeretnék. Útbaigazított. Aztán még egyszer mentem, megint ő volt ott. Harmadszor kilincset akartam venni, akkor is elmondta, hol találom, de szólt, hogy nem ő az eladó, nem dolgozik az üzletben. Fél év múlva egy filmstúdió kért, hogy fantasztikus képeket szeretnének az egyik felfutó ágon lévő színészükről. Ránéztem a férfire és felkiáltottam: Úristen, hát ez a vaskereskedő!” – mesélte a Borsnak.

Keresett hollywoodi divatfotós lett, akit nemes egyszerűséggel csak úgy neveztek: Martin, the king. Azt vallotta, mindenkiről lehet jó fényképet csinálni; az egész alapja pedig a geometria ismerete és használata. „Ha az ember jól bánik a formákkal, akkor a beállításokkal csodákat művelhet” – nyilatkozta.  A fényképészet ugyanis szerinte nem más, mint a világmindenség matematikáját vizuálisan látni. 

Életöröm, karizma, kedvesség

Óriási tehetsége mellett persze kedvessége és társasági lénye is sokat nyomott a latba. Derűs személyiség volt, mindenkivel ugyanazt a közvetlen hangot ütötte meg, nem játszotta meg magát – ez egyébként a vele készült videós interjúkból is szinte sugárzik. Karizmatikus ember lévén pedig mások is szerettek a közelében lenni. „Soha nem udvaroltam, mégis ötször nősültem” – mondta Kadarkainak, ez a mondat pedig sok mindent elárul lényéről. Azt vallotta, a szeretet a trükk: ha valaki őszintén szereti a másikat, az is fogja. A házasságaival kapcsolatban mondott még egy érdekességet is, ami azonban szinte az egész életére rávetíthető: 

„Semmit nem terveztem, semmiért nem harcoltam”. 

És nem is ragaszkodott görcsösen semmihez, így negyven, Hollywoodban töltött év után, utolsó felesége halálát követően úgy döntött, hazatér. Ahogy ő fogalmazott: még a partikat is meg lehet unni. 

Itthon a tanítás lett a szenvedélye, még a kilencvenes éveit taposva is lelkesen képezte a fiatal generáció tagjait. Hazai kritikusai gyakran rótták fel neki, hogy gyönyörű sztárok arcát fotózni nem nagy kihívás, ám a festményszerű fotók, a gyönyörű fények és beállítások, illetve a művészi divatfotói mind rácáfolnak ezekre. És hogy mi volt a titok, ami az útja során vezette, egészen 91 évesen bekövetkezett haláláig?

„Az én filozófiám: minden a szerencse. Én pedig végig nagyon szerencsés voltam.”

Kiemelt képünk forrása: Wikipedia/ Mária Novák

Filákovity Radojka