Valaki kitalálta, hogy az Elválás a nőgyűlölet regénye, és most ezt szajkózzák róla. Egy középkorú nőről szól ugyanis, aki egy válás közepette három gyerekét hurcibálja keresztül-kasul Európán, hogy új otthonra, és valahol békére leljen, miközben a (volt) férje zaklatja, ő futó kalandokba bonyolódik, a saját haláláról ábrándozik (ami, úgy érzi, végre megnyugvást hozna), és szembetalálja magát a gyerekkora démonaival, amiket egészen addig biztonságosan elzárt a szekrény mélyére. Én nem látok ebben a történetben semmilyen nőgyűlöletet.

Látok viszont egy ma is teljesen érvényes életközepi válságot, amiből a főhősünk nem találta a kiutat – kimenekült hát belőle. Érthető, mert traumák sorát nem sikerült feldolgoznia, és rettenetes, mert nem kellett volna így lennie, elvégre pszichoanalitikus volt az apja. Vagy ez csak rontott a helyzeten? 

Susan Taubest (aki Feldman Zsuzsa néven született Budapesten 1928-ban) ezen kívül ma azért is ünneplik, mert ezzel a regényével megalkotta (volna) a ma oly divatos autobiografikus regény műfaját: amiben az író a saját valós élményeit emeli irodalmi fikcióvá.

Ma már talán nem is kell magyarázni, miért érvényes megközelítés ez, és mennyivel több, mint napló, vagy a saját élmények kitárgyalásán túl mások (a hozzátartozók) személyes ügyeinek kiteregetése. Ennyi idő távlatából (53 év telt el a megjelenés óta) már nem is számít, hol tér el a sztori a valóságtól – ez a könyv egy belső utazás krónikája, és kész. Egy nagyon tanulságos, megkapó, és megrázó belső utazásé.

Úgyhogy most nem is foglalkoznék azzal, hogy Susan Taubes kicsoda volt – azt olvassátok el ITT például –, csak azzal, miért lehet fél évszázaddal később még aktuálisabb az egyetlen regénye, mint akkor volt, és ezáltal miért lehet ma belőle nemzetközi siker, miközben a maga idejében nem értékelték.

Hát, először is azért, mert mostanra vált korjelenséggé az, amiről beszél. Az elidegenedettség és otthontalanság érzése, a jövőtlenség, a hit elvesztése és a racionalitás ridegsége, a gyerekkori traumák hosszú távú hatása, és a válás identitásromboló aspektusa, amiből csak úgy lehet felállni, ha új életet épít az ember. 

Susan Taubes főhőse, Sophie Blind, annyi krízis között vergődik, hogy nem csoda, ha a halál gondolatába menekül, mert ott ezek megszűnnének létezni. De mivel anya, ez – a regényben legalábbis – megmarad a fantázia szintjén. (Az életben sajnos semmi sem tartotta vissza az öngyilkosságtól.)

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A könyv első felében házasságának végnapjait követjük végig, amiben egy erősen narcisztikus, követelőző férj, Ezra próbálja maradásra késztetni az idegileg végletekig kimerült feleségét – miután meggyötörte, kihasználta, megcsalta és magára hagyta. De mégiscsak kell neki, mert különben kin élősködhetne? Sophie Blind viszont végre nem vak többé, és már nem bír ki több játszmát. Csakhogy ezzel a döntésével a nagy semmibe ugrik, és most kezdődik csak a neheze. Ahogy magára marad a három gyerekével, és ideig-óráig férfiak karjába vetődik, egyszeriben kénytelen lesz szembenézni azzal, ki is ő valójában. Hiszen ahhoz, hogy tudja, merre tovább, muszáj tisztába jönnie azzal is, honnan indult.

És a könyv – számunkra végképp – érdekes része csak ekkor kezdődik: visszarepül a gyerekkorába, a két világháború közti Budapestre, ahonnan tízévesen, a nácizmus elől menekülve kiszakították. 

Bár a „boldog békeidők” zsidó polgári világát már sokan megírták, Taubes regényében újra izgalmas elmerülni ebben a miliőben, ugyanis nincs benne semmilyen romantizálás. Egy gyerek szemszögéből ismerjük meg ezt a széthulló világot, ami minden hibája és hazugsága mellett azokban az években még biztonságot adott. (Mint tudjuk, aztán végleg porig zúzták.) Ugyan a szülei házassága minden volt, csak nem hagyományos – az anyja ugyanis nem tudta magára venni a szülői felelősség terhét, és tovább élte mondén életét, amiért ráadásul a gyerekét hibáztatta –, de mégis valamiféle közeg volt: egy nagy család, amiben mindenkinek megvolt a helye. Sophie (és Susan) ősei rabbik voltak, nem is akármilyenek: volt közöttük csodarabbi és Budapest főrabbija is, apja (és annak néhány testvére) viszont már elhagyták a hitet, és felvilágosult életet éltek. Apjából nem csupán az egyik első magyar pszichoanalitikus vált, hanem egy még modernebb figura azáltal, hogy a gyerekét elsősorban ő gondozta, ő nevelte – és nem az anyja.

Az anya ugyanis az asszimilációnak még magasabb fokára lépett: főként keresztény férfiakkal flörtölt (és házasodott), az arisztokrácia köreit ostromolta. A kislánya ebben akadályt jelentett, ahogy az egész családi múltja is: meg kellett tagadnia őket.

A kis Sophie sorsa először ezzel pecsételődött meg: elhagyott gyerek lett, akit az anyja csak játékszernek tekintett, majd ő „vissza-elhagyta” akkor, amikor az apjával emigrálni kényszerültek, hogy életben maradjanak (még épp idejében: 1938-ban). Ez így már sokszoros elválás/elhagyás lett: hiszen ezzel együtt szakítás a vallási hagyományokkal, a tágabb családdal, és az európai kultúrával is.

A tízéves Sophie csak úgy tudta mindezt megugrani, ha teljesen szakít a múltjával. Ha megtagadja addigi önmagát.

És bár amerikai iskolákba járt ezután, angolul élt és dolgozott, és Amerikában is ment férjhez, életének ez a szakasza mintha nem vele történt volna: nincs róla mondanivalója. Mert hiába törölte el a múltját, nem teremtett helyette semmit, csak egy légüres tér maradt ott, amiben ide-oda vetődött. Tulajdonképpen a válással nyílt először alkalma arra, hogy valami cölöpöt leverjen a világban, és arra építsen egy otthont, egy életet, de a könyv éppen ennek a képtelenségét örökíti meg. Mintha azok a gyökerek, amiket kiszakítottak a földből, soha többé nem lennének képesek megkapaszkodni a talajban. Sehol sem.

Mert akit elhagyott az anyja, az soha többé nem érezheti magát elég értékesnek – hiába próbálta meg ezt az apja kompenzálni (bár ő is elég érdekesen: azzal traktálta Sophie-t, hogy Elektra-komplexusban szenved, vagyis az anyja helyét akarja birtokolni az apja mellett. Így okolta az anya és az apa is őt a kapcsolatuk megromlásáért).

És aki úgy akar új emberré válni, hogy a régi énjét eltünteti, az még nagy árat fizet ezért…

Egy dolog van, amit Sophie nem akar a szőnyeg alá seperni, de ezt meg a többiek nem hagyják körülötte: a holokausztot, amit ő az apjával szerencsésen megúszott. De – mint mondja – attól még, hogy az emigrációval elkerülték a végzetüket, Auschwitz így is megtörtént velük. És amikor a háború után pár évvel hazalátogat Budapestre, döbbenten tapasztalja, hogy a túlélő rokonai, és a budapesti lakosság általában nem hajlandó szembenézni a veszteséggel, a traumával. Tovább akarnak élni, nem pedig gyászolni, így Sophie egyedül marad a bűntudatával.

Bár mindebből úgy tűnhet, hogy Sophie Blind fejében létezni csupa nyomasztó teher és tragédia, valójában izgalmas és felvillanyozó olvasni a vallomását, annyira őszinte, intelligens és szellemes. Susan Taubes pedig egy sokkal jobb sorsra érdemes, okos nő volt, aki a maga idejében semmilyen támogatást vagy segítséget nem kapott ahhoz, hogy a problémáit megoldja (a terápiában már valószínűleg nem hitt), ezért az egyetlen eszköze az maradt, hogy a művészetbe csatornázza, ami ugyan megoldást nem, legfeljebb némi időszakos enyhülést hoz.

Azt mondják, miután a regény megjelent, és a New York Times mindenható kritikusa, Hugh Kenner lesajnáló, kioktató és erősen szexista kritikát írt róla, Susan Taubes végképp nem látta értelmét az életnek, ezért fojtotta vízbe magát. (Az óceán vetette partra a holttestét, amit az egyik legközelebbi barátnője, Susan Sonntag azonosított.) Valójában a regényből az derül ki, hogy a halálnál jobb opciót már előtte sem látott, sőt mintha a megírásával varrna el minden szálat, egyúttal kényszerítené magát arra, hogy akkor csinálja is végig, ne csak „dumáljon” róla. Senki sem tudhatja, de a remek előszót jegyző David Rieff, Susan Sonntag fia is erre hajlik. Egy dolgot azonban talán mégis kijelenthetünk:

ma sokkal több fogalmunk és ismeretünk van arról a problémahalmazról és válságsorozatról, ami őt a halál felé sodorta. Ma nem kellene ennyire magányosnak éreznie magát benne, és a helyzetet ennyire reménytelennek.

Ám azzal, hogy a könyve ma újra megjelent, paradox módon másoknak még erőt adhat. 

Gyárfás Dorka