Amikor a legrosszabb, akkor mutatkozik meg a legjobb – Az igazi nevem című Ulickaja-könyvről

–

Megráz az elején, hogy mostanra neki is el kellett hagynia az otthonát, és Moszkva helyett immár Berlinből írja az emlékeit. De hogyan is maradhatott volna? Van az a pont, amikor felelősségteljes állampolgár már nem hajthat fejet azelőtt, ami körülötte zajlik – akár csak azzal is, hogy az országban marad. Berlinbe költözött, de nem azzal a szándékkal, hogy beilleszkedjen a nyugati világba vagy a német társadalomba. Csak addig marad, amíg muszáj, és lélekben továbbra is Moszkvában él.

Ezért (is) születhetett meg ez a könyv, Az igazi nevem, hogy az az élet, amelyet kényszerűen meg kellett szakítani, megmaradjon legalább papíron, hogy nyoma maradjon, és képzeletben folytatódjon is. Egy menedék lehetett a nyolcvanéves Ljudmila Ulickajának, aki – úgy hírlett – valójában már abba akarta hagyni az írást, lezártnak tekintette az életművét. (Nem is tudom, hol olvastam.) Az élet nem hagyta, hogy így legyen.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Sim Barr Fidel (@simfidel) által megosztott bejegyzés

És persze benne van az idős ember visszatekintése is. 

Nem számvetés, de elmélkedés arról, mi minden fért bele ebbe a nyolcvan évbe, és mi az, ami kimaradt.

Nem egy szabályos, kicsiszolt üzenet az élet vége felé, hanem épp ellenkezőleg: „szabad ötletek jegyzéke”. Ha úgy tartja kedve, szabadversben mesél a gyerekkoráról és a családjáról, aztán az identitásáról, a saját magához fűződő viszonyáról, majd számba veszi az élete fontos szereplőit, példaképeit, vallási útkeresését, és végül megengedi magának, hogy irodalmi „szösszeneteket” hagyjon hátra. Nem igazán novellák ezek, inkább csak játékok, novellakezdemények, amelyekből lehetett volna – de már sosem lesz – valami komolyabb mű.

Olyan ez most (az én szemszögemből), mint ahogyan az idős színészek játszanak: már eszközök nélkül, szabadon, kevés, de annál sűrűbb energiával.

Azt mondja: „Fiatalkoromtól vonzódtam az idősebbekhez. Elhunyt öreg barátnőim a tanítóim voltak és a legjobb beszélgetőtársaim. Ma már én vagyok ilyen »öreg barátnő« fiatalabb barátnőim mellett. Mosolygok ezen, mert tudom, nekem nagyobb szerencsém volt: az én öregeim nálam jóval több kvalitással rendelkeztek…” 

Tudod, mit, Ljudmila? Nekem bőven elég, amennyit te tudsz tanítani az életről, és hálás vagyok, amiért nemcsak azokkal osztod meg, akikkel a privát életben tartod a kapcsolatot, hanem velünk is. Tőled tanultam például – éppen ebből a könyvből –, hogy az igazán nagy jellemeket a tragédiák és a korlátok legalább annyira formálták fajsúlyos személyiségekké, mint a szilárd családi értékrend és a kultúra. Hogy a belső szabadság csak a külső elnyomásban mutatkozik meg igazán. Hogy vannak, akiket sem meg-, sem betörni nem lehet, mert ragaszkodnak az egyetemes jóhoz és igazhoz.

Hogy a túlélés sem csak a saját kis rongyos életünk féltését jelentheti, hanem alkotást (bármennyire is a társadalom szélén), építkezést, szellemi örökség létrehozását is.

Úgyhogy nekem elég annyi, amennyi neked megadatott mindkét pólusból – a csapásokból, nehézségekből és a családi értékekből –, ebből is bőven tudok meríteni.

Ma mintha kisszerűbb világban élnénk, mert minden a pénz körül forog, de azért már érzékeljük, hogy nekünk is – mint az összes korábbi nemzedéknek ezen a vidéken – kijut a megpróbáltatásokból. És lassan azt is megfigyelhetjük, ki hogyan kezeli őket, milyen stratégiát választ a fennmaradáshoz vagy előrejutáshoz, mi az, amihez minden körülmények között hű, és mit tud elengedni. Egyáltalán, hogy kinek mit jelent alkalmazkodni, kitartani, fejlődni.

Ulickajában a végtelen emberségét és esendőségét szeretem a leginkább. Nem akar többnek látszani nálunk. Nem egy felkent tanító, igazságosztó guru.

Hiányzik belőle az az ego, ami a nagy írókat gyakran jellemzi. Ragaszkodik a kicsiségéhez és békaperspektívájához.

Akkor is, amikor őrangyalokról ír (az utolsó fejezetekben), vagy a gondviselés mibenlétét firtatja a Hét születés, Hét halál, Hét betegség, Hét világvége történeteiben, a könyv utolsó lapjain. Mindig csak az ember érdekli, a különféle sorsok megfejthetetlen szövevénye, a nagyság és a kisszerűség elegye, a csodák és a hétköznapiság lenyűgöző tánca. Nem győz csodálkozni még most sem, ahogyan már gyerekként is tette.

Engem ez megnyugtat és vigasztal. Nem kell ennél többnek lenni, és nem kell ennél nagyobbra törni. Bőven elég igaz embernek, és örökké kutató, kíváncsi léleknek maradni. Hogy az ember talál-e közben valamit, vagy csak néhány példaképet, áldott pillanatot, gazdag emberi kapcsolatot kap cserébe, az már mindegy. Elvégre az sem kevés. 

Ezért kezdődik – és ér véget bennem – a könyv a mottójával:

„Amit könnyűnek véltem,

Nehéznek bizonyult.

Amit nehéznek véltem,

Kiderült – lehetetlen.

Ami lehetetlen volt,

Nézd – a kezemben van!”

Kiemelt képek forrása: A kép a szerző tulajdonában van; Wikipedia / Dmitry Rozhkov

Gyárfás Dorka