-

(…) „mert minőséget csak mennyiségből lehet teremteni"

Évről évre kevesebben vagyunk. Voltak persze időszakok, amikor különböző erőszakos intézkedéseknek köszönhetően némileg többen lettünk, de általában lemorzsolódott a szám szerinti gyarapodás a történelem útvesztőiben. Nagyapa azt vallotta, hogy nem pusztán mennyiségre van szükség, hanem figyelni kellene közben a fenntartható minőségre is.

Miközben még a harmincas évek derekán – dacára a nagy gazdasági világválság utáni kivándorlási hullámnak – Magyarország, de különösen Budapest a gondolkodó emberek színhelye volt, pezsgő kulturális élettel, nemzetközileg elismert tudományos, művészeti tevékenységekkel, sőt divattal, sajnos úgy tűnik, hogy ez az előny a XXI. század kezdetére köddé vált.

Nagyapa szerint minden a második világháború kirobbanása környékén kezdődött. Aki tudott, menekült az üldöztetések miatt. Nemcsak azoknak, akiknek a származása nem volt megfelelő, hanem mindenki más is, aki felfogta, hogy a helyzet menthetetlen. Aki az ordas eszmék fröcsögő harsogása helyett képes volt megérteni, hogy hová vezet az, ami körülötte történik, és ha marad, akkor kénytelen lesz tehetetlenül, cinkosként végignézni a pusztítást. Aki későn kapott észbe vagy felemelte a hangját, megsemmisítették.

A háború után sokan kivártak, nem tértek vissza. Amikor a negyvenes évek végére világossá vált, hogy új rend épül a megcsonkított Kárpát-medencében, a még megmaradt értelmiség egy része is a távozás mellett döntött. Azok az emberek, akik bíztak a saját képességeikben, tudásukban és abban, hogy megállják a helyüket idegen környezetben is. 

Orvosok, ügyvédek, gyárosok, nagykereskedők, akiknek ha még éppen nem is államosították a vagyonukat, de biztosak lehettek abban, hogy ez rövid idő múlva bekövetkezik. Ők tudták, hogy ha egyetlen módjuk lesz csupán, akkor is, a semmiből is talpra fognak állni, ezért mindent hátrahagyva elmenekültek.

Maradt, aki maradt. Nem mehetett el mindenki, de a szelektálódás megkezdődött. 

„Fényes szelek…"

Aztán az '56-os forradalom elbukása után – folytatta nagyapa és széttárta a kezét – tovább gyorsult a kiválasztódás, egyre csak fogytak az emberek, nem volt mit tenni. Rátett erre egy jó nagy lapáttal a kommunista hatalom is: úgy gondolta, teremt majd ő magának saját értelmiséget... ahogy azt Móricka elképzeli.

Tradicionális, emberöltőkön átívelő kultúrát, tudást és viselkedést kívántak megtanítani a felvételi nélkül egyetemre kerülő, rendszerhű fiataloknak azok, akik mindebből maguk is alig-alig ismerhettek valamit. Csendesen lopakodott be az életünkbe a félműveltség és a kierőszakolt egyenlősdi. Akinek mindez elviselhetetlen volt, mert a tehetsége és a munkája miatt akarta többre vinni, az disszidált.

Ha intelligencia van, minden van, ha intelligencia nincs, semmi sincs

Amikor egyértelművé vált, hogy beköszönt végre a rendszerváltozás, nagyapa, akinél senki nem gyűlölte nyilvánvalóbban a szocializmust és a kommunizmust, egyre feszültebbé és kétkedőbbé vált. Mi eközben értetlenül álltunk előtte, hiszen arra számítottunk, óriási boldogság tölti majd el attól, hogy megélhette: végre útilaput kötnek a sanyargatói talpára. Menesztik azokat, akik megpróbálták tönkretenni a családunk életét.

Bíztunk benne, hogy – noha őt egyetlen percig sem vezérelte a bosszú – legalább valamiféle elégtételt lesz majd képes érezni. Hogy megnyugodhat végre a lelke. De ő nem tudott önfeledten örülni az új világ, a kapitalizmus és a várva várt demokrácia eljövetelének. 

Azt mondta: meglátjuk majd, hogy első lépésben kitör az eufória, de ez ne tévesszen meg minket, mert az emberek ugyanazok maradnak, akik eddig is itt voltak.

Akik – javarészt több mint negyven éven keresztül – egészen eddig a pillanatig jól érezték magukat „a legvidámabb barakkban", akik megelégedtek az alamizsnával, a porhintéssel, a hazugságokkal és az ígérettel, hogy ha jól viselkednek, akkor gondoskodik majd róluk az állam. Kényelmesen beérték annyival, hogy volt nyugodt munkahelyük, ahová be lehetett járni, teljesíteni már nem biztos, hogy kellett is, adtak a jelenlétért egy kis fizetést, ami arra, ami itthon kapható, éppen elég volt, viszont olcsó maradt a sör, térítésmentesen lehetetett üdülni a vállalati üdülőkben, és háromévente ötven dolláros valutakerettel nyugatra utazni (majd ott koldus módjára nyomorogni). Aztán onnan egy kis csempészáruval meg itthon géemkázással – vagyis más tulajdonát saját haszonra működtetve adómentesen – némi mellékest csinálni, és fél évtized alatt, egy kis protekciót igénybe véve hozzájutni egy autóhoz. Mert, ugye, világos – kérdezte nagyapa –, hogy jobbára ma is ennyi az igény, és ennyit ér itt egy élet? Persze jól tudjuk, hogy aki itt maradt, annak nem nagyon volt más lehetősége, mint a legjobbat kihozni az adott körülményekből.

„De ezután majd kinyílik a világ... ami jó, ám veszélyes"

Az eddig csak ritkán láthatott nyugati katalógusok és sajtótermékek által keltett téves illúziók hatására mindenkiben felébredt a vágyakozás, a sóvárgás.

Ne gondoljuk, hogy az emberek többségét érdekli majd a demokrácia. Dehogy!  Őket valamiféle csillogóbb élet vonzza csupán, nyugati kocsi, medencés ház, vagyon, vég nélküli világ körüli utazás, míg a többiek dolgoznak. Hát, ha kell majd dolgozni egyáltalán. Szóval valami olyasmi lesz mostantól itt, mint a Dallasban, a tévében – folytatta nagyapa.

Nagyon sokan azt hiszik, hogy a kapitalizmus olyasvalami lesz, mint a szocializmus volt, csak majd adnak valakik a boldog és nagyívű élethez egy kis pénzt is.

„De nagy lesz a kiábrándulás!"

Mert a kapitalizmus csak keveseknek lesz jó. Nagyapa arra számított, hogy a többségnek rosszabb lesz, mint a szocializmus volt. Mert ha látják, hogy az életük nem olyan irányt vesz, ami álmaikban megjelent, dühödten ügyeskedni kezdenek, hogy mégiscsak öszetarhálják a vagyont valahogy. Hiszen „ha az van, van minden".

A szorgalmas munka, az igazi tudás megszerzése  fáradsággal jár, és nem is mindenki számára lesz belépő a tanulás a boldogabb élet megteremtéséhez. Lerohannak minket a nyitott piacon a beszabaduló nagyvállalatok, akik képesek lesznek befektetni, megvenni, bezárni és megszüntetni, mert ők már évszázadok óta tudják, mit jelent, hogy a farkasnak farkasa. Soha senkit nem fog érdekelni az egyén sorsa, pedig azt hazudják, hogy mindez értük történik.

Idővel persze – így mondta nagyapa – ráébrednek majd az emberek, hogy a fejlődés se nem gyors, se nem könnyű.

„25-30 év múlva lesz az igazi baj"

Mert a kiábrándultság feléleszti a nacionalizmust, a kirekesztést és a megkülönböztetést. Mert meg kell találni mindenáron, ki a hibás. Az elrontott életért, a megsemmisült álmokért, azokért a felépített légvárakért, amelyeket egy lágy tavaszi szellő is könnyedén elfújt volna.

Mert felelőst kereseni könnyebb kívül, mint magunkban. Mert a demokrácia intelligens embereknek való, és azok hiányában mindig megpecsételődik a sorsa.

„Bárcsak ne lenne igazam"

Nagyapa az EU-hoz való csatlakozásunkat már nem élhette meg. Hogy mit mondana most? Valószínűleg mindent megadott volna azért, hogy ne neki neki legyen igaza...

A fogyatkozásunk jelenleg is tart. Mert most is az megy Angliába, Németországba, Ausztriába vagy máshova, aki tud magával valamit kezdeni, aki ért valamihez. Orvostól a takarítóig, aki nyelveket beszél... vagy elszánt, és meg akarja tanulni, aki képes beilleszkedni egy nyugat-európai civilizációba, és aki nem hökken meg amiatt, ha olyan valakit lát, aki másmilyen, mint ő. És főleg hisz abban, hogy ez a lényeg: élni és élni hagyni!

Nagyapa úgy tartotta, hogy senkire sem lehet haragudni azért, mert a saját érdekei szerint cselekszik. Hogy az illető az ő, és a környezete életét tartja mindennél fontosabbnak.

Nagyapa soha nem ítélkezett, és aszerint élt, hogy az ember hazája ott van, ahol a nyugodt élete, az otthona pedig ott, ahová szeretettel hazavárják. 

Náray Tamás

A képen Náray Balázs látható 1961-62 körül.