Murakami Haruki: A nagyon gyors észjárású emberek nem igazán alkalmasak regényírásra

–

Húszéves voltam, amikor 2006-ban megjelent magyarul a Kafka a tengerparton. Bár a regény tartalmából ma már szinte semmit nem tudok felidézni, a könyv nagyban hozzájárult ahhoz, hogy olvasó ember váljon belőlem: csak úgy faltam az oldalakat, és azt éreztem, ez a történet semmihez sem hasonlít, amivel korábban találkoztam (na jó, kivéve Bulgakovot). Emlékszem, egy pohár vadásszal (a győri vörösboros kóla) a kezemben áradoztam róla a barátaimnak a világmegváltós estéink valamelyikén, amikor még mindannyian művészek, filozófusok, rocksztárok akartunk lenni. 

Utána több Murakami-kötetet is olvastam – köztük a Birkakergető nagy kalandot, a Norvég erdőt, a Szputnyik, szívecském!-et, A kurblimadár krónikáját –, de úgy 10 éve valahogy nyomát vesztettem az írónak. Most viszont kézbe vettem a Mesterségem a regényírást – fordította Mayer Ingrid, kiadta a Geopen Könyvkiadó –, és rögtön nosztalgiát keltett bennem ez a sallangmentes, barátságos, közvetlen hang: tényleg olyan volt Murakamit olvasni, mint egy régi ismerőssel találkozni. 

„Én csak szerettem volna lehetőleg minél konkrétabban és gyakorlatibb szempontból lejegyezni, milyen utat jártam be regényíróként mostanáig, és mit gondolok erről az egészről” – foglalja össze a könyv utószavában, és azt is elárulja, 5-6 évet dolgozott a kötetben található 12 esszén. Úgy fogalmazta meg őket, mintha egy kis teremben tartana előadásokat mindössze 30-40 ember előtt. És Murakami valóban mesél: az indulásáról, a műhelytitkairól, arról a létformáról, amelyet a munkájához kialakított, miközben magától értetődő természetességgel cáfol rá az írókról szóló mítoszokra. 

Sorsfordító aha-élmény a baseballmeccsen

1978 egyik áprilisi délutánján történt, hogy az akkor 29 éves Murakami Haruki ellátogatott az otthonához közel eső Dzsingú stadionba, a Central League évadnyitó mérkőzésére, ahol kedvenc csapata, a Yakult Swallows fogadta a Hiroshima Toyo Carpot. Murakamiban ma is élénken él a pillanat, amikor az első játékrész második felében a Yakult kezdő ütője, egy Dave Hilton nevű amerikai duplázni tudott. „Az egész stadiont bejárta az a kellemes hang, ahogyan az ütő eltalálja a labdát. Körülöttem szórványos taps hallatszott. Én akkor, minden összefüggés nélkül és teljesen megalapozatlanul, egyszer csak ezt gondoltam, »Tényleg, szerintem én is tudnék regényt írni!«”. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Oldrunkpoet (@oldrunkpoet) által megosztott bejegyzés

A jelenésszerű tapasztalatot tettek követték: Murakami a mérkőzés után azonnal vonatra szállt, hogy kéziratpapírt és töltőtollat vásároljon.

Ettől kezdve mindennap késő éjszaka írt a konyhaasztalnál, egészen hajnalig. Ekkoriban ugyanis még a Peter Cat nevű dzsesszbárját vezette Tokióban. Soha nem akart zsúfolt vonatokon ingázni, unalmas tárgyalásokon ülni, egy cég alkalmazottjaként robotolni.

22 évesen házasodott össze egyetemi szerelmével, Takahasi Jokóval, és jelentős hitelt vett fel a szórakozóhely létrehozásához, üzemeltetéséhez. „[…] a húszas éveimben reggeltől estig fizikai munkát végeztem, és másról sem szólt az életem, mint a tartozásom visszafizetéséről” – mondja Murakami, aki a bárban sok érdekes, különleges embert is megismert, aminek alkotóként később nagy hasznát vette. 

Egy idegen nyelvben átmosni a japánt, és rátalálni a saját hangodra 

Murakami körülbelül fél év alatt készült el a Hallgasd a szél dalát! első verziójával (akkor még nem ez volt a címe), ám a végeredmény őt magát sem érintette meg. Úgy érezte, túlságosan irodalmian közelítette meg a dolgokat, így gondolt egyet, és elővette a latin betűs Olivetti írógépét, hogy próbaképpen angolul írja meg a regény elejét. Murakami hangsúlyozza, közel sem tudott kiválóan angolul, és pont ez volt a segítségére. Miután ugyanis elkészült a nagyjából egyfejezetnyi szöveggel, ismét tollra és papírra váltott, és visszafordította az angol verziót japánra, majd az így kapott stílusban az elejétől a végéig újraírta az egész regényt. 

„Rájöttem, hogy egyáltalán nem kell bonyolultan fogalmazni, nem kell megható, szép kifejezésekre törekedni. […]

Nem akartam egy japánságától megfosztott japán szöveget írni, hanem a tipikus regénynyelvezettől, magasirodalmiságtól és társaiktól lehetőség szerint minél távolabbi japán nyelvet használva, az én saját, természetes hangomon elmesélni a regényemet”

– mutat rá. A nagy füzet írója, Kristóf Ágota példáját hozza fel, aki 1956-ban menekült Svájcba a családjával, és, mivel a magyar nyelven való publikálásból esélye sem volt megélni, franciául kezdett alkotni. Bár hátrányból indult, hiszen a francia mindvégig idegen nyelv maradt a számára, amit felnőtt fejjel kezdett elsajátítani, mégis előnyére tudta fordítani ezt a kedvezőtlen helyzetet. Egyedi regénynyelvet hozott létre, sok esetben gyerek elbeszélőt használva. „Rövid mondatok egymásutánjának ritmusossága, nem körülményes, közvetlen szóhasználat, nem dagályos, pontos leírások. Mindeközben titokzatos légkör hatja át, hogy valami nagyon fontos dolog kimarad, szándékosan rejtve marad a háttérben” – írja róla Murakami, aki csak jóval később ismerkedett meg Agota Kristof regényeivel. 

Belépőjegy az irodalomba és az E. T.-módszer

Murakami másik fontos élményét is megosztja a pályakezdése időszakából. Egy nap telefonált neki a szerkesztője, hogy a Hallgasd a szél dalát! című regényt beválasztották a Gunzo-díj shortlistes művei közé. A hívás után Murakami sétára indult a feleségével, és útközben találtak egy sérült postagalambot. A férfi kezébe vette a madarat, hogy a közeli rendőrfülkébe vigye. „Éreztem […] a testének melegét, ő pedig végig reszketett a kezemben. És akkor hirtelen felvillant bennem a gondolat: egészen biztos, hogy megkapom a Gunzo pályakezdői írói díjat. És azzal a lendülettel regényíró leszek, méghozzá viszonylag sikeres is. […] Bármikor, ha a regényírás értelmén gondolkodom, mindig ezek a tenyeremben maradt érzések jutnak eszembe” – eleveníti fel.

Egyébként a regényírás értelmén abból a szempontból nem szokott sokat gondolkodni, hogy ha nem akar regényt írni, ha nem ég a vágytól, hogy írjon, akkor, mint mondja, egyáltalán nem ír. Ilyenkor fordítási munkákat vállal, angolból ültet át szövegeket japánra. 

Murakami tényleg megnyerte a Gunzo-díjat, ami tulajdonképpen a belépőjegye volt az irodalmi életbe. Ugyanakkor hozzáteszi: „Az első két regényemmel én magam sem voltam annyira elégedett. Éreztem írás közben, hogy nagyjából csak húsz-harminc százalékban tudtam kibontakoztatni a bennem rejlő erőt.” Kíváncsi lennék, a később munkái kapcsán hogyan alakulna ez a százalékos becslés, a kötetben ugyanis egy olyan író képe tárul elénk, aki 64 évesen is (2015-ben adták ki eredetiben) folyamatosan fejlődni vágyik. 

De mi kell ahhoz, hogy írni tudjon, és legyen miről írnia? Murakami, mint pályatársai közül sokan, az olvasás fontosságát említi első helyen, majd arra tér ki, mennyire lényeges, hogy rászoktassuk magunkat a dolgok, jelenségek aprólékos, ítélkezésmentes megfigyelésére. Ezt nevezi E. T.-módszernek arra utalva, mennyire lenyűgözte, amikor Steven Spielberg filmjében látta, hogy a földönkívüli a sufniban talált kacatokból jó működő jeladót tudott összetákolni.

„Kapcsolatot tudott vele teremteni a több ezer fényév távolságra lévő anyacsillaggal. […] gyanítom, hogy a jó regények ugyanerre képesek” – jegyzi meg. Szerinte fontos, hogy legyen egy sufnink (saját szobánk, mint Virginia Woolfnál?), és hogy legyenek kacataink, készüljenek bármennyire hétköznapi alapanyagokból, dísztelen szavakból. 

Az igazi írói csemege: a többszörös javítási körök

Murakami részletesen beavat minket a műhelytitkaiba is. A harmincas éveiben korán kelő-korán fekvő életmódra váltott, ritmusát a munkájához állította be. Amikor nekikezd egy nagyregénynek, először megteremti annak a lehetőségét, hogy közben ne kelljen mást írnia. Határidő nélküli fordításokat vállal (ma már nem a megélhetés, inkább a változatosság kedvéért), míg korábban, pályája kezdetén a dzsesszbár üzemeltetéséből, fizikai munkából tartotta fenn magát. 

„Karen Blixen mondta, hogy nem remél, nem csalódik, csak mindennap ír egy kicsit. Ugyanígy én is készítek naponta tízoldalnyi kéziratot (ez 400 karakteres kéziratpapírt jelent, a laptopján körülbelül 2,5 oldalt). Nem bonyolítom túl. […] Felkelek korán reggel, megmelegítem a kávét, és négy vagy öt órát dolgozom az íróasztalomnál.” Nem többet, de nem is kevesebbet, precízen felosztva a távot.

A módszerének egyik kulcsa, hogy nem sok energiát fektet az előkészítésbe. „Akármilyen hosszú vagy bonyolult szerkezetű regényről legyen is szó, én nem szoktam előre megtervezni, hanem ahogy eszembe jut, folyamatosan rögtönözve szövöm tovább a történetet, nem tudom, hogy alakul, és mi lesz a vége, hanem csak lesz, ahogy lesz. Mivel így sokkalta érdekesebb írni” – árulja el. Viszont ez azt is jelenti, hogy nagyobb eséllyel jönnek létre ellentmondások, következetlenségek a szövegben, van, hogy a szereplők menet közben túlságosan átalakulnak, vagy az időrendiség nem áll össze. Ezeket a gubancokat utólag orvosolja azzal, hogy hosszú szakaszokat vesz ki az anyagból, vagy új epizódokat ír hozzá. 

„Ez a javítás egy vagy két hónapig is eltart. Amikor végeztem, megint tartok egy hét szünetet, és nekiállok a második javítókörnek. Szintén az elejétől haladok, és átírom az egészet. De ezúttal az apróságokra figyelek, finomhangolást végzek. Például részletezem a tájleírásokat, kiigazítom a párbeszédeket” – magyarázza. Ezután beiktat egy harmadik javítókört is, ahol kisebb korrekciókat végez, majd két hétre, egy hónapra fiókba teszi, pihenteti, érleli a szöveget. Miután újra elővette, átnézte, adja át külső személynek, a feleségének a készülő művet. 

Takahasi Joko, akivel már több mint 50 éve házasok, a kezdetektől Murakami első olvasója. Ha a nőnek gondja támad egy szakasszal, azt Murakami mindenképp átírja.

„Úgy vélem, hogy ha az olvasónk valamibe beleköt egy résznél, akkor tulajdonképpen mindegy is, hogy mit kifogásol, mert ott valószínűleg tényleg van valamiféle probléma. Tehát a regény áramlása ott többé-kevésbé megakad valamiért” – hívja fel rá a figyelmet. Az újraírt szakaszokat még egyszer átolvastatja Takahasival, aztán egyben az egészet is, majd ő maga is többször átfésüli a szöveget, sőt még a nyomdakész verzióba is belenyúl, kicserél benne kifejezéseket, változtatgatja a szórendet.

Magányosan ülni egy kút fenekén… ki bírja ezt?

Murakami Haruki szerint a regényírás „alapvetően eléggé piszmogós munka”, más kérdés, hogy ő ezt imádja. Ettől függetlenül az alkotás e formája még az ő monotóniatűrését is próbára teszi. „Felmerült bennem, hogy nincs még egy tevékenység, ami ennyire rossz hatásfokú, körülményes lenne” – ismeri el, az időnként rátörő magány kapcsán pedig ezt írja: „Néha olyan érzésem támad, mintha egyedül ülnék egy mély kút fenekén. Senki nem segít, és senki nem dicsér meg a vállamat veregetve, hogy ma milyen ügyes voltam.” 

Az író szerint ezt a szellemi-lelki igénybevételt nem is lehetne anélkül bírni, hogy hangsúlyt helyezne a fizikai állóképessége karbantartására is. Ő 33 évesen, krisztusi korban kezdett el futni, amikor a Birkakergető nagy kalandot írta, azóta pedig minden áldott nap egy órát fut vagy úszik (legalábbis 64 éves korában ez volt a helyzet).

„Én a futást használom ördögűzésre […] szerintem én azzal porolom le magamról a regényíráskor rám tapadó »sötétség nyomát«” – állapítja meg. 

Azt a nézetet pedig, hogy a regényírók különleges emberek lennének, szinte végig igyekszik eloszlatni a kötetben. Szerinte „az írók többségéről nem mondható el, hogy érett személyiségük lenne”, sokan közülük kifejezetten egoisták, önérzetesek, rivalizálók. Ugyanakkor azokat, akik erre a területre tévednek, általában jól fogadják a szakmabeliek, nagyvonalúak velük, nem védik a felségterületüket. De ez azért is van szerinte, mert a harcedzett pályatársak már pontosan tudják: „megírni egy-egy regényt még nem annyira nagy kunszt. Ám hosszú időn át regényeket írni, regényírásból megélni, megmaradni írónak, na az az igazi mutatvány.”

Murakami Harukinak pedig a Dzsingú stadionban átélt sorsfordító pillanata óta, immáron 45 éve kétségkívül sikerül ez a mutatvány, amellyel nemcsak Japánban, vagy később az Egyesült Államokban, hanem az egész világon olvasók millióit nyűgözi le. Engem is elbűvölt 20 évesen, a varázsa pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy irodalomszerető felnőtté váljak. El is határoztam, hogy a 40-hez közelítve újra el fogom olvasni a Kafka a tengerpartont: most, hogy ismét töltöttem némi időt régi ismerősömmel, Murakamival, egyre jobban bízom abban, hogy a könyvéhez, a könyvünkhöz még mindig fogok tudni kapcsolódni.

Kiemelt kép: Getty Images / Carlos Alvarez / Contributor

Milanovich Domi