„A nők jajgatva sírnak. A gyerekek is sírnak, és sok férfi is sír” – Négyezren haltak meg a Könnyek útján
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a fehér ember. A fehér ember fogta magát, elment világot látni, szerencsét próbálni, mint a népmesében. Ment, mendegélt, átszelte az óceánt, és egy nap az Újvilágban találta magát. Ám a fehér ember itt vérszemet kapott, einstandolta a földet, annak ellenére, hogy az nem volt lakatlan. A hódítók elszántan hittek abban, hogy a partraszállástól kezdve ők az urak, mert az egy és igaz Isten velük van, tehát felsőbbrendűek. Ők rendelkeztek onnantól az őslakosok addigi hazájával, otthonával és életével. Ez volt a kezdete az indiánok szenvedéseinek, amelyek közül az egyik legvéresebb, legszörnyűbb fejezet egy olyan erőltetett menet volt, amit azóta Könnyek útjaként jegyeznek a történelemkönyvek. Szabó Anna Eszter írása.
–
Az egyenlőség marketingje
Nem akar alábbhagyni az a furcsa szemforgatósdi, ahogy a píszikultúra próbál utat törni magának. Erre való reakcióként rengetegen élik meg a saját személyes szabadságjogaik megnyirbálásaként azt, hogy bizonyos dolgokat máshogyan kell ma már megfogalmazni, hogy bizonyos dolgokat már kimondani se nagyon lehet. Nehéz ezt felfogni a királyi páholyból, ahol ülünk. Nehéz elfogadni, hogy ott ülünk, annak ellenére, hogy ezt valamiért egyáltalán nem érezzük a bőrünkön a mindennapjainkban. Azt pedig még nehezebb feldolgozni, hogy pontosan kiváltságos mivoltunk miatt nem érezzük privilegizált helyzetünket.
Tudom, még csak beszélni, olvasni se szeretünk erről, hiszen hogy jön bárki ahhoz, hogy kiváltságosnak nevezzen minket? Hiszen gürizünk, fizetjük a számláinkat, nyögjük az elszállt árakat, hát nekünk aztán nehogy valaki bemagyarázza, hogy privilegizáltak vagyunk, és nehogy már rosszul kelljen éreznünk magunkat azért, mert fehérnek születtünk. Értem én ezt, néhány éve még én is adtam elő hasonló monológot a baráti társaságomban az éjszaka közepén, pár pohár bor után. Nem volt annyi tudás a birtokomban, hogy felfogjam, miről is beszélek ilyen nagy mellénnyel.
Azóta persze nagyot fordult a világ és a Black Lives Matter mozgalom a téma rengeteg aspektusára felhívta a figyelmet. Világosan kirajzolódott számomra, hogy
van egy ország, amely történelmének kezdete óta a kizsákmányolásra, elnyomásra épít. Paradox módon ez az ország a szabadság és egyenlőség zászlóvivője, legalábbis ezen a téren nagyon erős a „marketingje”.
Pedig egyszerűen felfoghatatlan, hogy nem történt még elszámolás azzal kapcsolatban, hogy a hódítók miként bántak az őslakosokkal, amikor erőszakkal elvették tőlük azt, ami évszázadok, sőt akár évezredek óta az övék volt. (Kutatók ugyanis találtak már olyan százharmincezer éves leleteket, amelyekből arra következtettek, hogy már akkor is éltek emberek Észak-Amerikában.)
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ez az, amit nem nagyon tudunk elképzelni, milyen lehet. Milyen lehet egy olyan társadalomban élni, amely egy népcsoport véráldozatára épült? A számok nyelvére lefordítva ez a véráldozat kifejezés annyit tesz, hogy Kolumbusz érkezésekor több millió őslakos élt Amerikában, míg a tizenkilencedik század végére alig pár százezren maradtak. A jogfosztások ráadásul azóta sem szűntek meg, még most is folyamatosan csökkentik az őslakosok (őket jogosan megillető) életterületét.
De hogyan is kezdődtek a véres áttelepítések? Hogy is nézett ki a gyakorlatban ez az egész? A Könnyek útjának története elég plasztikusan bemutatja a jelenséget, de odáig is tragédiák sora vezetett.
Indiánok két tűz között
Amikor kirobbant az amerikai függetlenségi háború, az indiánok gyakran találták magukat két tűz között. Brit és amerikai oldalon is harcoltak, nem nagyon volt más lehetőségük. Kaptak fegyvereket, amelyekért cserébe lojalitást vártak el tőlük. Ám egyes törzsek nem adták magukat olyan könnyen, és inkább a fosztogatást, portyázást választották. Ezt viszont minden esetben kemény megtorlás követte.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
1782. március 8-án egy David Williamson által vezetett amerikai milícia rátámadt a keresztény hitre amúgy már áttért indián közösségre, mert egymás között megszavazták, hogy ők felelnek a fosztogatásokért, ezért fakalapácsokkal agyonverték, majd megskalpolták őket. Kilencvenhatan vesztették aznap életüket, köztük huszonkilenc nő és harminckilenc gyerek.
Ahogy telt az idő ezekben a háborús években, az indiánok között is megosztottság alakult ki a tekintetben, hogy ki melyik oldalra állt. A krík indiánok között ez odáig fajult, hogy a telepeseknek kitartóan ellenálló Vörös husángok nevű csoport az alabamai Mims erőd helyőrségét és teljes lakosságát (igen, gyereket és nőket egyaránt) lemészárolták. Persze ez a vérontás nem maradt megtorlás nélkül, ugyanis jött Andrew Jackson tábornok, későbbi amerikai elnök, akinek bosszúakciói után megannyi indián gyerek maradt árván.
Jackson meggyőződése volt, hogy a telepeseknek Istentől rendelt joga birtokba venni az Újvilágot, hogy abból virágozhasson fel a csodálatos új civilizáció.
Így, immár elnökként eltörölte azt a rendelkezést, miszerint az Öt Civilizált Törzs tagjai (vagyis a cseroki, a csikaszó, a krík, a szeminol és a csaktó törzsek) megtarthatják a területeiket a Mississippi folyótól keletre, ha átveszik a telepesek életvitelét, szokásait. Ám Jackson inkább azt gondolta, hogy az indiánokat egy az egyben ki kell telepíteni a (napjainkban) Mississippi, Alabama, Georgia és Florida államokhoz tartozó területekről. Nagy vitát váltott ki az elképzelés, ám végül a Szenátus huszonkilenc–tizenhét arányban megszavazta a kitelepítési határozatot.
Így esett, hogy 1830 és 1841 között hatvanezer indiánt telepített át az amerikai hadsereg a Mississippi folyó nyugati oldalára, hosszú erőltetett menetben, iszonyú körülmények között. Ez az út lett ez a bizonyos Könnyek útja, annyian haltak meg rajta.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Menetelés a rabszolgák által kitaposott úton
Az eredeti útvonal nagyjából ezerhatszáz kilométer volt, amit az indiánok úgy két hónap alatt tartottak reálisnak megtenni. De sem élelem, sem megfelelő számú kocsi nem állt rendelkezésre egy ekkora úthoz, a betegségek és az éhínség a megterhelő út mellett kíméletlenül szedte áldozatait. A kocsikra csak anyákat, gyerekeket és időseket engedtek fel, a többiek évszaktól függetlenül javarészt mezítláb gyalogoltak, és aki csak kicsit is lelassult (ne adj’ isten a menetet is lassította), azt az amerikai katonák brutálisan megverték, vagy meg is ölték.
Bizarr adaléka a történetnek, hogy a Könnyek útját szó szerint fekete rabszolgák taposták ki, ugyanis őket küldték előre, hogy megteremtsék a hadsereg számára a megfelelő körülményeket. Ők vadásztak (ha egyáltalán volt mit), mostak, nekik kellett elhárítaniuk az akadályokat.
Mindez persze nem az indiánok miatt volt fontos, nem az ő útjukat akarta a hadsereg megkönnyíteni, sőt. A hódító amerikaiaknak inkább az volt az érdekük, hogy minél kevesebb indián érjen át a másik oldalra. Épp ezért mindenféle kerülőutakkal kínozták a menetelőket, olyan útvonalakon, ahol a földbirtokosok pénzt kértek az áthaladásért. Aki nem tudott fizetni, azt sorsára hagyták, de inkább megölték. A folyókon átkelésért a katonák tizenkét centet fizettek, míg az indiánoktól ugyanezért egy dollárt kértek a telepesek.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
„Telnek a napok, és rengetegen halnak meg”
A fennmaradt feljegyzések szívszorítók. Az egyik szerint egy indián fiú először az édesapját vesztette el. Másik nap az édesanyját. Majd egymás után, egyesével mind az öt testvérét. Egy másik túlélő ezt jegyezte fel a menetről:
„Utunk az új földre régóta tart már. Az emberek szörnyen érzik magukat, amiért elhagyják ősi otthonukat. A nők jajgatva sírnak. A gyerekek is sírnak, és sok férfi is sír… de nem szólnak semmit. Csak lehajtják a fejüket, és haladnak nyugat felé. Telnek a napok, és rengetegen halnak meg.”
Végül az utat megtették. Becslések szerint nagyjából négyezer indián vesztette életét a menetelés során.
Örökké félelemben, kisebbségben
És ez csak egy fejezet az amerikai őslakosok szenvedéstörténeteiből. Mint ahogy az elején írtam is, még mindig nem nyugodhatnak meg. Továbbra is egyre csak nyirbálják a megmaradt zsebkendőnyi területeiket, olajvezetékeket húznak át ősi, szent földeken, minirezervátumokba zsúfolva azt, aki „útban van”. Az elnyomás, jogfosztás az őslakosok bőre alá ivódott.
Kutatások bizonyítják, hogy ezek a tragikus történelmi események súlyos transzgenerációs sebeket ejtettek az indiánokon, és mivel a rendszer továbbra is igazságtalan és rasszista (a píszi minden törekvése és előretörése ellenére), ezért érdemes belegondolni abba, mit is jelenthet ma amerikai őslakosnak (vagy feketének) lenni. Milyen lehet úgy élni egy országban, hogy tudod, nem vagy egyenlő.
Akkor sem, ha te voltál ott hamarabb. Akkor is, ha hajóval kényszerítettek oda.
Milyen lehet úgy élni, hogy tudod, ha akarják, elvehetik a földedet, mondván, hogy einstand. Milyen lehet, ha a családtörténeted csupa tragédiából áll, ha soha, de soha nem érezheted sem magad, sem a szeretteidet biztonságban. Nem tudhatjuk, milyen lehet. És persze nem kell tudnunk, nem kell rosszul éreznünk magunkat azért, mert nem tudjuk, milyen lehet. Csak picit képzeljük el, milyen lehet nem többségben lenni. Mert a kisebbség perspektívájából a világ egy szörnyű, félelmetes hely. És ez nem változott azóta sem.
Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT
Kiemelt képünk forrása: Getty Images / Ed Lallo / Contributor
