„Ha nem jön Amy, Sanyika az árokparton halt volna meg harmincvalahány éves korában”

–

Károlyi Amália Mária Franciska

Értelmiségi családba született a Krisztinavárosban, öt évvel az első világháború előtt, még az aranykorban. Hárman voltak testvérek, anyjuk pedig feladta zongoraművészi vágyait, hogy gyerekeinek szentelhesse magát. Apjuk magas hivatali beosztásban dolgozott, így minden adott volt ahhoz, hogy a gyerekek kitűnő nevelést kaphassanak. Amy pedig anyjától a művészetek iránti fogékonyságot is megörökölte.

Már kicsi korában költőnek készült, rengeteget olvasott, és különböző költők stílusában írt rövidke verseket. Nem volt hát különösen meglepő, hogy érettségi után magyar–német szakos egyetemista lett, még Bécsben is folytatott tanulmányokat.

A Bajza utcai polgáriban kezdte a pályafutását tanárként, de hamar ráébredt, hogy a tanítás nem az ő világa. Igen bátor lépés volt, hogy a szabadúszást választotta. A negyvenes években kevés egyedülálló nő mert ekkorát kockáztatni, de Károlyi Amy bízott a tehetségében.

A Nyugat folyóirat

Babits Mihály nyitotta meg a Nyugat versrovatát pályakezdő költők előtt, Károlyi Amy is közéjük tartozott.

„Számomra […] a Nyugat a tiszta, romlatlan levegőt, az irodalom mércéjét és a tiszta értékek védelmezőjét jelentette. Erős érzelmi szálakkal fűződtem a lap köréhez, már csak azért is, mert ott volt mesterem, Babits Mihály is, akitől egyszerre tanultam meg a költészet ABC-jét és felsőbb osztályainak anyagát is. Álmaim beteljesülését jelentette, hogy a Nyugatban publikálhattam” – írta Károlyi Amy később.

A második világháború után rövid időre állásba kényszerült, a Magyar Rádiónál dolgozott, majd az Athenaeum Kiadónál szerkesztett.

Kései indulás

Bár sok helyen publikált, első kötete mégis csak 38 éves korában, 1947-ben jelent meg Szegezzetek a földhöz, csillagok címmel. Fülep Lajos művészetfilozófust tartotta igazi mesterének, persze nem elsősorban a költői pályáján, hanem a műveltséget tekintve. Műfordítói szinten sajátította el a német és az angol nyelvet is, elsősorban neki köszönhetjük Emily Dickinson műveinek magyar fordítását.

Domokos Mátyás mondta róla egy 2004-ben elhangzott kétrészes rádióinterjúban, aminek leirata a Kortársban jelent meg, és amiből sokat fogok majd idézni:

„Azt hiszem, hogy az ő Emily Dickinsonhoz való vonzódásában talán a saját sorsa is közrejátszott olyan értelemben, hogy egy befalazott költőnőt tolmácsol, akit a maga igazi mivoltában nem ismerhetett meg a világ, és Károlyi Amyban megvolt ez az érzés.”

Kései szerelem

A Weöres Sándorral való szerelmük és házasságuk azon irodalmi legendák közé tartozik, amelyeket bátran nevezhetnénk akár pletykának is. Élénken foglalkoztatta az irodalmi kánont kettejük költői és magánemberi kapcsolata is.

Első személyes találkozásuk sem volt épp mindennapinak mondható, amit megelőzött egy körülbelül egy évig tartó heves levelezés:

„[…] Kedves Nyári sors! Engedje meg, hogy a megszólítás nehézségét egyik szép verscímével kerüljem ki. Árpi (Illés Árpád grafikusművész) barátom olyan szíves volt, és a Maga verseit megmutatta nekem. Nagyon tetszenek, mert nemcsak szépek, hanem talajra épülők. Igen tetszik, ahogyan a bútorokból felidézi az erdőt és annak kényes, boldog madarait, és ahogy megmutatja a tárgyak honvágyát. Ma csak néhány költőnő tud ennyire a lét mélységeihez, az igazi valósághoz férkőzni, a férfi költők elkárhoznak az artisztikumok útvesztőiben, vagy még rosszabb esetben a napi politika büdösségében. Vigyázzon a tehetségére, el ne nyeljék a napi gondok, a polgáriasság, a polgárias könnyedség, a cukorból készült álerkölcstelenség. Legyen masszív, mint egy aranyból készült papnő” – írta Weöres egyik legkorábbi levelében Károlyi Amynak.

Az első találkozásuk is igazán érdekesre sikerült: egy temetőben adtak egymásnak randevút, de úgy elbeszélgették az időt, hogy rájuk sötétedett, és időközben bezárták a kapukat, úgyhogy életük első közös éjszakáját a holtak között töltötték.

Weöresre igen mély benyomást gyakorolt Károlyi Amy költészete, amelyet Domokos Mátyás az említett rádiós beszélgetésben így jellemez:

„Ez a költészet tulajdonképpen filozofikus ihletésű és igényű líra.”

Ellentmondásos kapcsolat

Sárközi Márta, a Válasz folyóirat (nem hivatalos) főszerkesztője így kommentálta ezt a házasságot:

„[…] Weöres Sándornak adtuk a verseket bírálni. Neki viszont minden olyan vers tetszett, aminek nem volt értelme és nő volt az írója. A szerkesztőséget absztrakt lipótvárosi költőnők árasztották el, de azután ez is abbamaradt, mert az egyik költőnő végül is férjül vette a kritikus-szerkesztőt.”

1947. október 8-án tartották a templomi, 17-én pedig a polgári esküvőt. Károlyi Amy pár évvel idősebb volt Weöres Sándornál, és ahhoz képest, hogy milyen gyönyörű reménybeli költőnők zsongták körül Weörest, Amy nem volt divatos szépség. 

„Ariel meg Puck ne házasodjon meg, ugyan ki az, aki őt elkanyarta, ilyen hangulat volt. Az irodalmi élet – amivel különben nem tartottam összeköttetést, még egy előszobát életemben nem láttam, ahol az ember ül, hogy a műveit ajánlja –, tehát ez az ismeretlen irodalmi élet valahogy nem volt elragadtatva, hogy Sándor nem közülük vett el valakit” – hangzott el Károlyi Amytól az említett kétrészes rádiós beszélgetésben ez a visszaemlékezés.

Tatay Sándor mesélte a kétrészes rádióinterjúban:

„Nem akármilyen nők kerültek felszínre itt is, ott is, költőnők is, akik kapaszkodtak, de Sanyi nem állt kötélnek. Többen is szerettek volna férjhez menni hozzá, hát egyszer csak emberére talált az Amyban.

Nekem azért volt gyanús, mert egyszerre »Amy lett Európa legnagyobb költőnője«. Elmagyarázta Sanyi, honnan jött, meg a nyelvezete, hogy pontosan az, ahonnan ő származott, az mégis a magyar nyelv közepe, hogy jön az össze Amyban és miért, hosszú előadásokat tartott.” 

Sanyimanó

Negyvenhárom évig tartott a házasságuk, Károlyi Amy pedig vasszigorral tartotta a kereteket, mert Weöres nem csupán az alkohollal vívott igen reménytelen küzdelmet egész életében, hanem a pénzzel és az idejével sem tudott bánni.

Barátjuk, Lator László szerint „Ha nem jön Amy, Weöres Sándor az árokparton halt volna meg harmincvalahány éves korában” – idézte fel Így szerettek ők című könyvében Nyáry Krisztián.

„Sanyikának könnyű, ő nem ember” – Nemes Nagy Ágnes mondta ezt a költőről, Károlyi Amy viszont megszenvedte a mindennapokban ezt a féktelenséget, állítólag sokszor bezárta a lakásba, hogy ne tudjon elszökni kocsmázni, és a munka is haladjon. De az alkoholt is elzárta otthon. Weöres azonban, mint egy rossz gyerek, állandóan kijátszotta a feleségét, ha kellett, a postást fizette le, hogy hozzon neki alkoholt, de az is előfordult, hogy az utcai építőmunkások juttattak föl italt kötélhágcsón a sóvárgó költőnek.

Amikor Itáliában voltak a friss házasok ösztöndíjasként, Weöres még egy fogadalmat is tett:

„Feleségemnek ezennel megígérem és megfogadom, önszántamból és saját tervemből, hogy egy nap félliter bornál többet nem iszom, kivéve havonta egyszer, de akkor sem berúgásig. Berúgni maximum félévenkint egyszer.

Catania, 1948. január 24. Tanúk: Ferenczy Erzsi, Ferenczy Béni”

Aztán persze minduntalan megszegte fogadalmát, sőt nemegyszer előfordult, hogy eltűnt, vagy kétségbeesetten hívta feleségét, hogy menjen érte.

Szintén Domokos Mátyás mesélte:

„[…] Ilyenkor, késő éjszaka, éjféltájt csöngött a telefon, fölvette: »Itt Sanyi, és gyere értem. – De hol vagy? – Nem tudom. Valahol a Rózsadombon.« – Ő pedig rendszerint fölhívta Illés Árpádot, és végigjárva a Rózsadomb nyilvános telefonfülkéit, megpróbálták megtalálni Sándort.”

Ürmös Lórántnak így mesélt kapcsolatukról Károlyi Amy egy 1983-as interjúban:

„Nem úgy kell nézni bennünket, hogy művészházaspár… minden házaspár segíti egymást. Már a párválasztás is úgy történik a tudat alatt, hogy a psziché arra gondol, milyen lehetőséget adhat a másik. Nem ugródeszkának kell használni egymást, hanem kikötőnek. Ebben nem különbözik a művész- és a nem művészházasság.

A művészházaspárok munkalehetőséget, nyugalmas atmoszférát adnak egymásnak. Létükkel segítik a másikat. Azzal, hogy vannak.

És nem kell se múzsára, se egymásra ható különleges inspirációra gondolni, ezek mind múlt századbeli dolgok. Az írói munka, még ha költői is, prózai munka; roppantul meg kell dolgozni érte, és a házastársakat körülvevő légkörnek olyannak kell lenni, hogy alkotni tudjanak. Ez a legtöbb, amit adni tudnak egymásnak.”

Persze rengeteg kínos, mókás és olykor hangos jelenettel járt ez a távolról oly harmonikusnak tűnő művészházasság. Csernus Mariann mesélte a rádióműsorban:

„1947-ben még Veres Pálné gimnáziumi növendék voltam, és akkor úgy döntött az önképzőkör, hogy meghívjuk Weöres Sándort és feleségét egy önképzőköri ülésre, és én majd mondok tőlük verseket. […] Sose felejtem el, a Veres Pálné tornatermében lócákon ott ült a diákság, a tanári kar, zuhogó eső volt. Sándor, szokásához híven, késett, úgyhogy berobbantak a tornaterembe, és amikor már úgy éreztük, hogy itt az ünnepi pillanat, és valami elkezdődhet,

megállt egy kicsi-kicsi ember, hatalmas fekete szemekkel, fekete szempillával, elöl összekulcsolt két kezével, s azt mondta: »Szeretnék rágyújtani.« Ott, a tornateremben. Ez volt az első mondata. Hagytuk, hogy rágyújtson, és aztán végre elmondhattam a két verset.

Így kezdődött az ismeretségünk.”

Az Elhagyott versek című kötetben olvasható Weöres Sándor [Feleségem…] kezdetű versvázlata, ami már csak a haláluk után jelent meg 2013-ban a Helikonnál, ebből világosan kiderül, mennyi ellentmondás feszítette a kapcsolatukat, íme, csak egy rövid részlet belőle:

Feleségem mindig nyelvel,
győzi szóval, győzi elvvel,
mint zubogó tüzes katlan,
szapul engem szakadatlan,
benne sülök, benne főlök,
mint málló rongy, vergölődök,
nem is tudom, mit tehettem,
élve pokolra vettettem,
azt se tudom, hol a fejem,
soha sehol nyugodt helyem,
csak az orromat lógatom
és fogamat csikorgatom,
ily bolondot hogy tehettem,
mikor feleségül vettem. […]

Költői és házastársi szerepek

Domokos Mátyást idézem ismét: 

„[…] Ez is nagyon fontos, mondhatnám, sorsszerű kettejük kapcsolatában, de azt hiszem, hogy ennél lényegesebb – szellemi értelemben mindenesetre lényegesebb –, hogy mind a ketten költők voltak. És egy nőnek Magyarországon egy nagy költő, óriási költő árnyékában élni olyan megpróbáltatás, amivel rendszerint nem szoktunk számot vetni. […] Nehezen elviselhető egy kapcsolatban, hogy én is költő vagyok, te is költő vagy; rólad mindenki tudja, akkor is, amikor árnyékba vagy taszítva, hogy géniusz vagy, a magyar költészet történetének egyik legnagyobb zsenije, engem pedig nem vesznek költőként tudomásul.”

Károlyi Amy is nagyon világosan beszélt erről, az Arcanumon olvasható a következő idézet tőle:

„Elég kényes dolog Weöres Sándor feleségének lenni. […] A köztudat arányérzékét mintha bántaná, ha egy családban – különösen férj-feleség relációban – két költő szerepel. A szimmetriaérzék megkívánja a nagynak és kicsinek polarizálását.”

Marsall László pedig így számol be a házastársi dinamikáról a már idézett adásban:

„Nagyon furcsa volt nekem az, hogy Amy tulajdonképpen sose jött be abba a szobába, ahol mi beszélgettünk. De állandó jelenléte volt. Úgy volt távol attól a kis azilumtól, ahol Weöressel meghúztuk magunkat, hogy tudtuk, hogy ott van. Emlékszem, mikor egyszer lementünk sétálni, Weöres Sándor beóvakodott, és azt mondta, hogy »Amy, kérlek szépen, fésülj meg«. Mint egy gyerek. Amy vette szépen a fésűt, és megfésülte.”

Gyerekük nem született, viszont nagyon sok macskával és kutyával osztották meg az életüket, ebben nagyon hasonlítottak egymásra, az állataikért mindent megtettek.

Csuhai István, az Élet és Irodalom versrovatának vezetője akkoriban a Jelenkor szerkesztője volt, blogjában így írt erről:

„Károlyi Amy bekalauzolt a szobába, Weöres Sándor ült ott, és egy idősebb úr, bemutatkozáskor kiderült, hogy kettejük kezelőorvosa. Hamarosan az is világos lett, hogy a kis kompániának van még egy tagja, és ő a hierarchiában mindannyiunk fölött áll. A radiátoron hatalmas, koromfekete macska heverészett. Amikor néhány perc múlva elunta magát, feltápászkodott, kinyújtózott, a padlóra huppant és lassan ringó járással a hátul lévő konyha felé vette az irányt, a házaspár azonnal felugrott, és egymást szinte félrelökve igyekeztek nyugodt kijárást biztosítani az ekkor már bulgakovi méretű bestiának.”

Az özvegy

1988 végétől Weöres Sándor már kórházban volt, Károlyi Amy pedig odaadóan ápolta. Weöres 1989. január 22-én halt meg, Károlyi Amy állítólag mellette ült akkor is, amikor hirtelen mély ránc jelent meg a férfi arcán. Megkérdezte tőle: „Mi fáj, Sándor?” „Felmegyek a magasságos egekbe, az fáj.” Ezek voltak az utolsó szavaik egymáshoz.

Károlyi Amy Weöres halála után még tizennégy évig élt, de egy ideig teljesen magába zárkózott, ezért is volt szenzáció, amikor a Holmi folyóiratban megjelent egy esszéje Weöres egyik fontos művéről 1990-ben:

„WS nem volt érzelmes. Viszont érzelmei vele azonos matériából valók voltak, vagyis őszinték és megingathatatlanok. Sose színezte őket, mint a színpadi szereplők az arcukat, hírlapi reflektorfényt sem eresztett rájuk. Valódiak voltak érzelmei, akár az Anyáról, a szerelemről vagy a Hazáról beszélt. Akit WS szeretett, az biztos lehetett abban, hogy az égő házba is érte megy. Propagandát sose csinált érzelmeinek. A nemzetieknek sem. Ugyanolyan gyöngéden szemlélte a csöngei réteket, mint a balholmi lányok mosolyát.”

Domokos Mátyás mesélte:

„[…] És miközben nyilván láthatatlanul vívta a maga belső költői szabadságharcát Amy, mindenestül vállalta Weöres Sándort. Nekem emblematikusan szép bizonysága ennek a vállalásnak az, hogy amíg Sándor élt, és együtt voltak, addig ő Károlyi Amy volt, nem tudom, hogy megfigyelték-e, de Sándor halála után már mindig azt mondta, hogy Weöres Sándorné.”

Károlyi Amy Weöres életében csupán a József Attila-díjat kapta meg, még 1981-ben, ám az összes továbbit csak férje halála után. Tizennyolc kötete jelent meg, pár műfordítása (például a Vonzások és viszonzások), de Weöres Sándorral közös gyerekverskötetei, a Tarka forgó és a Hetedhét ország is a magyar költészet fontos állomásai.

Károlyi Amy 2003. május 29-én hunyt el Budapesten, Weöres Sándorral közös sírja a Farkasréti temetőben található. 

A végére két vers a kitartó olvasóknak, ezek beszédesebbek minden ismertetőnél:

Weöres Sándor: Canzone – feleségemnek

Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,

ó, hallgat még felőled benn a lélek,

mely fátylat von köréd, szerelmesem,

s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,

jósorsodat hozom, vagy tán halálom

arany s gyémánt díszét, még nem tudom:

új, mézes fájdalom

indái közt nehéz utat találnom.

Csak azt tudom, hogy társra sose várt

az én szivem s lettél egyszerre társa,

elvéve tőle életet s halált,

hogy visszaadd másféle ragyogásra;

hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had

hazátlan csörtet villámtűz elől;

és kunyhóm összedől,

ha benne otthonod meg nem találtad.

Csak azt tudom, hogy hajlós testeden

szinte öröktől ismerős a testem,

fejemnek fészke ott a kebleden,

s nem szégyen, ha előtted könnybe estem,

semmit se titkolok s ős-ismerősen

jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,

imbolygó szánalom,

vagy éji égen csillagkérdező szem.

A megtépett ideg, e rossz kuvik,

szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;

kicsinyke úrnő, térdedhez buvik

s elszunnyad az érzékiség kutyája;

és benn a Fénykirály, az örök ember,

még hallgat, tán nem tudja szép neved,

s nem mond itéletet,

így vár piros ruhában, szerelemben. 

Károlyi Amy: Miért

Legjobb lett volna kézenfogva

átsétálni a túlsópartra

De óvó kezemre ráütöttek

a kemény botokká váló percek

Úgy kérleltem tested, a gyengét,

az ismeretlenbe ne menj még.

Hadd próbáljam a szűk átjárót,

átengedi-e az átjárót.

Míg köddé válunk mind a ketten

az ismeretlen szürkületben.

***

Olvassátok el korábbi írásunkat is Károlyi Amyról!

Kiemelt kép: Fortepan / Németh László Társaság

Both Gabi