A nemzeti emléknapok és ünnepek kommunikációjával foglalkozom. A sorban következő piros betűnk április 16-a volt, a holokauszt magyar áldozatainak emléknapja, ami 2001 óta része az állami rendezvényeknek. „Normális” esetben idén is, mint mindig, koszorúzás és emlékbeszédek sora lett volna a program, valamint tisztelgés a Duna-parti cipőknél.

A veszélyhelyzet arra kényszerített minket, hogy kiszakadjunk a rutinból, ami váratlan kreativitást váltott ki belőlünk, belőlem pedig a rég elfelejtett történeteimet: családom történetét.

Lukács nagyi gyönyörű lány volt.

1941-ben galíciai lengyel zsidó családból futott Budapestig. Alig volt nagykorú, amikor szatócs nagyapám megismerte és befogadta őt Kőbányán. Már gyerekként éreztem, hogy a köztük lévő szövetség erősebb minden amerikai filmben látott szerelemnél. Ahogyan azt is éreztem, hogy nagyapa sokkal mélyebben szerette, mint nagyi őt. Sosem tudtuk meg pontosan, mi történt velük a háború alatt, csak azt, hogy nagyapa megmentette őt, 1945 után összeházasodtak, négy gyerekük született, köztük édesanyám.

Már a hatvanas években történt, hogy egy akkor a húszas éveiben járó nő becsöngetett garzonlakásukba, és azt mondta, ő Lukács nagyi lánya. Az ő teljes történetét, édesapja kilétét sosem tudtuk meg, de a nagyszüleim házassága ezt a fordulatot is túlélte.

Elfogadtak mindent, azt is, hogy hiába a sok vöröskeresztes levél, több rokona sajnos már nem került elő élve a háborúból.

Lukács nagyi körül minden csupa titok volt.

Középső húgom volt a kedvence, míg engem inkább az apai nagyszüleim kényeztettek. Velem mindig távolságtartón viselkedett. A vajas zsemle azonban nála volt a legfinomabb, és emlékszem, mindig az ablakból lesett minket, az unokáit, na meg a szomszédokat. Így nőtt fel édesanyám, három testvérével együtt, egy kis garzonban.

Ezzel szemben apai nagyanyám nagy szerelme nyilas tiszt volt

Édesapámék előbb Újpest, majd a Kissvábhegy polgári rétegéhez tartoztak. Sváb családi vonal, egyenes ág, világos gyökerek. Szüleim házassága mindkét oldalon kiverte a biztosítékot – a köztük lévő társadalmi feszültséget még mi, gyerekek is éreztük. Apai nagyanyám nagy szerelme nyilas tiszt volt, szimpatizánsságát élete végig megőrizte.

Gyerekkorom úgy telt, hogy az apai nagyszüleim „zsidózását” hallgattam. Egészen kamaszkoromig, mígnem egy családi vita közben kibukott belőlem, hogy a „kedvenc unokátok is az!”.

Lukács nagyit kikeresztelték ugyan, hogy megmeneküljön, de származása, lelke megmaradt zsidónak. Kár, hogy ő már nem élhette meg, ahogyan öntudatos fiatalként véget vetettem a Capuletek és a Montague-k viszályának.

Apai nagyanyám többé nem „zsidózott” a jelenlétünkben, de tudtam, hogy nem változott semmit.

Apai nagyapám azonban felismerte, milyen fontos nekem mindaz, amire fény derült.

Megvette nekem az összes elérhető történelmi, vallási könyvet. Vonzott és érdekelt minden, miközben gondolatban regényes történeteket szőttem.

Az is ennek volt köszönhető, hogy érettségi után a bölcsészkarra felvételiztem. A felvételin – Lukács nagyi ezt sem érte meg – a gettósítást húztam… Még általános iskolás voltam, amikor meghalt, a nála közel harminc évvel idősebb nagypapám azonban túlélte őt, így még elmesélhetett nekem mindent. Szinte mindent.

És aztán snitt.

Harminc évre vége volt a gondolkozásnak, a történetszövésnek, a kutatásnak.

Pár hete édesapám kórházba került

Ami jelen helyzetben még nyomasztóbb, mint bármikor. Élettársával csupán kétutcányira laknak tőlem, „egymásra maradtunk”, és összetartásunk szorosabbra fűzte a köztünk lévő kapcsolatot. Neki meséltem a bennem felszínre kerülő gondolatokról, az emléknap apropóján feltörő emlékeimről. 

Elmesélte, hogy a nagyapja Vasvári Miklós híres magyar ornitológus volt, aki a származása miatt 1944-ben a nyilasterror áldozata lett. Halálát munkaszolgálatos társa írta meg egy torokszorító levélben a családnak. Először beszélt nekem erről. A levelet elolvashattam, és nagypapájának története kapcsán csak erősödött bennem, hogy erről tovább kell beszélgetnünk.

Most tényleg ez a kényszerű bezártság és egymásra utaltság tanít meg bennünket beszélgetni? Olyanról beszélgetni, amit eddig mélyen elzártunk?

Önismeretre tanít? Vagy arra, hogy értékeljük a „honnan jövünk”-et és körvonalazzuk a „hová is tartunk”-ot?

Vagy megtanít csendben emlékezni, szélsőségességmentesen?

Én ebben a nem hétköznapi időszakban, a saját karanténomban, most éreztem meg, hogy ebből a vegyes múltból lettem büszke magyar.

Büszke vagyok a gyökereimre és arra is, hogy nagyapám nem szemlélő volt, hanem cselekvő, aki évekig bújtatott valakit, akinek ez után új nevet és ezzel új életet adott. Büszke vagyok az apai nagyapámra is, aki megértette, miért fontos mindez nekem, és a könyvek segítségével megadta azt a tudást, amire vágytam. Büszke vagyok arra, hogy az identitásom, ha úgy tetszik, független.

Érzem minden ősöm vérét, és így vagyok teljes.

Saját történelmünket, elődeink történetét mégis génjeinkben hordozzuk. Mint én Lukács nagyiét. Most, negyvenhét évesen jöttem rá, mennyire jó az a sokszínűség, ami bennem csörgedez, ami nyitottságra nevel, segít kérdezni és beszélgetni, és úgy érzem, ezzel egy olyan útra léptem, amin érdemes végigmenni.

A holokauszt-emléknap reggelén még az gondoltam, hogy rajtam, az érintettek és leszármazottaik körén és a kormányon kívül senkit nem érdekel ez a nap. Este örömmel revideáltam az álláspontomat.

Persze van, ami nem változik. A „másképp gondolkodók” az utca helyett most a laptopok és telefonok előtt gyalázkodtak, de ezúttal nem ez kapott fényt. Nem ez lett a fontos és hangos. Hanem az, hogy több ezer diák nézte meg a számukra készített történelemórát, a média pedig segített, hogy minél több helyre eljusson online programjaink híre, és végül nagyon sok helyről – a legkülönfélébbekről – kapjunk pozitív visszajelzést.

Mert ahogy Fahidi Éva mondta: „Az ember alapvetően jóságra született.”

Lencsó Rita

Kiemelt képünk illusztráció