Hokuszai: rajzok vén bolondja, a manga apja, a nagy hullám hercege

–

A szépségtől könnyekig hatódva 

Még decemberben láttam az Urániában (ó, boldog békeidők) a British Museum dokumentumfilmjét Hokuszai – A nagy hullámon túl címmel, aminek azóta is a hatása alatt vagyok. Egészen elképesztő volt, nem csak azért, mert a tárlatvezetéshez is hasonlatos moziban művészettörténészek irányításával veszhettem el a képek egészen apró részleteiben, olyan kincseket felfedezve, amiket korábban képtelen voltam meglátni. De egészen hátborzongató gyönyörűség volt látni például az egyik idős Hokuszai-kutatót, Roger Keyest, aki a film készítése során életében először került szemtől szembe a Vörös Fudzsi egy ritka nyomatával (azaz a Finom szél, tiszta reggel című darabbal a Fudzsi-sorozatból), és látszott, kamerák ide, filmes stáb oda, egyszerűen képtelen magában tartani túlcsorduló meghatottságát. Hokuszai élettörténetét és műveit behatóbban megismerve cseppet sem csodálkozom rajta.

Maximalizmus kimaxolva

A japán ikonikus művészt, Hokuszait 88 évesen érte a halál, így sajnos nem érhette meg, hogy beváltsa azt az ígéretét, amit 75 évesen tett egyik könyvének előszavában, de biztos vagyok benne, hogy ezt senki nem rója fel neki. Szavaiból inkább a tökéletességre törekvő, soha meg nem elégedő, folyamatosan megújuló, szerény, de kétségkívül zseniális alkotó képe világlik ki. „Hatodik életévemtől kezdve festésre ösztönöz minden, amit látok. Ötvenéves koromig nagyszámú rajzot tettem közzé, de mindaz, amit hetvenéves koromig alkottam, említésre sem érdemes. Csak hetvenhárom éves fejjel kezdtem megérteni valamicskét a természet, a növények, fák, négylábúak, madarak, halak és rovarok lényegéből. Mire nyolcvan leszek, még messzebbre jutok és kilencvenéves koromban behatolok a dolgok titkaiba.

Százévesen bizonyára elérkezem majd a legmagasabb mesterségbeli tudás stádiumába, és mire száztíz leszek, minden, amit alkotok, minden pont és vonás élővé válik. Aki addig él, ameddig én, megláthatja, hogy betartom a szavamat. Írtam ezeket hetvenöt éves fejjel én, az egykori Hokuszai, ma a rajzok vén bolondja.”

Szólíts (valamelyik) nevemen

Álljunk is meg itt egy pillanatra! Egykori Hokuszai, ma a rajzok vén bolondja? Vajon mire gondolhatott, amikor egykoriként utalt magára? Nos, a japán művészek között egyáltalán nem számított szokatlannak, hogy több művésznevet is választottak maguknak életük során, a magát folyamatosan megújító Hokuszai azonban honi kollégáival összehasonlítva is jóval többször nevezte újra magát. Élete során több mint harminc neve volt, az új név felvétele pedig gyakran a stílusában megjelenő változással kapcsolható össze. Sunró, Tavajara Szori, Hokuszai Tomisza, Kacusika Hokuszai (ahogy legtöbben őt ismerjük), Taitora, Iicu, Mandzsi (azaz Minden), végül Gakjó Ródzsin, azaz: a rajzok vén bolondja – ez áll a sírján is.

Bár valóban szokatlanul hosszú, hét évtizedre nyúló karrier az övé (a Kacsák a folyóban című remekművét 87 évesen fejezte be), így is szédületes, milyen hihetetlen mennyiségű műalkotás került ki a keze alól. Elképesztően szorgalmas művész volt, kora reggeltől napnyugtáig alkotott, és bár egy tűzesetben elpusztult a festményeinek jelentős része, úgy tartják, élete során körülbelül harmincezer festményt, grafikát, vázlatot, fanyomatot és manga illusztrációt hozott létre.

Out of the box gondolkodás

Nem lehet pontosan tudni, Hokuszai mikor született, a hagyomány 1760. október 30-ára teszi a világra jöttének dátumát. Nagybátyja mellett nőtt fel, aki tükörkészítő volt a sógunnál, tőle tanulhatott festeni is, és hamar kiderült, a kisfiú bizony kivételes tehetség. A bácsi joggal remélhette, hogy nevelt fia követi őt a családi vállalkozásban, ami egyúttal a biztos, kényelmes megélhetésre is garanciát jelentett, azon felül bejárást a felső osztály berkeibe. Hokuszai azonban messzebb tekintett holmi tükrök polírozásánál. A családi biznisznek hátat fordítva 14 és 18 éves kora között egy fafaragónál kapott állást, majd felvételt nyert a kor egyik híres művészének műtermébe, ahol kitanulta a japán zsánerfestészet fadúcnyomatos technikáját, aminek később maga is mestere lett. Eleinte ő is a hagyományosnak számító témákat dolgozta fel: kurtizánokat és színészeket festett, de később eltávolodva ettől inkább tájképeket, illetve a különböző társadalmi rétegekben élő japánok mindennapi életét mutatta be.

Úgy tartják, egy ízben Hokuszait meghívták Tokugava Ijenari sógun udvarába, hogy ott művészi párbajt vívjon egy másik, messze földön híres, hagyományos ecsettechnikát használó művésszel.

Hokuszai nem sokat teketóriázott: egy hosszú lapra először hullámzó kék csíkot festett, majd fogott egy csirkét, annak a talpát piros festékbe mártva végigkergette a kék színű papíron, és voilà, meg is született a Tacuta folyón úszó vörös juharleveleket ábrázoló (győztes) műalkotás.

Nem ez volt az egyetlen ilyen látványos produkciója: egy edói fesztiválon (Edo Tokió régi neve) a nagyközönség előtt egy buddhista szerzetest ábrázoló, 180 méter hosszú képet festett – mindössze egy ecset és egy seprű segítségével.

Hitt benne, hogy a művészet hatalommal és bűverővel bír: nyolcvanas éveiben állítólag minden reggel rajzolt egy kínai oroszlánt, majd kihajította az ablakon, hogy így riassza el a gonosz szellemeket.

A takarításért azonban nem rajongott különösebben, alantas nyűgnek tartotta, így megvárta, amíg a műtermében már szinte elviselhetetlenné válik a kosz, és akkor továbbállt – így váltott lakhelyet élete során összesen 93 alkalommal.

A halhatatlanság titka

Mire középkorú lett, tehetségének, elképesztő szorgalmának, és ügyes marketingképességeinek köszönhetően jelentős vagyonra tett szert, ám gazdagsága sajnos illékonynak bizonyult. Több személyes tragédián túl a szerencsejátékok miatt adósságba keveredő unokája is jókora anyagi nehézségekbe taszította. Hogy kikeveredjen a financiális gödörből, hatvanas évei derekán óriási fába vágta a fejszéjét: megfestette a Fudzsi harminchat látképe című sorozatot, amelynek része A nagy hullám Kanagavánál is.

Biztos te is ezerszer láttad már ezt a képét (ha másutt nem, a telefonod ikonjai között is minden bizonnyal ott van!), de fogadjunk, ha emlékezetből kellene megrajzolnod, a Fudzsi valószínűleg rá sem kerülne a képre… ahogy a hullámok ölelésében vergődő két csónak sem mindenkinek tűnik fel, amelyben meglapulva kuporognak a halászok, megadva magukat a természet megkérdőjelezhetetlen hatalmasságának és erejének.

Az egyes képek hangulatán, részletgazdagságán, apró szépségein túl a sorozat egyik fantasztikus játéka, hogy a festő milyen temérdek szemszögből mutatja meg a szent hegyet. Vannak darabok, ahol a Fudzsi tölti ki az egész keretet, egyértelmű főszereplőként, ilyen a fent említett Vörös Fudzsi is. Másutt azonban szerényen meghúzódik a háttérben, miközben az előtérben zajlik az élet: japán farmerek küzdenek meg az erős széllel, vagy egy hordókészítő dolgozik a munkáján, észre sem véve, hogy a hordó gyűrűje hogyan foglalja impozáns keretbe a Fudzsit – amiről egyébként a buddhista hagyomány úgy tartja, a halhatatlanság titkát rejti (az egyik magyarázat szerint a neve is innen ered: Fu-shi, azaz ‘nincs halál’). Egy biztos: a képsorozatnak köszönhetően Hokuszai és a Fudzsi hegy is halhatatlanná vált. 

A halász feleségének álma

A sunga művészet, azaz az erotikus, úgynevezett tavaszi képek igen népszerűek voltak Japánban az 1600-as évektől kezdve. A sógunok maguknál hordtak ilyen illusztrációkat abban a reményben, hogy azok szerencsét hoznak nekik, de az otthonok falait is díszítették velük abban a hiszemben, hogy megvédi őket a tűzkároktól. Hokuszai egyik leghíresebb sunga alkotása A halász feleségének álma, amely később számos hentai műnek szolgáltatott alapot (ITT egyszer már írtam róla bővebben). Ez egy ősi legendából merített ihletet, amelyben egy búvárnő elrabolt a Sárkány király mélytengeri palotájából egy ékszert. A sunga képeket – főleg mert azok elég explicit módon megmutatják az intimitást – mi, európaiak hajlamosak vagyunk pornográfiaként tekinteni, holott ilyesmiről távolról sincs szó.

Bár a nyomtatott sunga hivatalosan nem volt legális Japánban 1722 után, ám széles körben megtűrt, és ezzel együtt rettentő népszerű alkotások voltak – a sungákat tartalmazó könyveket, albumokat, tekercseket nászajándékként is szívesen adták. 

Hatása az utókorra

Az az igazság, hogy Hokuszai nélkül annyi, de annyi mindennel lennénk szegényebbek! 1814 és 1819 között például feltörekvő művészek számára készített rajzokat, vázlatokat állatokról, hétköznapi emberekről és vallási figurákról azzal a céllal, hogy azokat lemásolva ők is fejlődhessenek. Ez kapta aztán könyv formában a Hokuszai manga címet, és később ebből nőtte ki magát hasonló néven a japán képregény is. 

Hokuszai élete során a japán kormány igyekezett az országot elzárni a külvilágtól, az 1850-es évek után azonban, amikor megnyíltak a határok, az ő zsenije is utat talált nyugat felé, hogy aztán olyan nagy művészek lelkébe eresszen csírát, mint Claude Monet (aki 23 Hokuszai-nyomat büszke tulajdonosa is lett), vagy Edgar Degas. 

Utolsó szavai ezek voltak: „Ha az ég megad nekem még öt évet, akkor sikerülhet igazi művésszé válnom.” Bár izgalmas belegondolni, valóban milyen remekművek kerültek volna még ki a keze alól, a 88 éve alatt létrehozott harmincezer alkotás kétségtelen bizonyítéka annak, hogy igazi művészt tisztelhetünk benne.

Fiala Borcsa

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT

Kiemelt kép: Getty Images/VCG Wilson/Corbis