„Anya, nem tudtam, hogy ilyen jó napunk lesz” – megnéztük a második Kufli-filmet
Rutinos Kufli-filmesek vagyunk, mivel a kisebb lányom pont akkor lett szerintünk elég nagy ahhoz, hogy kipróbálja a mozizást, amikor vetíteni kezdték az Egy kupac kuflit. De be kell valljam, nem teljesen volt igazunk (hajlamosak vagyunk picit felfelé kerekíteni), N ugyanis konkrétan elaludt az utolsó másfél részen. Mentségére legyen mondva, pont belecsúsztunk a délután alvásidőbe, és alaposan belakott popcornnal, szóval a helyében én is elaludtam volna. Ez persze nem azt jelenti, hogy a film unalmas volt, sokkal inkább azt, hogy még nem volt hozzá elég nagy. Éppen ezért most, négyévesen egészen más érzésekkel készültünk a „Mi újság, Kuflik?” című film premier előtti vetítésére – így pont az ő szájából hangzott el a címben idézett mondat. A majdnem hatéves L és a négyéves N filmkritikája Tóth Girlzonboard Flóra tolmácsolásában.
–
A filmet megelőző sajtótájékoztatón még egyedül vettem részt
Mialatt a gyerekeim végigturnézták az összes izgalmas helyszínt, fotófalaztak, színeztek, kaptak foglalkoztató füzetet és tetkót, addig én megtudtam, hogy
Dániel András azért rejt el felnőtt poénokat a könyveiben, mert gyakorló szülőként pontosan tudja, hogy milyen idegőrlő tud lenni ugyanazt a mesét tizenháromszor egymás után felolvasni.
Ez az élmény nekem is megvan, bár szerencsére az elmúlt fél évben némileg csökkent a kisebbik lányom durva repetitivitási igénye, vagyis végre kikerültem az „ugyanazt a mesekönyvet ötvenszer” nyomasztó helyzetből – egyenesen át a „legyen mindig új mesélnivaló” anyagilag megterhelő szituációjába. (De ez legalább ismerős a saját életemből.) Szóval volt idő, amikor nagyra értékeltem Dániel András szülők számára is felszabadítóan élvezetes könyveit, bár érdekes módon nálunk a könyvek sosem voltak akkora kedvencek, mint a rajzfilmek, ami mindenképp a Kedd Stúdió munkáját dicséri.
„Nagyon szeretem a Kuflikat, de miért van ilyen vicces nevük?”
Amikor végre a mozizás minden kellékével beültünk a filmre, jött a szokásos izgatott fészkelődés. Mindenki jelezte, hogy ki a kedvence (a négyéves N Valér-rajongó, a majdnem hatéves L Pofánka kedvelő). Közben a mozi megtelt, Scherer Péter, az összes Kufli és mellékszereplő bravúros hangja nyomott egy kis show-t, mire a kisebb lányom döbbenten kérdezte:
„A bácsi hogyan utánozza minden Kufli hangját?”
Próbáltuk elmagyarázni röviden, hogy pontosan hogyan is készül egy ilyen animációs film, miközben mellettünk egy kisgyerek döbbenten kérdezte:
„Miért olyan aranyosak a Kuflik, hogy a képernyőn megvárják, amíg mindenki leül, és nem kezdik el a mesét?” Nem hallottam a választ, mert végül tényleg mindenki leült, és elkezdődött a mese. A Mi újság, Kuflik? pont ugyanolyan, mint amilyenre az Egy kupac Kufli alapján számíthattunk: szuperjól megcsinált, a gyerekek számára izgalmas, a felnőttek számára meg kellemesen élvezetes rövid mesék füzére, értelmes és szórakoztató összekötőkkel. Kifelé menet egy nagyobb gyerekekkel érkezett anyuka megjegyezte, hogy neki nem tetszett annyira, amiért nem egybefüggő történetet láttunk. Na, nekem meg pont ezt tetszett, és oviskorú gyerekek szülőjeként konkrétan vadászom az ilyen moziélményeket.
Valamiért mostanában megdöbbentően ritka az olyan mozifilm, ami nem két óráig tart (szünet nélkül, ugye), és nincs tele olyan utalásokkal, amik miatt egy négy és fél éves kisgyerek nem érti a cselekményt, egyszerűen azért, mert még nem tud eleget a világról.
Szóval szerintem szuper, hogy olyan hosszú (77 perc), amit egy pici gyerek is szívesen eltölt egy helyben, tökéletes első moziélmény azoknak, akik eddig nem merték a hossza, a túl erős és realisztikus hanghatások, vagy bármi más miatt moziba vinni a gyerekeiket.
A kétévesek ugyan lehet, hogy elalszanak a végére, de hároméves kor fölött mozgóképet ritkán néző gyerekeknek is ajánlom. Segít a megértésben, ha előtte egy-két kuflis könyvet együtt átlapozunk, mert a szereplők ismeretében sokkal könnyebb értelmezni az egészet, de akár anélkül is élvezetes. Annyit elárulok, hogy az enyémeknek a puffpudingos rész volt a kedvencük, és azóta többször is jelezték nekem, hogy ideje lenne nekiállnom olyan, mindent elborító rózsaszín puffpudingot készíteni, hiszen megmondták a receptet. Hát, köszi. Remélem, azért sima pudinggal is beérik.
„Jó, de akkor most a bácsi végig beszélt a film alatt?”
A lányaim a fantasztikus moziélmény után sem tudtak elszakadni attól, hogy Scherer Péter hogyan adta a hangját az összes Kuflinak, így aztán Jurik Kristóf rendező volt olyan kedves, hogy megmutatta, hogyan is készülnek az animációs filmek. Kiderült, hogy az Elhagyatott rét olyan, mintha lapokból lenne összerakva, minden Kuflinak vannak fix mozdulatsorai (ezeket meg is nézhettük), sőt, más hangja van az ugrásuknak. Így eggyel könnyebb volt elképzelni, hogyan kerül Scherer Péter hangja az egészbe, úgyhogy a lányaim már most többet tudnak az animációs filmek készítéséről, mint én huszonkét éves koromban.
Azt már nem is mondom, hogy utána betértünk az úgynevezett Kedd Shopba, ami nem egy sima bolt, hanem egy Bermuda-háromszög (más néven közösségi tér), ahol órákat lehet eltölteni… ha a szülők nem lépnek közbe. És ahol az is kiderült, hogy mindegyik Kuflit imádják, kivéve Bélabát, mert ő nagyon öreg. Szép kilátások, mondhatom.
Tóth Flóra
A kiemelt kép a szerző tulajdona