Lackfi János: Majdnemek

–

Egy francia katona az első világháborúban kórházba kerül súlyos sérüléssel. Mikor magához tér, éppen a nagyvizitet tartó orvosok csoportja érkezik. Nevének említését hallva felkapja a fejét, és jelzi, hogy róla van szó, a fehér köpenyesek azonban háttal neki, a szomszédos ágy mellett állnak. Hiába bizonygatja, hogy biztosan róla van szó, kiderül, hogy azt a beteget is ugyanúgy hívják, mi több, mindketten ugyanazon a napon születtek, mindössze húsz-harminc kilométernyire egymástól, mit sem tudva a másikról. Két különböző fronton kellett megsebesülniük, hogy találkozzanak.

Egy amerikai család élelmiszerboltot működtetett, melynek kirakatában évtizedekig lógott a Szerdán zárva feliratú, keretbe foglalt tábla. Nem sokkal azután, hogy az egyik fiú megnősült, a bolt felújításakor ezt a megkopott mondatot is ki akarták cserélni, kiemelték hát a rámából, és látták, hogy a cirkalmas betűket voltaképpen egy régi fénykép hátoldalára rótták. Azon a fotón, általános megdöbbenésre, az ifjú feleség volt látható édesapja karjában, még gyerekként. Az eset annál megfejthetetlenebb, mivel a két család akkoriban még nem ismerte egymást…

Mint ismeretes, a történettudományban tilalom alá esik a „ha”-val kezdődő mondatok használata, miközben persze családi magántörténelmünk (főként itt, Közép-Európában) mondhatni, csupa „ha” meg „ha”.

Nagyapám a második világháborúban vallásos meggyőződésből, a „Ne ölj!” parancsát halálosan komolyan véve még roham esetén is az égre lőtt, nem fogta emberre gépfegyverét, mégis sértetlenül vészelte át a világégést. Legalábbis nagyanyám így mesélte. Hazatérve azt látta, hogy felesége, apósa, anyósa, mi több, még a családtagnak számító felvidéki cselédlány is sárga csillaggal a hajtókáján járkál, azon naiv megfontolásból, hogy „ha már elvisznek valakit, maradjanak együtt mindannyian”. Ki tudja, ki éli túl egyáltalán a szolidáris kis társaságból, ha hazatért nagyapám le nem veteti a gyilkos jelzést, be nem parancsol mindenkit a házba, és nyakába nem veszi a várost élelem és egyebek után a maga biztonságosnak számító, kunosan vágott szemű fizimiskájával.

Ha másik nagyapám negyvenötben, a frontról hazaérve nem dől le aludni, és nem szunyálja át „élete nagy lehetőségét”, ahogy maga mondta bosszankodva, akkor régen miniszter volna, vagy legalábbis párttitkár, esetleg gyárigazgató, így mesélte. Ha ez a nyavalyás, reakciós nagyanyátok, a munkásosztály ellensége felébreszti őt, ahogy a lelkére kötötte, és ő kiér Soroksár szélére, a mezőre, délután négy órára, amikor a szovjet elvtársak várták, akkor elmesélheti nekik, milyen komoly munkásmozgalmi múltja van neki, mennyire hisz az emberiség szebb jövőjében, és a szovjet elvtársak leakasztanak egy-két kitüntetést a nagyon sok rendjelük közül, meg sem látszik a többi között, hogy hiányzik néhány, és nagyapám hajtókájára tűzik, lehet, hogy a vállukon viszik díszmenetben valami nagyobb intézménybe, ahol már kigöngyölték a piros szőnyeget, és nagyapám, a proletariátus egyszerű fia bevonul a proletariátus mennyországába.

Nagyanyám csak legyintett: „jól van, papa, nem lennél már te sehol, mert ha nagyapámat negyvenötben nem nyomja el olyan rettenetesen az álom, akkor nemcsak a mennybe kerülhetett volna, hanem simán a pokolba is”.

Így ment ez akkoriban, málenkij robotra vadásztak embereket a drága szovjet elvtársak, és akkor apám nem munkásszármazásúként nő föl, és nem gyári géplakatos nagyapámnak ír ideológiai dolgozatokat, hogy az öreg megkaphassa a sztahanovista jelvényt, hanem megbélyegzettként éli le életét, még csak szóba hozni sem lehet, hogy apja a Gulágon nyaralgat baráti költségen, talán haza sem jött volna élve, apám kénytelen szakmát tanulni, osztályidegenként nem mehet egyetemre, ott nem ismeri meg anyámat, akit amúgy szintén hajszál választott el attól, hogy osztályidegenként cseperedjen fel. Ha akkor nagyapám egy kicsit kevésbé álmos, minden másképpen történik.

Ha 1956-ban a tizennégy éves apámat nem rántja be egy kapualjba a merő véletlenségből arra járó matematikatanára, akkor én most nem írom ezeket. Vízért küldték a kútra, ám éppen akkor értek oda a Budapest ellen vonuló szovjet tankok, úgyhogy a kezéből kiesett vödör géppuskasorozattól lyuggatva táncolt a földön. Ha később a tatami helyett nem választja az egyetemet, vagy ha akkori edzői nem látnak kiáltó ellentétet az értelmiségi pálya és a sportkarrier között, könnyen lehet, hogy abban az évben is megnyeri súlycsoportjában az országos bajnokságot, és ott ült volna 1966-ban a magyar cselgáncs-válogatottat Prágába repítő gépen, amely lezuhant, a fedélzeten tartózkodó nyolcvankét ember pedig kivétel nélkül szörnyethalt. Mindez öt évvel születésem előtt esett meg.

Ha feleségem nagyapjának a lábfejére egy hadgyakorlat alkalmával rá nem tolják az ágyú kerekét, mehetett volna a Don-kanyarba a századával együtt, amelyből hírmondó sem tért vissza. Így ellenben csonttöréssel, a tábori kórházban fekve vészelte át a kritikus időszakot, én pedig találkozhattam hetven unokája egyikével, aki aztán öt gyermeket szült nekem: mind ama bizonyos ágyúkeréknek köszönhetik létüket.

Személyes életutamat illetően is hasonló a helyzet, mondhatni, egyfajta permanens hosszabbításban élek. Nemcsak a sztrókot úsztam meg rendkívül olcsón, maradandó károsodás nélkül.

Mikor elköltöztünk kis házunkból, abban a reményben, hogy újat építhetünk magunknak, a régi helyünkre beköltöző szimpatikus fiatal pár elbontotta az egyik – általunk felrakatott – közfalat. Másnap telefonált a friss tulaj, és közölte, egészen kézzelfogható bizonyítékot szeretne átadni, hogy a Teremtőnek még alighanem tervei vannak velem. Egy elektromos kábeldarabot nyújtott át: a műanyag burkolat kellős közepében egy tipli állt keresztben: bizony, én fúrtam azt be oda korábban. Furcsa módon egészen tisztán emlékszem az estére, amikor a magam barkácsolta szekrényt a falhoz rögzítettem, és ezek szerint nem vettem észre a túloldalon a kapcsolóig lefutó vezetéket. Az az este lett volna az utolsó az életemben. Realista magyarázat igazából nincs, hiszen a fúrógépen keresztül ott helyben halálos áramütést kellett volna kapnom. A vezeték ominózus, tízcentis darabját a keresztben álló tiplivel egyetemben bekereteztem, és eltettem a lassan három évnyi haladék dokumentációjaként.

Ehhez a néhány történethez hasonlókat mindannyian mesélhetnénk a sorsszerű véletlenről. A magam részéről túléltem két „szakmai szempontból” neuralgikus életkort, nem estem el huszonhat évesen Segesvárnál, sem a vonat alá harminckét évesen, várhatnám hát költői nyugdíjaztatásomat, már ha létezne ilyen. Nemrég egy huszonkét éves erdélyi költőnőt sodort el valami vadevezős a zebrán, a város kellős közepén: az egyetemista lány biciklijét tolva fürdeni igyekezett éppen. Ugyancsak a közelmúltban fulladt a megvadult habokba egy remekül úszó, harmincöt éves, elsőkötetes magyar költő Ecuador partjainál.

Bármelyikük lehettem volna annyi erővel, ahogy éppen nem voltam.

Lackfi János

A fotók a szerző kizárólagos tulajdonát képezik