Ha így folytatjuk, nemcsak a jövőt, hanem egymást is felzabáljuk – A Műanyag égboltot ajánljuk
Ritkán van olyan, hogy két egész estés magyar animáció is gyors egymásutánban kerül a mozikba – eleve ritka a hazai animációsmozi-bemutató –, de olyan még ritkábban, hogy még a témaválasztásukban is van valami közös: a Kojot négy lelkét és a Műanyag égboltot is a bolygónk jövőjéért, és a természet elpusztításáért érzett aggodalom hajtja. Csak míg az egyik (a Kojot négy lelke) a múltba tekint, hogy hangsúlyozza, mekkora veszteség felé rohanunk, addig a másik (a Műanyag égbolt) a jövőbe; és míg az első még őriz némi optimizmust a cselekvési lehetőségeinket illetően, a második már semmit. És itt be is fejezem az összehasonlítást, mert a Műanyag égbolt megérdemli, hogy osztatlan figyelmet szenteljünk neki. Gyárfás Dorka ajánlója.
–
Ijesztő belegondolni, hogy amikor hét évvel ezelőtt Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta nekiláttak a Műanyag égbolt tervezgetésének, még milyen más világ volt, és azóta mennyivel aktuálisabb lett a filmjük. Az a disztópikus jövő, amit ma viszontlátunk a történetükben – hiába játszódik száz év múlva, 2123-ban –, nagyon is közelinek tűnik, és ami még rémisztőbb: szinte reális, vagy legalábbis könnyen átélhető valóságként. És nemcsak azért, mert olyan hitelesen festették fel, és olyan részletesen dolgozták ki, hanem attól is, amit éppen az elmúlt hét évben éltünk meg, és amivel szembesültünk.
Hogy tényleg előfordulhat, hogy feléljük a föld erőforrásait. Hogy tényleg lehetséges, hogy tönkretesszük a természetet. Hogy ezzel valójában tényleg magunkat, az emberi fajt sodornánk végveszélybe.
A Műanyag égbolt világában már nincsenek fák, bokrok, növények a föld felszínén. Állatok sincsenek – miből is táplálkoznának, hogyan tartanák fenn magukat? Az emberek egy falanszterbe zárták magukat (már Madách is megjósolta), ami itt azt jelenti, hogy egy búrát vontak a közösségük fölé, így hermetikusan elzárták magukat a külvilágtól. Ezért műanyag az égbolt: mert egy hatalmas kupola alatt éli tovább az életét a megmaradt Budapest. A városlakóknak pedig fogalmuk sincs, mi zajlik a plasztikfalon túl, ráálltak az önellátásra.
A globalizációnak, az internetnek már nyoma sincs, csak egy jól működő kis „hangyaboly” tüsténkedik a fővárosban, ahol egy mindenkiért, mindenki egyért él. Ez azt jelenti, hogy maximalizálták az élettartamot ötven évben: ekkor mindenkinek fel kell áldoznia magát a következő generációért, mert így tudnak csak megfelelő mennyiségű élelmet biztosítani. A távozók pedig nem pusztán azzal „könnyítenek” a közösség terhein, hogy már nem kell őket táplálni, hanem a saját testükkel adóznak a közjó oltárán: abba ugyanis magot ültetnek, amiből egy nap olyan fa hajt ki, amelynek a levelei élelemként szolgálnak. Az emberből lett fákat kincsként őrzik olyan ültetvényeken, ahová illetékteleneknek tilos a belépés.
Kicsit olyan ez, mint az a természettudatos temető, amelyben sírok helyett erdő nő ki a földből – ami már most is létezik. Ugyanez lesz a Műanyag égbolt valóságában, csak az erdők még termést is hoznak.
Nagyon izgalmas a történet előrehaladtával lassan megérteni, milyen „szép, új világba” csöppentünk, de legalább ilyen érdekes a főhőseink sorsát követni. Nóra (Szamosi Zsófia) és Stefán (Keresztes Tamás) olyan házaspár, amely egy elveszített gyereket sirat. Nóra meg is rekedt a gyászban, nem látja többé az élete értelmét. Stefán pszichológusként dolgozik (ebben a világban, ahol ennyi veszteséggel kell megküzdeni – hiszen korán halnak az idősebb hozzátartozók –, ez egy különösen fontos hivatás), de a feleségén ő sem tud segíteni. Egy nap azzal kell szembesülnie, hogy Nóra idő előtt jelentkezett beültetésre, tehát nem várja meg az ötven évet, hanem már harmincasként felajánlja a testét a közösségnek. (Egy olyan szabály is érvényben van ugyanis, hogy harminc fölött már nem lehet szülni.)
Stefán nem tud beletörődni a felesége elvesztésébe, ezért egy trükkhöz folyamodik, és kilopja a már beültetett testet a „Telepről”, ahol a holtak fákká változnak. És innen elindul egy road movie azért, hogy Stefán megtalálja azt az embert, aki Nórát vissza tudja hozni az életbe, és eközben először találkoznak a kupolán túli világgal. Tulajdonképpen itt érkezik el a film egyetlen hibája: bár éppen mozgásba lendülnek a főszereplők, a történet sodrásából mégis elvész a lendület, amit könnyen okozhat az is, hogy Nóra és Stefán egy olyan sivár világgal találja szembe magát, ami óhatatlanul nyomasztóan hat a nézőre. Magányosan és lesújtva bolyonganak a kihalt Miskolc vagy az elsivatagosodott Tátra romjain, és ezzel bennünk is csak a reménytelenség hatalmasodik el.
Aztán találkoznak ugyan egy professzorral (Hegedűs D. Géza), aki egymaga felelős azért, ahogyan ez a túlélési stratégia felépült, de ez is csak rövid időre tudja visszaadni az életkedvünket.
Nem tudom eldönteni, hogy az történik csupán, hogy a szereplőinkkel együtt fulladunk mi is depresszióba, vagy a film válik tényleg kicsit vontatottá, mindenesetre egy lefelé tartó spirálba kerülünk – pedig a kezdés hihetetlenül erős és izgalmas volt.
De még így is, hogy a végére befékez a tempó, az ember azzal az érzéssel telik el, hogy rég látott már ennyire átgondolt, magas színvonalon kivitelezett, eredeti koncepción alapuló, önálló univerzumot teremtő magyar alkotást – pláne a sci-fi vagy a disztópia műfajában. Hogy a Műanyag égbolt egy kuriózum, és kivételes teljesítmény. És a MOME Animáció Tanszékének (az alkotók alma materének) kiváló cégére, hiszen a rövidfilmjeikkel már évek óta bizonyítják, milyen kiváló képzés zajlik náluk, de most egy ilyen fajsúlyos, egész estés munkával is alá tudják támasztani.
Bár vannak, akik ezt vitatják esetleg, de nekem a rotoszkópos technika is, amivel készítették – ami valódi színészi munkán alapszik, mert a jeleneteket rendesen felveszik stúdióban, és utána rajzolják át –, kifejezetten passzolt a történethez, a mögé épített 3D háttér pedig nagyon erős atmoszférát teremtett. A látvány is minden jelenetben valami újat, izgalmasat tartogat, de ha nem lenne az okosan végiggondolt történet, nem érne semmit – a kettő együtt hozza létre ezt a különleges egységet. És ehhez még mindig sokat ad hozzá a valódi színészi munka és a szereplők személyes karizmája, Schell Judittól Patkós Mártonon és Znamenák Istvánon át a már említett főszereplőkig.
A Műanyag égbolt annak idején még annak az Inkubátor-programnak köszönhetően indult útjára – hogy aztán később jóval nagyobb, nemzetközi koprodukcióvá nője ki magát –, amely eddig fiatal alkotók első bemutatkozására adott lehetőséget, és amelyet – botrányos körülmények között – épp most számolnak fel. Pedig az utóbbi években ezek a filmek adták a hazai mezőny élvonalát, elképesztő színvonalat diktálva, és reményt adva, hogy filmes utánpótlásból nagyon jól állunk. Most már minden alkalom, amikor egy újabb inkubátoros film mozikba kerül, ünnep és gyász egyszerre: ünnep, mert volt idő, hogy a tehetség érvényre juthatott, és lám, ilyen fontos eredményekkel; és gyász, mert már a visszaszámlálás zajlik, nemsokára kifutnak ezek a projektek. És akkor hasonlóan sivár lesz a jövőnk, mint ebben a filmben.
Képek forrása: Fórum Hungary
