Bárcsak ne éreznénk szükségét, hogy el kell innen mennünk

–

Elolvastam Szabó Anna Eszter publicisztikáját, és azóta nem hagy nyugodni a téma, amiről írt

Közel egy évig folyamatosan téma volt a családunkban a külföldre költözés, az úti cél Finnország volt. Ott élnek a barátaink, sőt rajtuk keresztül már más családokat is megismertünk. Kézenfekvő volt, hiszen az életszínvonal nagyon magas, baráti segítséget, de minimum támaszt pedig kaptunk volna. Egészen odáig jutottunk, hogy a házat meghirdettük, az óvodában már szóltam, hogy ha és amennyiben elkel a ház, akkor a kislányom már nem biztos, hogy elkezdi a következő évet. Elkezdtem tanulni a finn nyelvet, és a gyerekeinknek is elmondtuk, hogy mit tervezünk. Úgy éreztük, sínen van a dolog. 

Az érzelmi része persze teljesen más volt, hiszen nehéz előre megjósolni, hogy mindenkinek jó lesz-e az adott ország, sikerül-e beilleszkedni, mivel teszek jót: ha megyünk, vagy ha maradunk. A családunk „hátrahagyott” tagjait is sajnáltuk, és foglalkoztatott minket a tudat, hogy a gyerekek mennyire távol kerülnek mindenkitől. Finnország nem egy könnyen megugorható táv, főleg, ha a családtagok sem repkednek mindennap országról országra. Nem is elvárható.

De próbáltuk a környezetet és magunkat is meggyőzni, hogy mennünk kell, mert nincs más opció. 

Végül rá kellett döbbennünk, hogy a házat nem tudjuk oly könnyen eladni (három éven belül semmiképp), ez köszönhető a mi döntéseinknek és a bürokráciának. Időközben az is kiderült, hogy a férjemben óriási kételyek vannak a költözéssel kapcsolatban. Stabilabb családi háttérrel érkezett ebbe a házasságba, édesanyja egyedül élő idősebb hölgy már, akit – joggal – nem szívesen hagyna hátra. De mégis próbálta magát is meggyőzni, hogy nincs más lehetőség. 

Így hát a hirdetést levettük, a házban pedig pár hétig kellemetlen csend honolt

Nem találtuk a helyünket. Függetlenül az érzelmi részétől, a férjem is maximálisan egyetértett abban, hogy ez egy végtelenül rossz helyzet, és bárcsak ne kéne, ne éreznénk szükségét, hogy el kell innen mennünk. Most ott tartunk, hogy mégsem tudunk. Az opciók elfogytak, mi pedig itt maradtunk. Egy darabig biztos.

Nekem azóta is sokszor jár a fejemben Finnország. Az oktatásuk miatt viszonylag sok helyen bele is futok az ország nevébe, hiszen hivatkozási és összehasonlítási alap. A barátaink továbbra is ott élnek, így látjuk és érzékeljük, hogy mik a különbségek.

A politikai döntések a hálószobánktól egészen az iskoláig tartanak. Ott vannak a vasárnapi ebédnél, az óvodai szülői értekezleten, a munkámban, de a tányéromon is. 

Az, hogy vállalunk-e harmadik gyermeket, már nem csupán érzelmi döntés. Gyermekvállalás előtt az ember átgondolja, hogy biztonsággal el tudja-e látni, tud-e róla gondoskodni, mit tud neki megadni. Abban a pillanatban, ahogy utánanézek, pontosan mit jelent Magyarországon három gyermeket szülni és nevelni, teljesen elmegy tőle a kedvem. Hiszen másról sem szólnak a hírek, csak a nagycsaládok támogatásáról. Amire persze mondhatnánk, hogy jó, mégis úgy érzem, mintha ezzel automatikusan a rendszert szolgálnám ki. A tipikus magyar nagycsalád lennénk, akiknek elengedik azt a hitelt, akik megkapják azt a támogatást, miközben ez önmagában még a nagycsaládoknak sem mindig segítség. Mert az óvodákban nincs, vagy alig van gyümölcs, mert nem kapnak elég támogatást új játékokra, vagy egyszerűen papírra. A szülők rendeznek eseményeket, melyeken a befolyt összegeket az óvodának adják, ezzel támogatva az intézményt, de valójában a gyermekeiket. 

Mert az iskolában nincs tanár, aki pedig maradt, az túlterhelt és reményvesztett.

Mert az oktatásunk demagóg és hiányos. 

Mi vidéken nem tudunk Waldorf óvodába és iskolába járni, pedig bárcsak! A magánintézmények számunkra megfizethetetlenek, pedig: bárcsak. 

A vasárnapi ebédnél, amikor előkerül, hogy ki mit tudott venni a boltban és az mennyibe került, egészen gyorsan kanyarodunk a politikához. Szinte egyenes az út oda. Milyen a minősége, árstoppos volt-e az adott élelmiszer, kapható-e és mennyibe került.

A gyerekeink persze ezeket végighallgatják, jó mélyen beléjük rögzül, és a délutáni játék során a kiskonyhájukban elhangzik a mondat: „az akciósat vedd, nem rossz az sem” – hallom a négyévest.

A boltban nemcsak elvi kérdés, hogy spórolunk-e, hanem szükségszerű. A gyerekeimnek próbálok legutoljára nemet mondani, ha kérnek valamit. És itt nem a mérhetetlen mennyiségű édességről van szó, hanem a minőségről is. Nem kérdés, hogy biobanánt veszek-e, vagy simát, hiszen az árakat látva hamar döntésre jutok. 

A munkám miatt többnyire kismamákkal kerülök kapcsolatba, akik lépten-nyomon arról számolnak be, mennyire bizonytalan a szülésük helyszíne. Előre meg nem jósolható, hogy a kiírt dátumig a hozzájuk legközelebb eső kórházban lesz-e épp szülészet. Vagy csak ügyelet. Vagy az sem. Hogy a vidéki kisvárosokban, falvakban alig fellelhető a gyermekorvos, helyettesítésről helyettesítésre járnak, hogy a védőnői hálózat is borzalmasan túlterhelt.  

Amikor kiderült, hogy maradunk az országban, és szép lassan lecsillapodtak a kedélyek, eldöntöttük: akkor ebbe az egészbe úgy állunk bele, hogy a maximumot hozzuk ki belőle, és minden egyes nap megpróbáljuk kizárni ezeket a rettenetesen elkeserítő híreket. Csináljunk veteményest, termeljünk magunknak. Kérjünk és fogadjunk is minden segítséget, amit csak tudunk. Olvassunk kevesebb hírt, játsszunk sokat a gyerekekkel, és tartsuk őket a legtávolabb a politikától, amíg csak tudjuk.  

Mégis – pár hónap elteltével – úgy érzem, ez szinte lehetetlen. Mélységesen elkeserítő és szomorú, hogy a játszótéren is erről van ma már szó. És ha én nem nyitom meg a híreket, azok akkor is elérnek bennünket. 

A „termeljük meg magunknak” is túlmutat azon, hogy ez mennyire jó, hiszen ha nincs kút a telken, akkor ivóvízzel locsolsz, amit több oknál fogva is át kell gondolni. Ha pedig kutat fúratsz, akkor közel egymillió forint annak költsége jelenleg. Gyűjtsük az esővizet, ahhoz viszont egy-két szaniter mégis kell, hogy jól el tudjuk vezetni a vizet. Ha a rezsit szeretnéd visszaszorítani, akkor több lehetőséget is sorolnak az interneten talált cikkek vagy a nagymamák a családban. Fűtést le, és öltözz fel. Rendben, ahhoz a gyerekemnek x garnitúra ruhára van szüksége, hiszen a mosógép sem mehet folyton. Legyen egy itthoni, egy elmenős, de ha maszatos lesz… És amúgy is, hol és miből veszed a ruhát neki. Hisz már használtan is annyi néha, mintha újat vennél. Legyen szigetelés a házon, hagyjuk is ennek az anyagi vonzatát. Ha a gyerekem beteg lesz, márpedig a közösséggel ez együtt jár, akkor előfordult már, hogy a patikus száján csúszott ki az „úristen”, amikor meglátta, mennyit kell fizetnem. Pedig láthatóan nem nagy tételben vásároltam a gyógyszert.  

Az, hogy meglátogatjuk-e a távol élő rokonainkat, nem kérdés, hiszen a benzin – amikor épp ezt írom – közel 600 forint, így mielőtt eszünkbe jutna, vagy meginvitálnának minket, el is dőlt, hogy nem indulunk el. 

Ezek mind lehetnének elvi kérdések. Dönthetnék magamtól úgy, hogy a leárazott terméket veszem, hogy támogatom az óvodát, használt ruhát vásárolok a fenntarthatóság miatt, hogy nem ülök kocsiba gyakran, mert óvom a környezetet.

De minden szükségszerűvé vált, és nem döntés kérdésévé, ez pedig nyomasztóvá teszi a mindennapokat is. 

Mégis remélem, hogy egyszer ennek tényleg vége lesz, hogy szerethetem a hazámat kérdőjelek nélkül, és bízhatok abban, hogy mindez csak egy rossz emlék lesz, amikor a gyerekeim már felnőnek. 

Kicsit olyan ez az egész, mint A boldogság nyomában című film. Az életünk fejezetekből áll, és a jelenlegi fejezetnek a címe: Jöttem, láttam, hadd menjek!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ sandsun

WMN szerkesztőség