Bátorság vagy gyávaság éveken át kettős életet élni? – az Ölel, Margot című regényről

–

Az Ölel, Margot című kötet a Helsinkiben élő, oknyomozó újságíró, Meri Valkama első regénye, amely hazájában hatalmas siker lett, és a magyar mellett még hat nyelven jelent meg. Az írónő az utószóban hangsúlyozza: a történet kitalált, annak ellenére, hogy a főhős és közte adott a párhuzam, hiszen a gyerekkorát ő maga is Kelet-Berlinben töltötte.

A főszereplő Vilja már felnőtt, amikor megismerjük: Finnországban él, és a keletnémet, néhány éves tartózkodásról csak halvány képek élnek az emlékezetében. Néhány jelenet, illat, érzés. A díszlet azonban homályos, és sok helyen a szereplők is, mégsem gondol arra, hogy talán éppen emiatt csak a képzelete rajzolta élesebbre őket – de mi van, ha rosszul pótolta ki a hiányzó részeket? A felismerés egy szomorú családi esemény miatt ébred fel benne: elveszti az apját, akihez a leginkább kötődött, és amikor a dolgai között pakol, egy köteg levelet talál. Az írások egy szerelmes nő sorai, és Kelet-Berlinben vetették papírra őket már azután, hogy a család visszatért Finnországba.

Vilja az álnevekkel teletűzdelt sorokból is egyből ráébred: apjának szenvedélyes viszonya volt egy nővel az ott töltött idő alatt. De ki lehet ő, aki magára Viljára is rengeget utalást tesz a levelekben, aláírásként pedig csak annyit hagy: Ölel, Margot.

A történet, amibe az ember legszívesebben belekiabálna

A könyv már azzal elsodor, hogy egy rejtélyt helyez a középpontjába: a felkavaró nyomok kapcsán ugyanis Vilja azonnal dönt. Berlinbe utazik, hogy felfedje a múltat, és a sokféle nyomasztó érzés hátterét, amelyet az anyjánál tapasztalt, amit az apján látott, és amiről mégsem beszélt soha senki. A történet izgalmait csak fokozza, ahogy három idősíkban kapjuk meg a részleteket: a jelenben – ami itt 2011 – Vilja nyomozását követhetjük végig, miközben olvashatjuk a berlini fal leomlása után íródott leveleket, valamint ott lehetünk az 1983-tól 1987-ig tartó időszakban. Utóbbi során pedig saját szemünkkel látjuk, mi történt valójában Vilja családjában.

Olvasóként talán még egy kis fűszer, hogy sokkal többet tudunk meg a végére, mint Vilja a nyomozása során: míg ő néhány tényből és levélből igyekszik kiköveztetni a történetek körvonalát, mi teljes részletességgel megkapjuk a szereplők érzéseit, motivációt, halljuk a közöttük zajló párbeszédeket. Nehéz helyzet ez, mert az ember néha legszívesebben megállítaná a képet és beleszólna a történetbe: megkopogtatná a főszereplője vállát, és felhívná a figyelmét néhány apró részletre. Feloldana egyes mondatokat, amelyeknek ő maga látja a kontextusát. Felháborodva korteskedne egyes szereplők ellen vagy mellett: de nem teheti, hiszen a

saját múltjával elsősorban mindenki csak a maga olvasatában és tempójában szembesülhet.

Nincs objektív ítélet csak árnyalt igazságok sora

A történet még hosszú időn át dolgozik az emberben, még ha sodró lendülettel olvasta is (amire nagy az esély, tipikus letehetetlen könyvről beszélhetünk ugyanis): a sztori pedig azzal talál be talán a leginkább az emberi lélekbe, hogy nincs kifejezetten jó és rossz szereplője. Az író minden alakot folyamatosan árnyal: igyekszik mindenki motivációit megértetni és ezzel validálni a tetteket. Érzéseim szerint pedig a könyvnek éppen az az ereje, hogy mindannyian, akik olvassuk, talán mást fogunk jobban, illetve kevésbé hibáztatni.

Van-e egyáltalán vétkes? Mindenki hoz rossz döntést, akad, aki hatalmas árulást követ el, más azzal rontja a helyzetet, hogy nem beszél a saját valóságáról, így rohan az egyre mélyebb szakadék felé. Válasz nincs, vagy ha van, mindenkinek eltérő lehet: más kavarja fel azt, aki férj, aki feleség, akit csaltak meg, aki csalt meg, aki anya, vagy akinek nem lehet gyereke.

Miközben olyan kemény kérdésekkel találkozunk, mint hogy elronthat-e egyetlen döntés hosszú távon egy anya-gyerek kapcsolatot. Van-e joga egy szülőnek tudatosan dolgozni azon, hogy máshoz kösse erősebben a gyerekét a saját szülőtársánál.

Bátorság vagy gyávaság éveken át kettős életet élni, majd végül kompromisszumos döntést hozni.

Az előttünk körvonalazódó képekbe folyamatosan belesatíroznak Vilja viszonyulásai: az emlékek, amelyeket ő látott az apjából, az anyjából, élete más szereplőiből. Lassan értjük meg: nem tudunk majd objektív ítéletet hozni, és az ember sokkal bonyolultabb annál, mintsem hogy kizárólag a vétkes vagy áldozat címkével bélyegezzük. „Hozott rossz döntéseket, de rohadt jó ember volt” – hangzik el a mondat a történet egy pontján, és az olvasó tényleg nem tudja, hogy a két tagmondat közül, melyiknek ítéljen nagyobb súlyt a végső mérlegen.

Amikor a díszlet maga a történelem

Az alapvetően izgalmas történet mellett persze nagyon fontos tényező, hogy az idő és tér a berlini fal leomlása előtti néhány évet foglalja magában. Vilja apja finn tudósítóként érkezik családjával Berlinbe, és hatalmas elköteleződéssel hisz a keletnémet eszmékben. A Nyugatot, a kapitalizmust teljességgel elutasítva őrzi és terjeszti a szocializmus gondolatait, és még attól is gyomorforgató rossz érzés tölti el, amikor a finn nagyszülők egy Barbie-t küldenek ajándékként az óvodás Viljának. Az egyik legérdekesebb vonulat a történetben, ahogy a 2011-ben Berlinbe érkező Vilja szemléli a jelenbeli világlátásával a múltbeli helyzetet, miközben a párhuzamos szálon megismert gyerek Vilja számára teljesen természetes, hogy az imádott apja által sorolt eszmék, mondatok csakis igazak lehetnek.

A könyv nem hallgat a kínos részletekről sem: szót ad azoknak a régi Kelet-Berlin területén maradóknak, akik hittek az akkori rendszer igazságában, vagy legalábbis rettegtek a változástól, és annak rossz oldalait sem féltek megfogalmazni. Fontos: ezzel nem ünnepli a kettészakított Berlint, vagy magát a volt rendszert, hanem kísérletet tesz arra, hogy felszólítson a nyitottságra és a párbeszédre.

Megmutatja, hogy bármilyen sokkoló is, de minden nézet oldalán emberek állnak, akik semmi másra nem vágynak, mint minél jobban és elégedettebben boldogulni a hétköznapokban.

Miközben látjuk, hogy a történelem több szempontból ismétli önmagát: például a generációk közötti különbségekben és váltásokban. Egy-egy új nemzedéknek ugyanis muszáj mindig átrendeződnie és újradefiniálnia önmagát, ez azonban nem ritkán szélsőségekhez vezet. Miért lehet hinni egy, a jelenből már egyértelműen rossznak ítélt rendszerben? Miért lehet egyszerre öröm és ijesztő a berlini fal leomlása? Hogyan vágta arcul a szocializmus mellett elkötelezett német kisembert a csernobili katasztrófa? Sok-sok kérdés és mozzanat, amelyet izgalmas és felkavaró a hétköznapi ember szemszögéből látni. Ettől pedig a regény sokkal több lesz egy rejtélyes családtörténetnél. 

Akad, amit a berlini falnál is nehezebb lebontani

Miközben a politika egy bizonyos síkon nagyban meghatározza az ember életét, az aktuális társadalmi kérdések rendre eltörpülnek az adott érzelmi krízis helyzetei mellett. Egy szenvedélyes szerelem az önmagát igazán reálisnak ítélő ember eszét is teljesen el tudja venni. Egy rosszul megfogalmazott félmondat, ami akaratlanul tapint a másik titkolt veszteségeire, hatalmas lavinát indíthat el akár egy tudat alatt zajló bosszú formájában.

A sorozatos árulás pedig olyan emberi viselkedést hozhat ki a megalázott félből, ami talán még önmaga számára is sokkoló: ezért muszáj eltemetni örökre az emlékét, még akkor is, ha ezzel a családi kapcsolatok kapnak egy örök határvonalat. 

És így már soha nem is omolhatnak le – ahogy a berlini fal –, csakis akkor, ha egy következő generáció hajlandó kalapáccsal nekirohanni a betonnak. Ez azonban végtelenül fájdalmas vállalás, és hosszú utat jelent a valódi felszabadulásig.

A könyv másik nagy kérdése: vajon a végső és talán legsúlyosabb titkot csak mi, olvasók ismertük meg, vagy idővel majd Vilja is birtokába jut? 

Miközben anyaként különösen felkavar a történet, és bevallom, bár végig együtt lélegzem a sztorival, nem tudok egyetlen szereplőnek sem szorítani a maga igazáért, arra jutok: szeretném Vilját megóvni a teljes igazságtól. Épp elég dolgot megtudott, ami segít tovább lépnie, vagy tisztáznia magában a családi viszonyait. A túl sok információ már lehet, hogy kevésbé hagyná olyan formán megőrizni a kapcsolatait és a számára fontos emberek emlékét, hogy azzal még elviselhető módon együtt tudjon élni. De talán ahányan vagyunk, erre a kérdésre is annyiféle választ találunk.

Kiemelt képünk a szerző tulajdona

Széles-Horváth Anna