Ki ölte meg Julius Meyert, a sziúk barátját? – a vadnyugat tolmácsának titokzatos története

–

Azt az indiános könyvekből és filmekből is tudjuk, hogy ha a tizenkilencedik századi vadnyugaton a bennszülöttek egy fehér embernek nevet adtak, az nemcsak a megbecsülés jele volt, hanem azé is, hogy befogadták a törzsükbe. Az észak-amerikai őslakosok kultúrájában a név sokkal többet jelentett, mint a fehér emberekében. A teljes személyiséget jellemezte, ami több a testi valónál. 

Történt, hogy egy porosz fiú a pauniktól a Box-ka-re-sha Hashta-ka Pawnee nevet kapta, ami annyit tesz, hogy „göndör hajú fehér ember, aki egy nyelvet beszél”. Ez a fiatalember Julius Meyer volt, aki nemcsak egy nyelven tudott, hanem igazolhatóan legalább hat törzsi nyelvet beszélt az angolon és a németen kívül, ami az anyanyelve volt. Az „egynyelvű” elnevezés tehát nem a nyelvtudására vonatkozott, hogy beszéli a paunik nyelvét (is), hanem mélyebb jelentésre utalt. A pauniknál az egynyelvűség ugyanis azt jelentette, hogy egyenes, őszinte ember, akinek az van a száján, ami szívében.

Azért kapta tehát Meyer ezt a nevet, mert az indiánok őszinte, becsületes embernek tartották. Pedig tekinthették volna ellenségnek is, mivel Meyer ugyanolyan jó kapcsolatot ápolt a különböző sziú törzsekkel is, amelyek pedig a paunik fő ellenségeinek számítottak.

Egy zsidó fiú Poroszországból

Julius Meyer Poroszországból származott, és 13 éves korában, 1864-ben vándorolt ki Amerikába, ahol már három bátyja, Max, Adolf és Moritz megvetette a lábát. Először New Yorkban éltek, majd 1866-ban nekivágtak a vadnyugatnak, és a Nebraska területén lévő Omahában telepedtek le. Éppen jókor, mert a város elképesztő fejlődésnek indult: 1860 és 1870 között a lakossága kétezerről tizenhatezer főre nőtt. Ennek oka az volt, hogy híre ment, aranyat találtak a környéken. De erről kicsit később.

Most még ott tartunk, hogy a Meyer testvérek luxuscikkek értékesítésébe kezdtek: szivart, ékszereket és hangszereket árultak. Ám úgy tűnt, hogy Julius Meyer nem elégedett meg ennyivel. Unokája visszaemlékezése szerint Meyer, aki ne feledjük, ekkor még nem töltötte be a huszadik életévét, igen kalandvágyó volt. Az indiánok területén kalandozott, ami közel sem számított veszélytelen elfoglaltságnak. Hogy mi volt hamarabb: az, hogy megismerte az őslakosok hétköznapi életét, vagy hogy felismerte, a kézműves termékeire igény lehet a vásárlói körében, nem tudjuk. Valószínűbb az első verzió, mert épeszű ember nem nagyon kockáztatta az életét néhány szépen kidolgozott bölénybőrért, gyapjúszőttesért vagy gyöngyberakásos mokaszinért. 

Ezek az esztendők voltak ugyanis a prériért vívott harc évei, amikor is az őslakosok ráeszméltek arra, hogy a fehérek ki fogják szorítani őket a saját szülőföldjükről. A telepesek megölése, megskalpolása, vagy éppen elhurcolása gyakori jelenség volt akkoriban. Az indiánok fogságából szabadultak naplói, visszaemlékezései alapján bejárta a vadnyugatot a bennszülöttek kegyetlenségének híre (ami csak részben volt valós). Ráadásul nem sokkal a Meyer fiúk Omahába érkezte előtt, 1865-ben a legendás sziú törzsfőnök, Ülő Bika (róla itt írtunk bővebben) megostromolta a Fort Rice-erődöt, és Vörös Felhő, illetve Foltos Farok is rendre támadásokat intézett a környéken állomásozó fehérek ellen. 

Megmentett élet, örök barátság

A kalandozások majdnem Meyer életébe kerültek, ugyanis egyszer egy ellenséges törzs fogságba ejtette, és meg akarták skalpolni, ám az egyik sziú törzsfőnök, Álló Medve harcosaival kiszabadította a kereskedőfiút. Álló Medvével örök barátságot kötöttek, és Julius Meyer sok időt töltött a falujában. Nagyon megkedvelték, keresték a kedvét. Észrevették, hogy a fehér fiú nem eszik húst – Meyer ugyanis zsidó volt, és mikor rájött, hogy a vadnyugaton nem tud kóser húst szerezni, vegetárius lett – így a sziúk minden alkalommal egy tál főtt tojással várták, amikor megérkezett hozzájuk.

A sziúk nem egységes nemzet, több kisebb törzsre tagozódnak, és a szálláshelyeket járva Julius legalább öt sziú nyelvet megtanult, valamint beszélte az ellenséges paunik nyelvét is. Így nemegyszer közvetített a törzsek közötti viszálykodások elsimításában, hiszen kívülállóként egyik törzs érdekeit sem képviselte. 

Természetesen nem ez volt a fő foglalatossága, hiszen kereskedő volt. Az indián törzseket járva értékes és érdekes kézműipari termékeket keresett, vásárolt meg vagy cserélt el, amit azután omahai Indián wigwam nevű boltjában busás haszonnal adott tovább. Meyer igencsak értett a marketinghez is. Amikor már több, neves sziú törzsfőnök barátja volt, egész fotósorozatot készíttetett, amelyeken ezekkel a törzsfőkkel pózol. A vizitkártyáján egy olyan kép szerepelt, amelyen Foltos Farokkal és más indián vezetőkkel látható.

Varázsló az indiánok között

Meyer nyelvtudásával és az őslakosok kultúrájának ismeretével nagy tekintélyre tett szert mind a sziúk, mind a fehérek között. Így nem csoda, hogy a korszak nagy illuzionistája, bizonyos Alexander Hermann, Meyert kereste meg, amikor a vadnyugaton járt, hogy segítsen neki „valódi indiánnal” találkozni. Meyer el is vitte egy törzshöz az illuzionistát, aki trükkjeivel elkápráztatta az őslakosokat. Végezetül kölcsönkért egy kalapot, ami történetesen egy Harcos Ló nevű férfié volt. Hatszáz dollárt varázsolt elő a kalapból, mire Harcos Ló kijelentette, hogy az a pénz az övé, hiszen az ő kalapjából húzta elő a mágus.

Meyernek nem kis erőfeszítésébe került elmagyaráznia, hogy a pénz nem az indiáné, hiszen amikor odaadta az illuzionistának, akkor még nem volt benne. Az őslakosok ugyanis nem értették, hogyha Hermann egy üres kalapból hatszáz dollárt tud előhúzni, akkor miért nem adja nekik a pénzt, hisz az neki semmiség. Követelték, hogy más kalapokból is varázsoljon elő néhány száz dollárt.

A helyzet egyre feszültebb lett, végül Meyer azzal húzta ki a csávából a hírneves mágust, hogy csak abból a fajta kalapból tud varázsolni, ami Harcos Ló fején volt, és egy kalapból csak egyszer lehet pénzt előteremteni. Mivel a törzsben szerencsére senkinek sem volt pont ilyen kalapja, Hermann skalpolás nélkül megúszta a vizitet.

Meyer a nyelvtudását nemcsak ilyen helyzetekben kamatoztatta, hanem politikailag sokkal élesebb szituációkban is.

A fekete hegyek aranya

A területvédő harcok eredményeként az amerikai kormány 1868-ban Fort Laramie-i szerződésben biztosította a sziúk számára, hogy a Black Hills környékén verhessék fel szálláshelyeiket. A Black Hills ugyanis a sziúk szent hegye volt, ahol a szertartásaikat végezték, és ahol kommunikálni tudtak a Nagy Szellemmel.

A problémát az okozta, hogy néhány évvel később George Armstrong Custer ezredes csapatai aranyat találtak a Black Hills egyik patakjában. A hír persze aranylázat váltott ki, százával és ezrével érkeztek a szerencsevadászok, akiket nem érdekeltek a sziúkkal kötött egyezmények, gond nélkül letáboroztak a szent helyen, megszentségtelenítve azt. 

A helyzet pattanásig feszült, a sziúk harcra készen álltak, hogy megvédjék Black Hillst. Ám a bölcsebb vezetők, mint Foltos Farok és Vörös Felhő, szerették volna elkerülni a háborút. Ezért 1875 májusában a Foltos Farok vezette békepárti sziú küldöttség Washingtonba utazott, hogy tárgyalás útján oldják meg a helyzetet.

Tizenegy órán át győzködték Ulysses S. Grant elnököt, hogy a fehérek tartsák tiszteletben az 1868-as egyezményt, és tiltsák ki az aranyásókat a szent hegyekből. A kormány azonban hajthatatlan volt, egyszerűen nem fogták fel, miért olyan fontos az a hegyvonulat a sziúknak. Grant pénzt és másik területeket ígért a Black Hills helyett, azonban Foltos Farok a következő szavakkal utasította vissza:

„Te egy másik földről beszélsz, de az nem az én hazám. Ha az egy olyan jó föld, ahogy mondod, akkor küldd oda a mi földjeinken élő fehéreket, és hagyj békén minket.” 

Ezen a tárgyaláson Julius Meyer is jelen volt mint tolmács, és igyekezett a politikusokkal megértetni a sziúk álláspontját. Nem sok sikerrel. A kormány tartotta magát az elképzeléshez, hogy pénzzel és egy másik terület felajánlásával megszerzi a szent hegyet a sziúktól. A küldöttség a legtekintélyesebb sziú törzsfőkből állt, Foltos Farok mellett ott volt Ülő Bika, Vörös Felhő és Gyors Medve is. De nem dönthettek a Nagy Tanács helyett, amely 1875. szeptember 20-án ült össze: 20 ezer sziú vett részt a gyűlésen. A kormány ajánlatát elutasították, és Ülő Bika, illetve Őrült Ló vezetésével felvették a harcot a fehérek ellen. Ezzel kezdetét vette a nagy sziú háború. Bár a Little Bighorn-i ütközetben elsöprő győzelmet arattak a sziúk, de a sorsuk valójában meg volt pecsételve. 

Világkiállítás, Párizs

Ülő Bika 1881. július 20-án letette a fegyvert Fort Buford erődjében. A fegyverletétel után a sziúk a rezervátumokban éltek, igen sanyarú körülmények között. Éhínség, járványos betegség tizedelte őket. Őrült Ló elesett a harcokban, Ülő Bikát bebörtönözték. A sziú nép ellenállása megtört. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Donnie Edwards (@donnie_edwards) által megosztott bejegyzés

Hogy Meyernek ezekben az években megmaradt-e a kapcsolata az indiánokkal, azt nem tudjuk, csak feltételezzük, hogy igen. Ugyanis a francia kormány Meyert kérte fel, hogy válasszon ki, és vigyen el az 1889-es párizsi világkiállításra egy maroknyi indiánt, akik ott bemutathatják az életmódjukat.

A világkiállításon valóban igen sokféle népcsoport életét mutatták be, a korszakhoz képest meglehetősen hűen. Házakat, sőt egész falvakat építettek fel, mint egy skanzenben, ahol az adott nép tagjai bemutatták, hogyan telnek a hétköznapjaik. A kiállításnak ezt a részét később rengeteg kritika érte, jogosan, hiszen embereket mutogattak úgy, mint az állatokat szokás. De mielőtt nagyon felháborodnánk, gondoljunk bele, hogy manapság a valóságshow-k világában ugyanez zajlik, és jóval intimebb részletekbe is beleshetünk a kamerákon keresztül, mint egykor a világkiállítás etnográfiai falvaiban.

A világkiállításra meghívott bennszülöttek voltaképpen egy korai valóságshow-ban mutatták be az életmódjukat, azzal a különbséggel, hogy Párizsban a privát szféra azért sértetlen maradt.

A bemutatók kizárólag az etnográfiai érdekességekre szorítkoztak, mint a vadászat, harc, építkezés, ételkészítés. A világkiállításon akkora sikere volt az „Indián tábornak”, hogy Meyer még egy évig Párizsban maradt a sziúkkal. 

Rejtélyes halál

Hogy a későbbiekben milyen viszonyt ápolt Meyer az indiánokkal, nem tudjuk. Lehet, hogy felhagyott kalandozásaival, mert a dokumentumok leginkább arról szólnak, hogy a városában mi mindent tett a köz javáért. Omahában több városi klub és társaság alapítása is a nevéhez köthető, többek között a Omaha Musicians Union nevű egyesületé is, amely a mai Omahai Szimfonikus Zenekar elődje volt. 

Kifejezetten köztiszteletben álló polgár lehetett, ezért is furcsa és rejtélyes a halála. A beszámolók szerint 1909 egyik tavaszi reggelén Julius Meyer a szokásos napi rutinját követve, reggeli után felkereste bátyja, Max üzletét, elbeszélgettek, elszivarozgattak egy darabig, majd Meyer ebéd előtti sétájára indult a parkba. Másfél óra múlva találták meg, kezében egy pisztollyal, mellkasán és a fején lőtt sebbel. A rendőrség gyorsan lezárta az ügyet mint öngyilkosságot, de valószínűleg gyilkosság történt, hiszen kicsi az esélye, hogy valaki egyszerre képes önmagára egymás után két halálos lövést is leadni. De hogy ki és miért ölte meg Julius Meyert, azt már valószínűleg sohasem tudjuk meg. 

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images / Graphic House / Staff

Miklya Luzsányi Mónika