Amikor az első verset író nőkről beszélünk – és szándékosan fogalmazok most így, hiszen arra, hogy a nőköltő, női költészet, költőnő kifejezések érvényesek-e, illetve mikor mire használhatók, még később kitérünk –, csupán három évszázadot kell visszapörgetnünk az időben. Azonban tévedés lenne azt gondolni, hogy a férfiak sokkal előbb éltek ezzel a lehetőséggel. Az írásbeliséget tekintve a kezdeti kódexmásolás nem kötődött férfi vagy női léthez: a szerzetesek és apácák egyaránt foglalkozhattak ezzel a tevékenységgel. A költészet kapcsán férfiak által írt műveket a XVI. századtól ismerünk, míg az első verset író nők hagyatéka a XVII. század végéről, a XVIII. század elejéről maradt fenn. Ezt a korszakot tekintik egyébként a női költészet felvirágzásának.

„Ady nem mondott valótlanságot, amikor arról beszélt, hogy a női alkotás, vagy gondolatiság eredendően kicsit más, mint a férfi. Azonban ez nem egyenlő azzal, hogy a nők nem ugyanolyan magas színvonalon tudnak alkotni, vagy külön műfajokat kellene szentelni nekik” – kezdi S. Sárdi Margit irodalomtörténész.

A szakember szerint az 1700-as években érzékelhető különbség volt, hogy míg a nők még a vallásos versekben is a saját sorsukat mutatták meg, addig a férfiak nem pendítettek meg magánéleti szálat a költeményeikben. „A nőknél mindig az én mesélt, a férfi pedig a mi szemszögéből szólalt meg, vagy felszólította a többieket valamire. Zrínyi Miklós Arianna sírása című műve az egyik jó példa arra, hogy a férfi érzelgősségéhez kettős álarcot kellett húzni: egy női elbeszélő szájába adni a szavakat, illetve visszahelyezni a történetet az ókorba.

Az egyetlen érzelmi dolog, amiről a férfiak nyíltan írhattak, az apai gyász volt, semmi más” – foglalja össze az irodalmár. S. Sárdi Margit úgy véli, ez a jelenség rámutat: azzal, hogy a férfiak hosszú ideig a nőket az érzelmesség hangjaival azonosították, nemcsak tőlük vették el a megszólalás számos más nézőpontját, hanem saját maguktól is elzártak sok témát és költői hangot.

Aki valamiben más, az nem kevesebb

Létezik-e olyan, hogy női költészet és nőköltő? Ha igen, akkor mégis mikor lehet használni ezeket a kifejezéseket?

„A mai modern irodalmat tekintve természetesen nem beszélünk női és férfiköltészetről; költészet van, költő és költőnő, akik ugyanazt teszik: tehetséggel írnak verseket. A női költészet, illetve nőköltő kifejezést irodalomtudósként kénytelenek vagyunk arra az időszakra használni, amikor létezett az említett társadalmi karantén, amely külön kezelte a verset író nőket a verset író férfiaktól. Mivel a XVIII. század végén, a XIX. század elején még sok irodalomban jártas férfi is rossz néven vette, ha egy nő írt, ezért számos mű nem maradt fenn, mert egyszerűen kidobták vagy elégették. A nők verselhettek, de továbbra is otthon, a fióknak, a maguk kis társaságának a szalonban, vagy egy-egy levelezésben” – foglalja össze a szakember.

Miközben Ady az idézett versében már a női érzékenységre helyezi a hangsúlyt („Szebben kacag, hangosabban zokog, Tibennetek az élet”), fontos tudni, hogy korábban, a XVIII. században írástudó, nemesi származású nők valójában nem lehettek gyenge virágszálak, és nem a finom nőiesség határozta meg az életüket, akkor sem, ha érzelmesebben írtak verset. „A főnemes asszonyoknak rengeteg kötelezettségük volt: gazdálkodtak, kereskedtek, sokszor helyettesítették a férjeiket, nem lehettek visszahúzódók és gyengék” – hangsúlyozza S. Sárdi Margit. Hozzáteszi: valójában a XIX. században beköszöntő polgári életmód hozta el a nukleáris családot, valamint a jelenséget, hogy a nő kezében kell összpontosulnia a „kinder, küche, kirche”, azaz a gyerek, konyha, templom hármasának.

A felismerés talán meglepő, de a társadalomtörténeti vizsgálatok is azt mutatják, hogy a nőkről alkotott korlátozó kép éppen a polgári eszménnyel fonódik össze: ekkor szorultak vissza a nők lehetőségei és kapcsolatai igazán. Kevésbé történt ez meg a parasztság körében, ahol a női szerep értéke és megítélése pozitívabb maradt.

„Tulajdonképpen az egyenlőség jegyében itt a nők ugyanúgy végeztek keményebb fizikai munkát, viszont számos fennmaradt emlék szerint – főleg a dunántúli svábok körében – a férfiak is fontak, varrtak. Egész más azt gondolni, hogy a nő bizonyos dolgokban más, mint azt, hogy kevesebb. Noha nyilvánvalóan a paraszti kultúrából is ismerünk sajnos utóbbira vonatkozóan rengeteg példát” – fűzi hozzá S. Sárdi Margit.

Amikor a nő műfajhoz kötött a költészetben

Az úgynevezett esszencializmus, azaz a nők finom, gyenge, megvédendő virágszálként való idealizálása tehát a XIX. század hozadéka, és bár ez magában foglalta a későbbi Ady-féle elismerést is, azért korlátozta a lehetőségeket. Erre az időre már annak a kérdésnek, hogy írhat-e a nő, nem volt relevanciája.

A női jogok fokmérőjeként azonban mindig ott mozgott a háttérben, hogy mi engedélyezett az irodalomban a nők számára.

Gyulai Pál, a XIX. század egyik legismertebb irodalomkritikusa, például konkrétan megfogalmazta, a nők inkább csak „meséket és beszélykéket” írjanak, mert az az ő képességeiknek pont elegendő műfaji kihívás. Ő egyébként a női költészet nagy temetője volt: valószínűleg számos hozzá küldött művet megsemmisített, csak azért, mert nők írták őket.

A XIX. század egyik legfontosabb nőalakja ebből a szempontból Szendrey Júlia, akit Gyulai Pál költőnőként személyes sértettség okán, illetve szakmai hiúságból is ellehetetlenített.

„Az ő pechje az volt, hogy állandóan a férjével vetették össze, még annak halála után is. Egy férfi költőnek sem kellett Petőfivel versenyeznie, akinél nyilván tehetségesebb és karizmatikusabb alkotó nem igazán lehetett abban a korszakban. Júliát folyton vele vonták párhuzamba, miközben kritizálták a témáit és a nyíltszavúságát is, amellyel a szerelemről, a szenvedésről, vagy épp a halál utáni vágyról írt” – magyarázza S. Sárdi Margit.

Az irodalomtörténész úgy véli, Szendrey nemcsak tehetséges volt, de ha már Petőfihez mérjük, éppen az az erkölcsi kiállás és bátorság jellemezte a verseiben, mint a férjét, és mindenképp megillette volna őt a figyelem, valamint az elismerés.

„A nők ekkoriban még mindig csak maguknak írhattak a magánérzelmeikről, és nem tehették közzé a hasonló gondolatokat. Júlia mégsem félt ettől, ezért ellenállás fogadta” – mondja a szakember. Hozzáteszi: abban az időben Arany János lehetett az egyetlen ismert kritikus, aki képes volt az előítélet nélküli szakmai véleménynyilvánításra és ugyanazzal az objektív mércével olvasta a férfi és női szerzők műveit. Bár tőle is maradt fenn olyan gondolat, hogy a nőknek nem feltétlenül minden áll jól, a kritikáiban mégsem engedett teret a hasonló nézőpontoknak. 

A verset író nők első alakjai

Kicsit előreszaladtunk az időben, hogy egy ívben lássuk a verset író nők lehetőségeinek alakulását. Most térjünk vissza a XVIII. század elejére, és nézzük meg, kik voltak a magyar versíró nők első képviselői, és kik közöttük azok, akik valamilyen szempontból egyedit alkottak!

Petrőczy Kata Szidónia nevét talán a többség hallotta már, hiszen ő az, akinek az 1700-as évek verselő asszonyai közül a legtöbb műve fennmaradt. Munkássága egyrészt emiatt is egyedi: 45 versét olvashatjuk ma is, míg kortársaitól maximum 5-10 költeményt ismerünk. A másik, amiért irodalmi értelemben különleges a személye, hogy művein keresztül egyértelműen végigkövethető egy pályaív, amely során valódi műköltővé vált. „A versei az életének lenyomatai: a vallásos költeményei is saját érzelmeiről szólnak. Miután a Felvidékre költözve kapcsolatba került Esterházy Pállal és körével, érezhetően minőségi módon hatott rá az ott tapasztalt pezsgő, szellemi élet. Egyre tudatosabb költővé vált, művei pedig azt is bizonyítják, hogy folyamatosan törekedett a versei tökéletesítésére, miközben az őt ért hatásokat mindig beépítette az aktuális költeményeibe. Később aztán a pietizmus híve lett, ami a személyes hangot megvonta az életvégi verseiből” – mondja S. Sárdi Margit.

A kortársak között még érdemes megemlíteni Rákóczi Erzsébet nevét, akitől mindössze két vers marad fenn, mégis a – korban elfogadott – női panaszokra épülő versei igazán egyedi hangot ütnek meg.

„Két nagyon nehéz házasság jutott számára, a második férjével pedig olyan viharos kapcsolatban éltek, hogy végül el is választották őket. Egy veszekedés alkalmával a férje eltiltotta Erzsébetet a lovaitól, ő pedig gyengéd búcsút vett tőlük egy költeményben. Ez a vers egy igazi hapax [egyedi, soha meg nem ismételt nyelvemlék – a szerk.], amelyre azóta sem láttunk példát az irodalomban” – meséli az irodalomtörténész.

S. Sárdi Margit emellett még Zay Anna alakját idézi fel a korból, aki egyrészt cseh nyelvből magyarra fordított egy gyógynövényekkel és gyógyítással kapcsolatos herbáriumot, másrészt a prózai imáival is beírta magát az irodalomtörténetbe. Ezekben igazi érzékletességgel mutatja meg annak a küzdelemnek a megélését, amellyel a hitét megőrizte az őt ért hányattatások során. „Valószínűleg ezekről az élményekről a nők egy szűk körben nyíltan beszélhettek: erre bizonyíték, hogy a fiának küldött imagyűjteményhez Zay Anna a verseit is csatolta. A nyilvánosság elé viszont nem léphetett volna ki velük, azonban ebben a korban ezt a férfiak sem tehették meg hasonló témákkal” – hangsúlyozza a szakember. Mindenképp említésre érdemes még a valamivel később alkotó Újfalvy Krisztina alakja, aki ma is élvezhető és érvényes verseket hagyott maga után, miközben igazi különcnek számított a saját korában, nadrágból és kalapból álló viseletével. 

A változás kézzelfogható, de lassan valósul meg

Érdekes kérdés, hogy a fennmaradt korai verselő nőket tehetségük miatt tartjuk számon, vagy egyszerűen azért, mert éppen az ő írásaikat őrizték meg a századok. S. Sárdi Margit szerint irodalomtörténeti szempontból a kevésbé tehetséges verselők írásai is fontos emlékek, azonban már ekkor is egyértelműen meg lehet különböztetni a költőnőket a nőköltőktől. „A legtöbb verselő nőtől egy vékony füzetnyi költemény maradt meg életműként, míg például Molnár Borbála hozzájuk képest jelentős mennyiségű írást hagyott maga után, mégis teljesen világos, hogy inkább a közlés utáni vágya volt nagyobb, mint a tehetsége. Ellentétben például a levelezőpartnerével, a már említett Újfalvy Krisztinával, aki több évszázad távlatából is igazi alkotónak tekinthető” – foglalja össze a szakember.

S. Sárdi Margit szerint talán utoljára a XIX. század végén született, a XX. század elején alkotó költőnő, Erdős Renée fogadtatásáról tudjuk, hogy kifejezetten azért bírálta a kritika, mert tabusértésnek ítélték, ahogy nőként nyíltan mesélt a szerelmi vágyairól.

Az említett szigorú női karantén a költészetben szorosan véve a XIX. századig tartott, az igazi áttörést azonban ellentmondásos módon a világháború hozta el társadalmi és művészeti szempontból egyaránt. Ugyanis amikor a férfiak jelentős része elment, a női munka és szerep felértékelődött. 

„A Nyugat költőnői már sokkal öntudatosabb és erélyesebb módon képviselhették a művészetüket, de ne legyünk naivak, a kritika azért valószínűleg jóval lassabban zárkózott fel ahhoz, hogy teljes egyenlőséggel bírálja őket. Máig jóval több a férfi, mint a nő a költészetben, ennek a háttere pedig pontosan az a rendkívül hosszú ideig fennálló kettős mérce, amely mind a tudományban, mind a művészetben meghatározta, illetve sok esetben ma is meghatározza a nők érvényesülését” – hangsúlyozza S. Sárdi Margit.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / duncan1890

Széles-Horváth Anna