Isten az atyám, a hétvégén beszéltünk arról, hogy él-e még. Úgy tudtam, igen, aztán megnéztem, és mondtam: drukkoljatok, jövőre lesz száz, nem csak Kirk Douglasnek jár a centenárium. 

Sosem vettem a fáradságot, hogy megnézzem, miért is lett a fura nevű „Zs Zsa Gabor” az, aki. Csak nyeltem, amit a bulvár a számba kanalazott. Valószínűleg a leghíresebb magyar volt, legalábbis a celebarénában. A szövege, a szellemessége és „tűpontos celebstratégiája" miatt lett ilyen hírhedt. És mert mindenkit dahhlingnak hívott, és karakteres magyar akcentusa volt. 

A harmincas évek óta játszott főszerepet a tablósajtóban egy olyan világban, amit mi, ittragadtak csak az ezredfordulón ismertünk meg újra, és ma sem értjük igazán. Gábor Sári 1936-ban még Miss Hungary volt, aztán a gazdag budapesti ékszerészcsalád túlkényeztetett gyereke megtanult táncolni, énekelni és nyelveket beszélni. Zsazsa a két nővérével együtt Hollywoodban csinált közepes karriert. Hatvan filmben játszott, elnyerte a „legelbűvölőbb” színésznőnek járó Aranyglóbuszt 1958-ban, és jóval később beiktatták a B-filmek hírességeinek csarnokába.

Játszott ugyan mellékszerepeket a nagyok mellett, de élete második felében leginkább önmagát alakította. Azt viszont egészen kiválóan. Igazán a filmvásznon kívüli világban lett híres. Ott, ahol sokan laknak olyanok, akik arról híresek, hogy híresek.

Tőle tanulhatott a Kardashian-trió és Vajna Timi, és válni-házasodni is ő tudott a legszellemesebben. Nyolc férj, köztük a Hilton-lánc örököse, a Barbie baba dizájnere, és egy kamu oszták herceg mellett jutott hely az ágyában playboyoknak és a dominikai diktátor fiának is. George Sanders, korának egyik legismertebb színésze is a férjei között volt, ő aztán a válásuk után sok évvel elvette Magda Gabort is, Zsazsa nővérét. 

„I am a marvelous housekeeper. Every time I leave a man, I keep his house." (Remek vagyok a háztartásban. Ahányszor elhagyok egy férfit, megtartom a házát) – így szól Zsazsa egyik leghíresesebb idézete. 

Tényleg mindenki ismerte, még olyanok, mint David Lettermann is bármikor meghívták a műsorba idétlenkedni. Nem bánta, tudta, hogy csak az airtime számít. A jelenlét.

Idősebb korában is, amikor szépsége már megkopott, remekül mozgatta a lényegtelen hírek világának gépezetét: felpofozott egy rendőrt, egymilliót ajánlott annak, aki bebizonyítja, hogy felvarratta az arcát, megvette a házat, amit előtte Howard Hughes és Elvis Presley is birtokolt, írt négy könyvet, érvénytelenített egy házasságot bigámia miatt, bukott sok milliót a Madoff-csaláson, és vesztett egy perben három milliót Elke Sommer ellen egy szókimondó interjú miatt. De perelte a saját lányát, Franciska Hiltont is valami hamis aláírási ügy miatt. 

Írni is „tereh”. 

Viszont most, hogy az lett az amerikai elnök, aki... jobban tennénk, ha mégis büszkék lennénk rá. Egy olyan világban, ahol a nők tényleg egyenjogúak, ha Donald Trump helyett „Zsa Zsa Gabor” indult volna az elnöki posztért... és verte volna meg, mondjuk, a szorgalmas, de unalmas Al Gore-t. 

Tudott valamit, amit csak kevesen. Nem véletlen, hogy a világ legnagyobb lapjai még egyszer utoljára a címlapjukon köszöntek el az egykor vibráló szőke ciklontól. „A radiant blonde, she was.”

Ha szerencséje van, kegyeletből senki nem teszi fel az utolsó húsz évben készült képeit.

És mindig szerencséje lesz, mert ő ilyen alkat volt: mielőtt kiderült volna, hogy a dolgok vacakabbak, mint amilyennek látszanak, továbbrohant. Mindenkitől elvált, ha megunta, csak az élettől nem akart elválni.

Azt hiszem, ez az, amiért most megérdemli, hogy az egész világ még egyszer nevetve végigfusson az életéről készült sorokon. Ebből élt, a figyelemből, amit kiváltott és kikényszerített, és talán ez viszi most át a túlpartra. 

Aztán hamarosan úgyis mindenkinek sötétség.

Simó György

Fotó: Keytone Pictures, 1960