„Egy darab élet belőle” – Nagy magyar írók leszármazottaival beszélgettünk

 –

Both Gabi/WMN: Amikor megkerestelek bennetek a közös interjú lehetőségével, mindhárman nagyon örültetek, hogy megismerhetitek a másikat.

Benedek Anna: Nálam ez foglalkozási ártalom. Én a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) dolgozom mint muzeológus, jó tudni tehát, hogy létezik Móra-leszármazott.

B. G./WMN: Van valami irodalmi hagyomány, ami körülvesz benneteket? Dóra, te elég unortodox munkát választottál, de megvan az írói szál is, mert rendszeresen publikálsz a Totalcarra.

Békés Dóra: Hát, az nem irodalom, ne viccelj, ezek autós szakcikkek.

B. G./WMN: Autós szakcikkek – irodalmi értékekkel.

B. D.: Ó, ezt köszönöm! Azért én nagyon óvatos lennék az írással kapcsolatban. Nem nagyon hiszem, hogy vérségileg örökölhető. Persze az ember ezt szívja magába, hogy olvasunk, és ebből kifolyólag alkotunk néha mondatokat is, de nekem nincsenek ilyen ambícióim. 

B. G./WMN: Nem mintha könnyebb lenne ismert ember leszármazottjaként érvényesülni ugyanazon a pályán, sőt.

B. D.: Szerintem nehezebb. Annyiban nyilván könnyebb, hogy lesz ismerőse a kiadónál, az irodalmi közéletben, újságnál, itt-ott, de a közönség szemében és belül, önmagának is nehezebb…

B. G./WMN: Andrea, te nagyon sokat foglalkozol a dédnagyapáddal, Móra Ferenccel. Írtál most egy ifjúsági regényt is, egy spinoffot, amiben ő az egyik főszereplő. Az volt a célod vele, hogy felhívd rá a figyelmet?

B. A./B. D.: (Egyszerre) Spinoffot?

Vészits Andrea: Van egy ifjúsági regénysorozatunk, Gimesi Dóra, Tasnádi István és Jeli Viktória a szerzőtársaim, ez az Időfutár, ami eredetileg rádiójátéknak készült. Az egyik szereplőt, Teklát a korábbi részekben úgy írtam meg, hogy ugyanabban a házban lakik Szegeden, ahol annak idején Móra élt. Ebből született aztán egy spinoff Boszorkánysziget 28 73 címmel.

B. G./WMN: Nagyon izgalmas! Elmondanád röviden a sztorit?

V. A.: Tekláék gardróbja történetesen egy időkapu, ahol egy szép reggel Tekla összefut Móra Ferenccel. És aztán egy Schrödinger nevű vörös cica miatt kicsit utaznak az időben. Először 1728-ba kerülnek, a boszorkányüldözések idejébe, és őket is meg akarják égetni. Az a szerencséjük, hogy egy irodalomkedvelő hóhérral és a fiával találkoznak. Móra – mint Seherezádé –, az Aranykoporsót meséli nekik, amit éppen akkor ír, és ezzel megmenti az életüket. A hóhérsegédet egyébként Zsák úrfinak hívják, akiről csak a búcsúzáskor derül ki, hogy a rendes neve, Jacques Rousseau. Majd 1973-ban kötnek ki, a szocializmusban, ami Mórának a jövő, Teklának a múlt. De ott is mindenféle kalandokba keverednek, és menekülniük kell. 

Mórát nem ábrázolom belülről, hanem egy mai tizenéves szemével láttatom, Teklával, aki utálja az irodalmat, százezer évesnek látja az ötvenkét éves Mórát, és egyáltalán: herótja van mindentől. A macskáján meg a természettudományokon kívül nem érdekli semmi. Az olvasó pedig – reményeim szerint – Teklával együtt szereti meg a cseppet sem hibátlan Mórát. És talán kedvet kap, hogy elolvassa vagy újraolvassa a műveit.

B. G./WMN: Én biztosan el fogom olvasni, mert az Időfutárt is nagyon szerettem a gyerekeimmel együtt, és Móra Ferenc is kivételes szereplője a magyar (gyerek)irodalomnak. Te nagyon sokat teszel azért, hogy őt ne felejtsék el.

V. A.: A dédapám életművének, emlékének ápolása misszió számomra. A szegedi Móra Ferenc Múzeumban Zöldy Z. Gergely látványtervezővel készítettünk egy állandó Móra-kiállítást, a Móra Rengeteget. Ez az interaktív kiállítás a „zöld” Mórát helyezi a középpontba, aki már a XX. század elején is környezetvédő volt, és nagyon fontosnak tartotta, hogy ne szakadjunk el a természettől.

B. G./WMN: Móra Ferenc szinte köznevesült, annyi intézmény viseli a nevét, kezdve a Móra Kiadóval…

V. A.: Homrogdon annak idején megszavaztatták a falut, hogy kiről nevezzék el az iskolát. Kilencven százalékuk Mórát választotta. A rendszerváltás után a görögkatolikus egyház átvette az iskolát, és – ígéretük ellenére – rögtön megváltoztatták a nevet. A dédapám szabadkőművesként is tevékenykedett, ezért szerintük nem volt méltó arra, hogy az iskola az ő nevét viselje. A szabadkőművesek a világosság fiai, nem meglepő, hogy ez a mai sötétségben legalábbis gyanús, „elítélendő”.

B. G./WMN: Mit jelent a hétköznapjaitokban, hogy az irodalom ennyire körülöttetek van? Számodra, akinek szinte minden felmenője irodalmár volt, ez elég vicces kérdés lehet, Anna…

B. A.: Az anyukám például régész, ő kivétel, de az apukám fiatalon a Szépirodalmiban szerkesztett, aztán később tankönyvkiadókban. Nagyapám dramaturg volt, dédapám, Benedek Marcell fordított, írt. A nagynéném, Benedek Katalin pedig népmesekutató.

A szabadkőművességhez én is tudok kapcsolódni. Benedek Elek 1929-ben meghalt, tehát nemhogy én nem ismertem, de az apukám sem, és a nagyapám is gyerek volt még. Személyes kötődésem nincs is igazán hozzá, inkább csak „nyúlványokon keresztül”.

Ami engem nagyon zavar vele kapcsolatban, hogy rárakódott a figurájára egy csomó olyasmi, ami nem igaz. Túlságosan népiesítették, pedig hosszabb ideig élt Budapesten is. Ő is szabadkőműves volt, meg a két fia is, annyira, hogy szabadkőműves nagymester volt a dédnagyapám. Ezt a szálat azonban sokan kínosnak érzik, és

él egy hamis kép róla: „Elek apó, a szakállas népi bácsi bekecsben” – pedig nem csupán ennyi volt.

V. A.: Mindenki, aki progresszív volt akkoriban, szabadkőművesnek állt, tehát a normális, tehetséges emberek oda tömörültek.

B. A.: Készültek róla kínos visszaemlékezések is. Én nem szeretnék ezzel azonosulni, mert valószínűleg igazán izgalmas ember volt. A következő generációk próbáltak hozzá felnőni, de senkinek nem sikerült ezt a típusú eredetiséget elérni. Mindenki kicsit másféleképpen közelített az irodalomhoz, de senki nem jutott ennyire közel az alkotói részéhez. 

 

B. G./WMN: Andrea, a te pályaválasztásodban szerepet játszik az, hogy Móra Ferenc volt a dédapád?

V. A.: Maximálisan. Mivel a dédapám író volt, magától értetődött, hogy a történetmesélés igazi hivatás. Ő húsz évvel azelőtt halt meg, hogy én megszülettem, de bármikor levehettem a polcról a könyveit, és akkor is mesélt nekem. Megértettem, hogy a történetek varázslatosak, mert áthatolnak téren és időn. A dédapám szólt hozzám. 

Nagyon szerette Az Ezeregyéjszaka meséit, neki Aladdin volt a kedvenc hőse, nekem meg Seherezádé. Tőle megtanultam, hogy a mese életet ment. Seherezádé mesél a szultánnak, és ezzel nemcsak saját magát menti meg, hanem a többi lány életét is, akik utána következnének.  

B. G./WMN: Befolyásolja a felmenőitekhez való viszonyulásotokat, hogy mekkora közöttetek a korkülönbség?

V. A.: Persze! Ha a papád író, az sokkal-sokkal nehezebb helyzet. A nagyanyám sem akart író lenni, meg még az apám sem. Biztos, hogyha egy-két generáció eltelik, akkor megváltoznak ezek a viszonyok, mert távolabb vagyunk egymástól. Akkor már nem fognak minket közvetlenül összehasonlítani.

B. G./WMN: Nálad a nevedből sem lehet rájönni, hogy Móra Ferenc volt a felmenőd, a többieknél igen.

B. D.: Bár szerintem egyik sem annyira ritka név, hogy pillanatonként eszébe jusson valakinek, ki volt az apám. Van, aki megkérdezi tőlem, de nem túl gyakori, viszonylag banális név. (EBBEN a cikkben emlékeztünk meg Békés Pál születésnapjáról két évvel ezelőtt – a szerk.)

B. A.: Kiskoromban az iskolában tudták a családi kötődést. Amikor ez kiderült, szóltak, hogy hozzak be könyvet, fényképet… Úgy csúfoltak akkoriban, hogy „Benedek Elek”, ezért sokáig direkt nem árultam el a családi köteléket. Így sikerült a magyar szakot elvégeznem Szegeden, hogy erre soha nem kérdeztek rá, én meg nem reklámoztam.

B. G./WMN: A Benedek Elek-hagyaték ott van a PIM-ben, ahol te dolgozol, szoktad nézegetni az összegyűjtött anyagot?

B. A.: Egyszer-egyszer kikértem leveleket, és olvasgatni kezdtem, de nem foglalkozom vele különösebben.

B. G./WMN: Te most a hangtár vezetője vagy, ott van valami kapcsolódás?

B. A.: Hanganyag egyáltalán nincs tőle sajnos.

V. A.: Mórától sincs hanganyag. Pedig ő többször is beszélt a rádióban, de semmi nem maradt meg. A háború elvitte.

B. A.: A legkorábbi hanganyagunk Babitstól maradt fönn. Némafilmek persze vannak. Amikor odakerültem a PIM-be, akkor még nem a hangtárba, abszolút motivált, hogy ott viszont a dédnagyapámtól, Benedek Marcelltől van felvétel. Elképesztően jó volt meghallani valakinek a hangját, akit soha nem ismertem. A hang annyira a fizikai valósága az embernek, hogy izgalomba hozott. Többek között ezért is kötöttem ki a hangtárban. Egy darab élet belőle.

B. G./WMN: Miért épp a PIM-be mentél dolgozni?

B. A.: Először középiskolában tanítottam magyart, aztán a gyes után kerestem másik állást. Egy barátnőm szólt, hogy hirdettek a PIM-ben egy pályázatot. Életemben először hivatkoztam arra, hogy kik a felmenőim. Azt is beleírtam, hogy tudomásom van a Benedek Marcell-hangfelvételről, és nagyon izgat. Ezt egy kicsit szégyellem, de mindegy.

V. A.: Miért kéne szégyellni?

B. A.: Mert ez elég nyomulós volt, és én nem vagyok ilyen. Nem biztos, hogy számított. Egyébként a PIM-ben rengeteg olyan ember dolgozott/dolgozik, akinek van valamilyen családi kötődése az irodalomhoz.

B. G./WMN: Dóra, te nem kifejezetten értelmiségi, és nem is úgynevezett női foglalkozást választottál, ért valamilyen hátrányos megkülönböztetés emiatt?

B. D.:

Elég nagy baj, hogy ez még mindig „nemi jellegű” foglalkozásnak számít. A női közegekben azt szokás gondolni, hogy az embert bántják, de én nem tapasztaltam ilyesmit.

Tényleg nem volt ilyen, hogy odajöttek és beszóltak. Velem mindig nagyon udvariasak és kedvesek. Az tagadhatatlan, hogy kicsit egzotikus állatként kezelnek. Száz férfi között egyetlen nőként persze sokkal könnyebb kitűnni, ezt a munkámban, oktatóként is kamatoztatom.

B. G./WMN: A Totalcaron sincs nagyon sok női szerző tudtommal.

B. D.: Azt hiszem, most épp nincs más női szerzőjük rajtam kívül. De nekem azért nem ez a főfoglalkozásom, alapvetően autósoktató vagyok, a Totalcarhoz pedig úgy kerültem, hogy elkezdtem blogot írni. Ennyiben mutatkozott meg nálam a családban jelen lévő „íráskényszer”. Főleg magamnak vagy az ismerőseimnek írtam. Ha egy-egy jó mondat eszembe jutott út közben, azokból kalapáltam össze mindenfélét. Nagyon kis részük nevezhető novellaszerűségnek, főként KRESZ-magyarázat, közlekedési, vezetéstechnikai edukáció, mert egyébként technikailag nem vagyok túl nagy szakértő. Úgynevezett gépjárművezető-szakoktatóként dolgozom. Amikor a felmenőd elég elismert alkotó, az több generációra is kihat. Ha közel ugyanazt csinálod, amit ő, akkor előtte el kell döntened, hogy tényleg érzel-e igazi késztetést, és vállalod-e a megmérettetést. Én elégedett vagyok a munkámmal.

B. G./B. A./V. A.: Miért ezt választottad? – kérdeztük mindhárman egyszerre.

B. D.: Annyi köze van apámhoz, hogy a kocsimat tőle örököltem, ez volt az első autóm, ami sokáig szolgált, tavaly adta ki a lelkét. Attól lett ez lelki ügy és fontos történet, hogy az apámé volt a szürke Suzuki Swift. Apámnak nagyon fontos volt az utazás. Kultikus emlékké vált, hogy gyerekkorunkban apámmal mentünk a Balatonhoz meg mindenfelé. A Suzukiban beszélgettük a legtöbbet, nagyon sok családi történetünk kötődik az utazáshoz. Nagyanyámék ócska Skodájában is sokat ültünk. Apám nem is nagyon szeretett vezetni, mégis egy eszköz volt, hogy úton legyünk, nekem pedig fontossá vált ez a gyerekkori életérzés.

Amikor meghalt, mondtam, hogy én szeretném az autóját, pedig még nem is volt jogosítványom. Fél év múlva lett. Onnantól számítva, hogy megkaptam az autót, még 12 évig használtam. Ami amúgy egészen szép kor. Azzal oktattam.

B. G./WMN: Valahogy az úton levés és az öreg Suzuki mégis összeér apád történetével. Mit csináltál az autósoktatás előtt? Még mindig nem tudjuk, hogyan lettél oktató…

B. D.: Korábban egy raktárban voltam műszakvezető. Tudatosan nem foglalkoztam irodalmi ügyekkel. Irodalmi stílusú jelentéseket írtam a raktárban. (nevetünk)

Fontos volt, hogy amit egyszer leírok, azt rendesen megfogalmazzam. Írogattam magamnak a naplómba, az nekem pont elég volt. Nem akartam magamat beleásni az irodalmi közéletbe. Nálam nem úgy történt, mint nálatok, hogy élt egy távoli felmenőm, akitől bizonyos szinten lehet függetlenedni, hanem teljesen élő kapcsolatom volt apámmal, aki az akkori irodalmi közegben is nyakig benne volt, a barátai is, az anyám szerkesztőként szintén. Kényelmetlennek éreztem volna, ha mindenki pontosan tudja, mikor milyen munkákat adok le és hová. Kicsi fordításokat csináltam azért, tiniregények egyes fejezeteiben, blogot is fordítottam tizenhét és húszéves korom között, de már az is kényelmetlen volt nekem. Anyámnak és apámnak is elég jelentős a fordítói életműve. Az Adrian Mole az apám fordításában lett kultuszregény. (Kurucz Adrienn írt róla korábban, érdemes elolvasni ITT)

Nekem is ez volt a kedvencem, kívülről tudom az összes folytatását. Amikor olvastam, még nem tudtam, hogy ő fordította.

Kínos lett volna, ha a foglalkozásom ugyanaz, mint az elég jó – és ezért elég kritikus szüleimnek is. 

Az autós oktatás azután lett, hogy átvettem az autót, használtam sokáig, nagyon szerettem, fontos tárgyam volt. Az akkori barátommal 2012-ben elmentünk Horvátországba, és tizenkét órát vezettem, mert neki hiába volt hét éve jogosítványa, nem használta. Amikor hazajöttünk, adtam neki pár vezetési órát. Ő mondta, hogy ez milyen jól megy nekem, egyszer majd ezzel kéne foglalkoznom. Aztán valahogy megkért egy másik barátom is ugyanerre, hogy segítsek neki, ez is jól sikerült. Végül elvégeztem az oktatói sulit, és azóta ezt csinálom.

V. A.: Sorba kell állni hozzád, keresett oktató vagy.

B. D.: Sorba kell állni, ez igaz, de remélem, nem az apám neve miatt. (Nevetünk)

V. A.: Itt már semmit nem számít az apád neve.

B. G./WMN: Dóra, emlékszel apukád utolsó meséjére? Ez volt a Kocsi, a locsoló.

B. D.: Persze, egy locsolóautóról szól, aki tudja, hogy ez lesz az utolsó útja, ezen még mindig el tudok érzékenyülni. Ez épp akkoriban jelent meg, amikor meghalt.

B. G./WMN: Amikor apukád a Báldort írta folytatásokban a Népszabadságba, akkor eszedbe jutott, hogy most egy egész ország olvas a hétköznapjaidról?

B. D.: Nem voltam celebgyerek tényleg. De tudtam, hogy rendszeresen megjelenik két flekk rólunk, tíz és tizenhárom éves korom között ment ez a sorozat.

B. G./WMN: Nem volt benne a tudatotokban, hogy amit csináltok, azt megírja az apukátok?

B. D.: Dehogynem! „Ebből lehet sztori, úgyhogy óvatosan” – ez volt bennünk. Én akkor is azt gondoltam, hogy utólag meg fogok hatódni ezen, így is lett.

B. G./WMN: Anna, a gyerekeid közül van, aki az irodalmi pályát választotta?

B. A.: A három gyerekem közül egyik sem olvasott rendszeresen. Ezt iszonyúan szégyellem, de ez van. Mi olvastunk nekik, de maguktól keveset. Viszont mind a hármat a film érdekli.

Aki forgatókönyvvel és történetekkel foglalkozik, az valahogy mégiscsak ezt a típusú készségét használja.

V. A.: Gyakorlatilag ugyanaz. Dolgoztam az Objektív Filmstúdióban több mint harminc évig. Amióta összedőlt a filmszakma, azóta őszinte szorongással nézek mindenkit, aki ebbe az irányba szeretne menni. Kivéve, ha háromszáz kilométerrel arrébb is képes felépíteni valamilyen egzisztenciát. 

 

B. G./WMN: Andrea, te most miből élsz?

V. A.: Nem tudnék megélni most forgatókönyvírásból, pedig ezzel töltöttem az egész életemet. A Társasjáték című HBO-sorozat második évadának én voltam a vezetőírója, de mára az HBO is kivonult Magyarországról. Most ifjúsági könyveket írok, nemrég jelent meg a Boszorkánysziget 28 73. Elkészült egy mesekönyvem, ami szintén a Pagony Kiadó gondozásában lát hamarosan napvilágot, és az Abszolút Töri-sorozatba írok jelenleg egy regényt.

B. G./WMN: Mit jelent számotokra az a szó, hogy mese?

V. A.: Nekem mindent. A varázslatot.

Én nem tudnék mese nélkül élni. Az Alexandriai könyvtár homlokzatán ez a felirat szerepelt: „A lélek gyógyszere”.

Készítettek egy olvasáskutatást is, amiből az derült ki, hogy amikor egy jó művet olvasol plasztikus leírásokkal, akkor ugyanúgy reagálsz, mintha valóban megélnéd azt, ami a könyvben történik. Az olvasással ténylegesen sok-sok életet nyerhetsz, mert az agyad úgy raktározza el, mintha megtörtént volna veled. Nagyon-nagyon erős hatalma van a szavaknak és a történeteknek.

B. A.: Nagyon szerettem olvasni, volt tíz boldog évem, amikor mindent elolvastam, egy csomó mesegyűjtemény jelent meg gyerekkoromban a Népek meséi sorozatban. Mindegyikben volt egy komplex világ, nagyon szerettem beleveszni. Nekem mese A gyűrűk ura is, meg a népmese is, az Adrian Mole is az volt.

A mese számomra az a világ, ami biztonságot ad.

B. D.: Nekem Annával ellentétben, a mese nem az a komplex világ, amibe bele lehet veszni, hanem inkább fordítva. Ha beágyazzuk abba, hogy az egész életünk egy tök jó történet, akkor el lehet emelkedni attól, hogy bosszankodunk egy csomó hülyeségen. Inkább akkor csináljunk belőle egy jó történetet! Én rengeteget szoktam magamnak fejben mesélni. Jó történetekként gondolok a saját hétköznapjaimra, az egész életemre. Néha persze le is írom. Ebben remekül kapcsolódom apám szellemiségéhez. Szerintem ő is nagyon szerette a hétköznapi abszurdumokat. Volt egy meséje, A Kétbalkezes varázsló, (Nemrégiben ajánlottuk az új kiadást ITT – a szerk.) ehhez az elemelt fantasyvilághoz nekem kevesebb érzékem van, én a legegyszerűbb, legemberibb, leghétköznapibb dolgokat is mesének látom.

Egyetlen történet az egész élet, ebben a narratívában szoktam sokszor gondolni a hétköznapjainkra. Szóval nekem a mese egy hétköznapokat átszövő narratíva.

B. A.: A narratíva jó kulcsszó. Én általában azokkal az emberekkel szeretek sok időt eltölteni, akik remekül mesélnek. Anyósom például abszolút nem irodalmár, de minden története kerek sztori, ahol szereplők vannak, látod őket, jellemük van. Inkább ez a mese, hogy a másik világát megismered.

B. G./WMN: Andrea, neked van kedvenc Móra-történeted?

V. A.: A Csilicsali Csalavári Csalavér a kedvencem. Ha felnőttként olvasod, akkor félelmetes társadalmi szatíra. Csalavér a főgonosz, de nem attól, hogy varázsereje van, hanem attól, hogy nagyon okos, és mindenkinek megtalálja a gyenge pontját. Egy igazi mai hős, aki mindenkiből ki tudja hozni a legrosszabbat. Azért győzhet, mert a többiek ostobák, gyöngék, gyávák, és a saját gyarlóságuknak esnek áldozatul.

Nincs igazság a mesékben, de azért nincs, mert nem küzdünk meg az igazságért. A mai világra is igazán rímel, pedig 115 éve született. Csalavér megy, lenyúl mindent, és mindenkit manipulál…

B. G./WMN: Mit kaptatok attól, hogy irodalmi leszármazottak vagytok?

V. A.: Én nagyon sokat kaptam ettől, meghatározta az életemet. Ráadásul van egy nagyon spirituális kapcsolatom a dédapámmal. Mindig egyfajta párbeszédben vagyok vele, és része lehetek annak a világnak, amiben ő élt.

  

B. A.: Saját választásaimban biztosan benne volt az a közeg, amiből jöttem. Ugyanakkor az anyám családja vidéki, kisvárosi, és nem szeretem magamat kizárólag apám családjával azonosítani csak azért, mert Benedek a vezetéknevem. Az erdélyi kultúrához is kötődöm persze Benedek Elek miatt, de az ő felesége, Fischer Mária miatt a zsidósághoz is, és a dédnagyapám felesége is zsidó volt. Ez egyfajta kettősség. Identitás szempontjából inkább a kuszaságot örököltem. A családi minták, a Benedek-hagyaték is fontos, rengeteg unokatestvérem van, ezerfelé ágazik a családfa. Apámék is öten voltak testvérek, sokan vagyunk a nagycsaládban.

B. D.: A látásmódot örököltem apámtól, az egész életet egyfajta történetként látom. A családunk történeteinek megőrzése is fontos hagyomány, ezeket ismerjük és ápoljuk.

Mindenből tudunk történetet kerekíteni.

Képek: Chripkó Lili/WMN

Both Gabi