„Ez a könyv az ifjúság megzavarására alkalmas mértékben tartalmaz csigákat” – Interjú a Kuflik írójával, Dániel Andrással

–

Dániel András: Kérhetnék egy zsebkendőt?

Kurucz Adrienn/WMN: Tessék. Zsebkendőd tehát nincs. Hát zsebásód? A kufliknál mindig van. 

D. A.: Van zsebásóm, de pont nincs nálam.

K. A./WMN: Akkor mi az, ami mindig van nálad, ha eljössz hazulról?

D. A.: Ha nem csak elszaladok valahová, akkor egy füzet, amibe az ötleteimet szoktam írni. És tolltartó.

K. A./WMN: Ismerek egy írót, akinek mindig heuréka!-élménye van, amikor megtalálja az ötletfüzetében utóbb, amit spontán megírt egy könyvben. Az ötletet persze rég elfeledte addigra, de hogy már korábban is eszébe jutott, arra bizonyíték az ötletfüzet.

D. A.: Olyan előfordult már velem is, hogy újra kitaláltam valamit. Ennek az a kínosabb változata, amikor az ember olyasmit talál ki újra, amit már publikált is korábban.

K. A./WMN: Közös ismerősünk azt mondta, te körbelaktad a várost. 

D. A.: Azért ez túlzás, nyolcszor vagy kilencszer költöztem csak életem során.

K. A./WMN: Oké, akkor azt mondd meg, légy szíves, hol van a te elhagyatott réted? 

D. A.: Zűrzavaros ez a város, iszonyatosan zsúfolt, néha menekülnék innen. Most olvastam, hogy állítólag csökken Budapest népessége, de ez nem érződik, mintha egyre többen lennénk, és ez érezhetően mindenkit frusztrál. Átragad rám is a feszültség, és ezt nem szeretem. Biciklivel járok, és néha felfedezek kis kertvárosi részeket, amelyekre nosztalgiával tekintek, pedig nem éltem soha kertvárosban. Néha elképzelem, hogy ilyen helyen lakom. Talán ez lehetne a rét.  

K. A./WMN: A bringás létforma is a kivonulás egy fajtája, nem?

D. A.: De! Teljesen más, mint a tömegközlekedés, ahol rengetegen vagytok betuszkolódva egy járműbe. És nem szorongsz autóval sem a dugóban, nem a dudát nyomod, hanem surransz a közlekedők mentén.

K. A./WMN: Azt hallottam, ősszel igazi konferenciát rendeztek a kuflikból. Milyen volt neked ott lenni?

D. A.: Zavarba ejtő volt, mert nem tudom, más hogy van vele, de velem még nem fordult elő, hogy konferenciát rendeztek volna belőlem. 

K. A./WMN: Szerintem azért ez kevés íróval fordul elő életében.

D. A.:

Igen. És mivel ez egy komoly konferencia volt, tudományos szempontokból közelítettek a kuflitörténetek felé. Tényleg csak hüledeztem! Elemezték a kuflikat az irodalomtörténet, a korporalitás, sőt a plurális identitásperformansz szempontjából is, sok más mellett. Hátul ültem, és arra gondoltam, hogy ezek után lehet, hogy egy szót sem merek leírni a kuflikról.

Elsősorban az döbbentett meg, mennyire rétegzettnek látják ezt a világot, a szövegek meg a képek kapcsolatát. Sok minden, amit mondtak – ezt csak neked árulom el, hogy kettesben vagyunk – eszembe sem jutott, amikor írtam. 

K. A./WMN: Hát azt megfejtették, hogy miért lett ez a sorozat baromira sikeres a felnőttek körében is (holott a három–hat éves korosztálynak szól eredetileg)? 

D. A.: Az több előadásban is szóba került, hogy többrétegű a szöveg, és a felnőttek jól szórakoznak bizonyos utalásokon. A kuflik óvodásoknak szóló sorozatként indult, de most már kezdek ez ügyben elbizonytalanodni. Lehet, hogy most már ez egy felnőtteknek szóló sorozat. Amin a gyerekek is jól szórakoznak.

K. A./WMN: Úgy képzeltelek el alkotás közben, hogy adott egy apa, aki este fejből mesél a gyerekeinek, és közben, mert történetesen grafikus is, elkezd rajzolgatni, és a mesék-rajzok egyszer csak összeállnak egy könyvvé. 

D. A.: Amikor a kuflik lettek, az én gyerekeim már tinédzserek voltak. De az inspiráció otthonról származik persze, meg a saját gyerekkoromból is. Ilyen voltam akkor is, folyton kitaláltam valamit. 

K. A./WMN: Úgy tudom, egykeként sokat voltál egyedül. Más alkotóktól is hallottam már, hogy a kreativitásuk onnan ered, hogy el kellett ütni valamivel az időt, amíg magukban voltak. Egyébként ez nagyon egybevág azzal, amit a pszichológusok mondanak, hogy a kreativitás bölcsője az unalom.

D. A.: Ez így van. Én rengeteg történetet találtam ki magamnak. Nagyon szerettem a lovagos-kardozós kalandfilmeket, és órákon át rohangáltam a lakásban, én voltam Zorró, megmentettem egy csomó embert. És rajzoltam sokat. 

Valamikor nyáron egy kerthelyiségben figyeltem egy kisfiút. A szüleivel ott vacsoráztak, és a srác föl-alá mászkált az asztalok között, meg néha alattuk csúszott-mászott, és magában beszélt. Láthatólag egy nagyon komoly csata kellős közepében volt. Mintha magamat láttam volna ilyen koromban.

K. A./WMN: Az elhagyatott réten, ahol például kuflik is élhetnek.  

D. A.: Igen. Egy nagy üres tér, ahol bármi megtörténhet. 

K. A./WMN: A grund.

D. A.: Igen. A kisgyereknek ez lehet a saját szobája, a játszótér, az étterem terasza, bármi.

Az elhagyatott réten lehet szabadon jönni-menni, nincs veszély, sosincs ellenség – az elején eldöntöttem, hogy nem lesz harc, verseny, legyőzendő ellenfél, és ami problémák előfordulnak a mesében, azokat meg igazából nehéz komolyan venni.

K. A./WMN: Az elején eldöntötted azt is, hogy didaktikus sem leszel? Tehát nem valamilyen erkölcsi tanulságra futtatod ki a meséket?

D. A.: Ettől nem csak a kuflikönyvekben tartózkodom. Gyerekként sem szerettem a tanító meséket, most meg még kevésbé. 

K. A./WMN: Gyerekkorodban ki mesélt neked? 

D. A.: Elsősorban a nagymamám meg az anyukám.

K. A./WMN: Apukád nem?

D. A. Mesélt, de csak akkor, amikor sétáltunk. Voltak viszonylag állandó útvonalak, és helyszínek, amikhez kapcsolódóan születtek szereplők meg történetek, amelyek minden sétával tovább bonyolódtak.

K. A./WMN: Viccesek voltak ezek a történetek? Tőle örökölted a humorérzékedet?

D. A.: Nem, apám nem volt annyira vicces ember. 

K. A./WMN: Így laktatok együtt: szülők, nagymama, te?

D. A.: Igen, a féltestvéreim jóval idősebbek voltak nálam, csak a fiatalabb bátyám élt még rövid ideig otthon, miután megszülettem. De elég nagy forgalom volt nálunk, gyakran jöttek vendégek. Mindenféle nénik és bácsik, nagyon szerettem hallgatni a felnőtteket.  

K. A./WMN: Az anyai nagypapád, akit te már nem ismerhettél, mondjuk el, Baumgarten-díjas író volt: Dallos Sándornak hívták, és legismertebb műve talán az Aranyecset, ami Munkácsy Mihályról szól. Volt valamiféle kultusz vele kapcsolatban a családban? Vagy nyomás rajtad, hogy te is írjál, mint apád, nagyapád? (Dániel András édesapja, Kautzky Norbert pszichológus volt és szintén író is – a szerk.)

D. A.: Nyomás nem volt rajtam egyáltalán, de egy irodalom által uralt környezetben éltem. Mindenütt könyvek és kéziratok. A nagymamám nagyon sok munkát fektetett abba, hogy a nagypapám írói emlékét fenntartsa. Folyton alkudozott a szerkesztőkkel, meg rendezgette a novellákat a kiadásokhoz. Nagyapámat egyébként az 50-es években elhallgattatták, a háború után elég sokáig nem jelenhetett meg, és akkor ő forgatókönyveket írt a filmgyárnak. Például a Talpalatnyi földét is ő írta.

K. A./WMN: És apukád miket írt?

D. A.: Verseket meg prózát: főleg novellákat, egy-két regényt. Szerintem sokkal sikeresebb szeretett volna lenni, mint amilyen végül lehetett. De nagyon keményen dolgozott. És ha dolgozott, akkor csendben kellett lenni marhára, mert különben kiordított a szobájából, hogy csönd legyen! Emlékszem, órákon át ült a szobájában pipafüstbe burkolózva, és írt.

K. A./WMN: Ha jól sejtem, ez rád nem jellemző.

D. A.: A pipafüst?

K. A./WMN: Aha, meg az, hogy kiordítasz, csönd legyen!

D. A.: Ja, nem, az nem. Szoktam különféle káoszokban is írni, vonaton például. Tudom függetleníteni a figyelmet. Kivéve, ha valaki üvöltve telefonál a közelemben.

K. A./WMN: Azt nyilatkoztad valahol, nem emlékszem sajnos, hol, hogy hozzád a kuflik közül Fityirc áll a legközelebb, akiről azt írod, ő a legszürkébb, mert annak is lennie kell valakinek. Miért ő a kedvenc?

D. A.: Gyakran megkérdezik tőlem, főleg gyerekek, hogy na, neked melyik a kedvenc kuflid, és akkor azt szoktam erre válaszolni, hogy ez azért olyan, mintha egy sokgyerekes szülőt megkérdeznének arról, hogy melyik a kedvenc gyereke. Erre a kérdésre tehát igazából nem is lehet válaszolni, mert mindegyik kuflit szeretem, de ha, mondjuk, úgy tesszük fel a kérdést, hogy kivel ülnék be egy ilyen helyre kávézni és beszélgetni egy jót, akkor lehet, hogy Fityirccel. A kuflik a legelején azért nem voltak túl árnyalt karakterek, no nem mintha most Dosztojevszkij hőseihez lehetne mérni őket… De ahogy telt-múlt az idő és egyre több történetet írtam róluk, azért differenciálódtak a figurák.

Fityirc eleinte egy kicsit visszahúzódó alak volt. Ő valahogy a háttérből kommentálja a történteket. Beszólogat a többieknek, és ezekből a beszólásokból azért kiderül, hogy elég okos, és ironikus távolságtartással szemléli a többiek bénázásait sokszor. Szerintem humora is neki van. Tehát valószínűleg beszélgetni is vele lenne a legjobb. 

K. A./WMN: Édesanyádról még nem esett szó. Pszichiáter volt, úgy tudom, és te jártál vele időnként a munkahelyére, a Lipótmezőre, az elmegyógyintézetbe.

D. A.: Varázslatos hely volt számomra: egy hatalmas kastély zegzugos folyosókkal. Egy labirintus volt, a kissé elhanyagolt, titokzatos park közepén. A bentlakóktól nem féltem, mert bár láttam, hogy furcsák, de anyám nagyon szerette őket, és segíteni próbált rajtuk, jobbá tenni az életüket. És én az ő szemével láttam ezt a közeget.

K. A./WMN: Pszichológus apa, pszichiáter anya: téged is vonzottak valaha a segítő szakmák?

D. A.: Igen, de a reáltudományokkal kapcsolatos problémáim miatt kizárt volt, hogy orvosira menjek. Meg aztán engem elvitt ez a rajzolósdi.

K. A./WMN: Egy hosszabb illusztrátori-képzőművészeti szakasz után viszonylag későn, negyven felett lettél író. Viszont pillanatok alatt az egyik legnépszerűbb szerző lettél, elsősorban a kufliknak köszönhetően. Az immár húszkötetes sorozatból készült többek közt film, színdarab, játszótér, táncjáték, társasjáték… Milyen a viszonyod ehhez a kufliuniverzumhoz? Nem nyom össze?     

D. A. Hogy első körben inkább a képzőművészet felé fordultam, abban szerepe lehetett annak, hogy a családban az írás mint tevékenység annyira fontos volt. Hamar kiderült, hogy jól rajzolok, más ezzel nálunk nem foglalkozott. Biztattak is, dicsértek. És én különbözni is akartam talán. Meg persze később eltartani a saját családomat, mert a grafikusi tevékenyég pénzkereset is lehet, nem csak művészet. 

Annak nyilván nagyon örültem, hogy népszerűek lettek a kuflik, de az is biztos, hogy árnyékot tud vetni ez a sorozat minden másra, amit írok. Sokféle dologgal foglalkozom, de akármit csinálok, alapvetően én vagyok az a „kuflis csávó”.

Nem tudom persze, hogy majd a pályám végén mi lesz a helyzet, de egyelőre itt tartunk. Volt, hogy zavart a kufliknak ez az elhatalmasodása, aminek következtében más munkáimra kevesebb figyelem jutott, de ezen már túltettem magam. Egyszerűen csak csinálom az egyéb dolgaimat is. (Dániel András „egyéb dolgairól” ITT, ITT és ITT is írtunk korábban, de a második Kufli-filmről is lelkendezettTóth Flóra – a szerk.) 

K. A./WMN: Most éppen mit? 

D. A.: Most megint egy magamhoz képest hosszabb szövegen dolgozom. Ebből majd lehet, hogy lesz egy bábdarab és talán egyszer egy könyv is. És változatlanul, sőt egyre hevesebben érdekel a képeskönyv mint műfaj. Van egy ilyen célra készült szövegem, szeretnék már nekiállni a rajzoknak. 

K. A./WMN: Mondtad, hogy nem akarsz tanító könyveket írni, ugyanakkor politikai-közéleti állásfoglalás azért felfedezhető a kuflik környezetében is. A legutóbbi kötet, a Kiránduló kuflik hátoldalán például az úgynevezett gyermekvédelmi törvényen élcelődsz – miszerint „Ez a könyv az ifjúság megzavarására alkalmas mértékben tartalmaz csigákat”. De a Facebook-oldaladon előfordult olyan is, hogy a kuflik demonstráltak a tanárokért, illetve az ukrajnai háború ellen.   

D. A: Ez egy kényes téma, mert alapjában nem szerencsés megterhelni a gyerekkönyveket politikai tartalmakkal, direkt állásfoglalással. A körülöttünk, a gyerekek körül levő világ milyenségére, annak problémáira viszont reflektálok, és ez már, ha úgy vesszük, politika. Lázár Ervin meséiből is sok kritikát ki lehetett olvasni a saját korának közéleti, politikai viszonyairól. De vannak dolgok, amik annyira kiverik a biztosítékot nálam, hogy egyszerűen muszáj egyértelműbben reagálnom. És egyre több ilyen van. A lefóliázásokkal kapcsolatban például nem bírtam ki, hogy ne tegyem nyilvánvalóvá a véleményemet. A kuflik pedig egyetértettek.

Képek: Chripkó Lili/WMN

Kurucz Adrienn