A szentendrei sorozatgyilkos, akiről hazudtak a hatóságok
Amikor bűncselekmény történik, a normál ügymenet szerint a hatóságok feladata, hogy kiderítsék, mi történt, felkutassák és elfogják a tettest, az áldozat(ok)nak pedig igazságot szolgáltassanak azzal, hogy az elkövetőt felelősségre vonják. Normális esetben a hatóságoknak semmi okuk arra, hogy az elkövető személyéről szántszándékkal hamis információkat közöljenek, és félrevezessék a közvéleményt. Csakhogy 1947-ben a szentendrei sorozatgyilkosság esetében szinte az elejétől borult a „normális ügymenet”, a tettesről pedig a mai napig nem tudjuk pontosan, hogy ki volt, és miért követte el a rémtetteit. Dián Dóri írása.
–
Bár szentendrei sorozatgyilkosságként emlegetik azokat a szörnyű eseteket, amikor 1947. augusztus 17-én öt gyereket és egy túrázó házaspárt öltek meg, a gyilkosságok valójában a város körüli, pomázi és pilisszentlászlói erdőkben történtek.
Brutális vérengzés
Azon a verőfényes vasárnapon egy hattagú baráti társaság túrázott a Pilisben, és épp a Kékvíz-forrásnál készültek piknikezni, amikor egy félmeztelen férfi lépett hozzájuk, és cigarettát kért tőlük, majd odébbállt. Néhány perc múlva azonban visszatért, és lövöldözni kezdett: a baráti társaság két tagjával, a Denke házaspárral végzett, a többiek el tudtak menekülni a helyszínről. A túlélők értesítették a rendőrséget, és arról számoltak be, hogy egy katonaforma, magas, szőke hajú, kék szemű férfi lőtt a társaikra.
Még aznap jött egy másik, még véresebb gyilkosságról szóló bejelentés: négy kilométerre attól a helytől, ahol a túrázókat megtámadták,
egy erdei birtokon négy tizenéves fiút találtak vérbe fagyva – öten voltak, az egyikük még élt, amikor rájuk találtak.
A fiúkkal különös kegyetlenséggel végeztek, baltával verték őket agyon, de géppisztollyal is lőttek rájuk. A 14–17 éves kamaszok az idénymunkákban segítettek a tanyán, napok óta kint aludtak a birtokon, a szüleik felváltva hozták nekik az ebédet – így talált rájuk egyikük édesapja. Az ötödik fiú a kórházba érve halt meg, azonban még el tudta mondani a rendőröknek, hogy nézett ki a szörnyeteg, aki ilyen brutálisan bánt el velük: magas, szőke hajú, kék szemű férfi volt a gyilkosuk.
A rendőrség az egyező személyleírások és a két helyszín közelsége miatt a kezdetektől összekapcsolta a két ügyet, és azonnal megkezdték a nyomozást. A gyilkosságok utáni napokban több száz rendőr fésülte át csatárláncban a Pilist, azonban nem jártak sikerrel.
Német? Szovjet?
Annak ellenére, hogy nem találták az elkövetőt, a hatóságoknak az elejétől kezdve határozott elképzelésük volt arról, hogy ki vagy kik lehetnek a tettesek. A sajtót hamar bejárta a hír, hogy a gyilkosok szökött SS-tisztek, akik bosszúból gyilkolják a magyarokat.
Ezt később a médiában megjelent egyik túlélő túrázó vallomása is alátámasztotta, aki állítólag azt mondta a rendőröknek, hogy a férfi németül beszélt hozzájuk, elmondta, hogy SS-katona, megszökött néhány társával a hadifogolytáborból, és a helyi sváb rokonainál fog bujkálni. Ezután még Magyarország politikai viszonyairól kérdezte a kirándulókat, majd fegyvert rántott, és lelőtte a Denke házaspárt.
Hogy a vallomás tényleg így hangzott-e, és a túrázó önszántából vagy külső nyomás hatására nyilatkozott, nem tudni, azonban a vázolt események kicsit sem életszerűek. Hiszen miért vallaná be hat idegennek egy szökött SS-tiszt, hogy kicsoda ő, és miért kérdezné leendő áldozatait a magyar politikai helyzetről, ha pillanatokon belül végezni akar velük?
Nem áll össze a kép. És ha nem így volt, akkor miért kellett hazudni az elkövető személyéről, aki hét embert, köztük öt gyereket gyilkolt meg hidegvérrel?
A lehetséges választ az első körözési felhívásban kell keresni, ami soha nem jelent meg a sajtóban, és így szólt: „orosz legénységi egyenruhába öltözött, lábtekercses elkövető, aki törve beszéli a német nyelvet”.
Ezután azonban minden hivatalos forrás német katonákról beszélt, olyan SS-tisztekről, akik Magyarországról kitelepített és visszaszökött svábok, jól ismerik a környéket, és bosszút akarnak állni a magyarokon. A gyilkosságok kivizsgálását a legmagasabb szinten vezették, és bár semmilyen eredményre nem jutottak, ez nem akadályozta meg a propagandát abban, hogy tényként kezelje a SS-katonás verziót, és mindennap foglalkozzon az üggyel.
És hogy miért volt erre szükség? 1947 augusztusában, a közelgő választások idején, a kommunista vezetés számára finoman szólva sem volt előnyös egy magyarokat gyilkoló szovjet katonáról szóló hír. Mindent elkövettek tehát, hogy a gyilkosságok nyomán kialakuló tömeghisztéria a németek elleni utálatot szítsa, és a tervük be is jött: úton-útfélen „SS-banditákat” véltek látni a helyiek a gyilkosságok utáni időszakban.
Az igazság sosem derült ki
Amilyen nagy felhajtást rendeztek a gyilkos utáni hajsza körül a hatóságok, olyan szépen sunnyogták el, hogy sosem oldották meg az ügyet. Azt nem tudni, hogy titokban elfogták-e a magas, szőke, kék szemű férfit, vagy futni hagyták, de többé senki nem látta a környéken. Hivatalosan az ügyet sosem zárták le, erről azonban már nem szóltak a hírek a sajtóban – a propaganda olyan elánnal terjesztette, hogy német katonák voltak a hunyók, hogy
a hetvenes években is úgy emlegették az esetet, mint amit sikerült lezárni, és a gyilkosok megfizettek a tetteikért.
Vaszil, a tébolyult?
Arról, hogy nem német tisztek, hanem egy szovjet katona állhat a gyilkosságok mögött, már akkoriban is suttogtak a környéken, és ma is úgy tartják a helyiek, hogy a náci katonás történet csak kitaláció volt.
Arról, hogy pontosan mi történt, több teória is kering. Ezek szerint a gyilkos egy tébolyult szovjet katona, Vaszil volt, aki megszökött a csapatától, és a környéken bujkált – többek között abban a házban is, ahol megölte a gyerekeket. Egyes hipotézisek szerint rabolni akart, és ezért ölte meg a fiúkat, más feltevés szerint pedig viszonya lehetett valamelyik gyerek anyjával, ami nem végződött jól, és így akart bosszút állni, a túrázók pedig rosszkor voltak rossz helyen.
Hogy mi az igazság, talán sosem derül ki.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Ladida
