Hogyan lett Ugráló Borzból Ülő Bika: ki volt az indiánok legendás törzsfőnöke?
Mint a WMN önjelölt indiánfelelőse, kötelességemnek érzem, hogy meséljek nektek a hősről, Ülő Bikáról. Épp 130 éve gyilkolták meg, de én például csak nemrégiben sirattam el, megnézve A nő, aki előttünk jár című filmet Jessica Chastain főszereplésével. A történet egy Catherine (eredetileg Caroline) Weldon nevű festőnő és Ülő Bika barátságát meséli el, erősen kiszínezve, de azért nem élvezhetetlenül sziruposan. De lássuk, mi az igazság a fikció mögött! Ki volt ez a legendás törzsfőnök, akinek a nevét az egész világ ismeri, még azok is, akik nem tudnak történetet passzintani a név mögé? Kurucz Adrienn írása.
–
Ülő Bika sziú (ezen belül lakota) törzsfőnök volt, és évtizedeken át küzdött az amerikai telepesek ellen.
Volt része fényes győzelemben, de tragikus fegyverletételben is, élt a prérin szabadon és raboskodott börtönben, harcolt, mint egy megvadult bika és termesztett földművesként krumplit, de még cirkuszi attrakcióvá is vált egy időben, Buffalo Bill oldalán. A vargabetűk ellenére egy pillanatra sem veszítette el népe szeretetét és hódolatát.
Vezetésre termett, a családjában ennek hagyománya volt. Az apja is törzsfőnök volt, a lakotáké (nem elírás, a lakoták és a dakoták is egy-egy törzs a sziúkon belül, a nyelvjárás alapján különböztethetők meg). Dél-Dakotát keresd meg a térképen, ha a lakoták egykori lakóhelyét szeretnéd megtalálni, azon belül is a Grand River partját!
Ülő Bikát gyermekkorában Ugráló Borznak nevezték, csak tízévesen, amikor egy bölényvadászaton bizonyította rátermettségét, kapta meg az apja nevét, amely egyszerre jelent erőt, elszánt küzdőszellemet és szelíd, bölcs megfontoltságot.
Tizenhárom évesen már harcos volt – nem nagyon volt más választása, mint azzá válni, hiszen folyton csatázni kellett a vadászterületek védelméért a többi törzzsel és a fehérekkel. Amikor véletlenül éppen béke volt, Ülő Bika sámánként, gyógyítóként is működött, valamint szervezte népe élelmiszer-ellátását.
1857-ben, 26 évesen törzsfőnök lett,
és a következő években a nyugat felé terjeszkedő amerikaiak elleni önvédelmi harcban az összefogó indián seregek egyik vezéralakjává vált, Vörös Felhő és Őrült Ló mellett.
Eleinte a vadászterületeken, erdőkön ment a huzavona, de az 1870-es évektől már a Black Hills közelében talált arany volt a tét.
1876-ban rezervátumba kényszerítették az indiánokat. Ők azonban fegyveres felkelést indítottak, amelynek élére Őrült Ló és Ülő Bika állt,
utóbbinak nagy szerepe volt abban, hogy a sziú–csejen harcosok legyőzték George Crook csapatát, majd Little Bighornnál is megtépázták az amerikai sereget. Döbbenetes vereség volt ez számukra, és a csata elfogult krónikásai erősen hangsúlyozták az indiánok kegyetlenségét, folyamatosan tüzelve a bosszúra szomjas közvéleményt.
Az indiánokat a megtorlás jegyében még több földtől fosztották meg, Őrült Lót pedig megölték. A hatalmas, átcsoportosított-összevont amerikai haderő elől Ülő Bika a törzsével Kanadába menekült.
Ám a lakotáknak Kanadában sem volt jó soruk az állandó éhezés miatt (amely a bölénycsordák lemészárlása miatt eredeti lakhelyükön is sújtotta őket), ezért Ülő Bika bizonyos békefeltételek árán visszavezette törzsét az Egyesült Államok területére, a nekik kijelölt rezervátumba, amelyet úgy hívnak: Standing Rock. A törzsfőnököt lázadástól tartva évekre egy katonai erődbe zárták. Később visszatérhetett népéhez, de életéért cserébe földműves létre és a közélettől való teljes visszavonulásra kötelezték.
Egy regényes fordulattal 1885-ben Ülő Bika része lett Buffalo Bill bölényvadász Vadnyugati Show-jának,
és hónapokon át cirkuszi mutatványosként élt, szórakoztatta a cirkuszok közönségét, megmutatva a világnak, milyen a vadnyugat. (Utaztak mindenfelé, a társulat járt többek között az Osztrák–Magyar Monarchiában is 1906-ban – akkor már Ülő Bika nem élt.)
A legenda szerint, amikor a cirkuszban a törzsfőnöknek a közönséghez kellett szólnia, gyakran az anyanyelvén átkozta őket, és azt mondta:
„Ha a Nagy Szellem azt akarta volna, hogy úgy éljek, mint a fehér ember, akkor annak teremtett volna. A sast sem lehet kötelezni, hogy úgy éljen, ahogy a varjú él.”
Nem is bírta soká a komédiáslétet, visszatért krumplit termeszteni a rezervátumba a Grand River partjára, feleségei és gyermekei közé. Az amerikai katonai vezetés azonban tartott tőle, mert imádta a népe. Ráadásul a lakoták körében népszerű volt az úgynevezett „szellemtánc” mozgalom. A hívek úgy vélték, az ősök szellemei visszatérnek egy nap a túlvilágról, és kiűzik a fehéreket az indián területekről, amelyeket ismét benépesítenek majd a bölények, és véget ér a rabság és az éhezés. A szellemtáncolók addig táncolnak transzba esve a tűz körül, amíg össze nem esnek, mert úgy hiszik, ezzel visszafordíthatják az időt, és őseik segítségével elűzhetik a fehér embert.
Ülő Bika nem vett részt ezeken a szertartásokon, de soha nem ellenezte nyilvánosan a szellemtáncot.
Ez elég ürügy volt a hatóságoknak, hogy megint kiadják ellene az elfogatási parancsot. 1890. december 15-én érte is mentek a rendőrök, ám a lakoták nem engedték elvinni, emiatt megszólaltak a fegyverek. Lelőtték Ülő Bikát és a kedvenc fiát, Varjúlábat is. Hogy pontosan mi vezetett idáig, az a mai napig tisztázatlan – vannak, akik szerint kifejezetten azért mentek oda a rendőrök, hogy kiprovokálják a lövöldözést, és megölhessék a törzsfőnököt, aki hiába töltötte a napjait burgonyakapálással, maga volt a lázadás szelleme.
Bárhogy történt, Ülő Bika kultusza csak még erősebb lett a halálával. A fehér gyarmatosítók bűnlajstroma pedig még hosszabb.
A történetnek ráadásul még véresebb a folytatása: a lakoták a gyilkosság után az erdőbe menekültek, majd egy Foltos Jávorszarvas nevű törzsfőnök vezényletével délre vonultak egy másik rezervátum felé. Két héttel Ülő Bika halála után egy Wounded Knee (Sebes Térd) nevű patak mellett az amerikai katonák lemészárolták őket. Háromszáz férfi, nő, felnőtt és gyermek halt meg a táborban azon napon, az amerikai történelem egyik legsötétebb napján.
Kurucz Adrienn
Kiemelt kép: Getty Images /GraphicaArtis
