Könyvajánló: három olvasmány szürke őszi napokra

–

Kari Hotakainen: A Tanítvány (Typotex Kiadó)

A sztori: Maria szegény sorsú, problémás családba született, nevelőszülei azonban a felső középosztály mintaházaspárja, szép és jómódú emberek szép és jól nevelt gyerekekkel. Családi idill helyett azonban Maria gyötrelmes éveket kap osztályrészül: miközben mindene megvan, ami fejlődéséhez, tanulmányaihoz, neveltetéséhez szükséges, a valódi szeretetet, el- és befogadást, kötődést hírből sem ismeri meg új családjában. Sőt.

Felnőttként Maria bosszút áll a szülein, aztán pedig elrabol három embert, a társadalom három, általa megvetett tagját, hogy sajátos vallási-filozófiai eszméi szerint „megtisztítsa” őket, és új életet kezdjen velük. 

Miközben a kötet felfogható klasszikus pszichothrillerként, simán beillik húsba vágó krimiszatírának is, mialatt könyörtelen társadalomkritikája helyenként már-már esszészerű monológokban bukkan felszínre. 

Az egyik legfelkavaróbb könyv, amit jó ideje olvastam: szembenézésre késztet önmagunkkal, a fogyasztói társadalomban betöltött szerepünkkel, álszentségünkkel és önáltatásainkkal, legfőképpen pedig kiváltságainkkal – meg hogy miként használjuk azokat.

Napokig rosszul voltam a kötet elolvasása után, és bevallom, azóta is gyakran eszembe jut Maria egy-egy dühödt gondolata arról, mennyire vakok tudunk lenni arra, micsoda szerencsénk van az életben. Azóta több ember is elolvasta, akinek ajánlottam – mindannyian ugyanerről számoltak be.

A finn Kari Hotakainen humora sötét és kegyetlen – de önmagával is az, így sosem válik gonosszá. A hátrányos helyzetű Maria a fel-középosztály nyelvezetét elsajátítva alázza porig azokat, akik képtelenek kihúzni a fejüket a saját fenekükből: miközben az egészséges életmód, az elektromos autók és a fine dining ellen lázad, valójában a társadalmi igazságtalanságok ellen emeli fel a hangját. És ilyen erős hangot ebben a témában nagyon rég hallottam. Ha egyáltalán.

Kiknek ajánlom? Krimi- és thrillerrajongóknak, akik el tudják fogadni, hogy itt az elkövető ostoba hibákat követ el. Klímaszorongóknak és azoknak, akik belvárosi kávéházakból tudják jobban, hogyan kellene élni a vidéki falvakban. Azoknak, akik imádják az Ádám almái vagy a Zöld hentesek világát. Meg persze sznoboknak, csak ők úgysem fogják elolvasni.

Kovács Krisztián: Minden csendes és nyugtalan (Európa Könyvkiadó)

Egy rejtélyes módon kigyulladó budapesti antikváriumban benn égő ismeretlen férfi. Egy halálos baleset az Állatkert tigriskifutójában. Egy vérfertőző viszony, egy jóhiszeműen elkövetett bűn és a bűnhődés mindezekért – amely olykor egészen különös módon érkezik. Egy kisfiú, aki végtelenül magányos a rendszerváltás előtt Magyarország turbulenciájában – és néhány felnőtt, aki évtizedekkel később sem találja a helyét, így aztán a világ legtávolabbi pontjain keresi a békét.

Kovács Krisztián második regénye alapos és megfontoltan építkező történet (Krusovszky Dénes szerkesztette): 

a türelmes olvasók csemegéje, akik számára nem ismeretlen a transzgenerációs trauma fogalma. Kis és nagy családi tragédiák, megalkuvások és életeket megváltoztató hibák gyűjteménye, amely a végén egy gyorsvonat sebességével robog át az emberen. 

Nehéz róla spolierezés nélkül írni, ezért inkább csak a hangulatát igyekszem átadni: ellentmondást nem tűrő szigorral ültet fel az utóbbi négy évtized Magyarországának történelmi-érzelmi hullámvasútjára, amely túlságosan ismerős már egyébként is. Kiüresedett és merev történelmi tabló helyett viszont hús-vér szereplőket, kisszerű problémákat és döntési helyzeteket kapunk, s ha a saját történetünk nem lesz is általa könnyebben emészthető, legalább átszüremkedik belénk a szerzőből némi empátia annak esendő szereplői iránt. 

Kiknek ajánlom? Azoknak, akik még mindig keresgélik családi puzzle-juk hiányzó darabkáit, és már sokadszorra tűnik reménytelennek a dolog. Sci-fi rajongóknak, akik szívesen olvasnak nem sci-fit. Azoknak, akik képesek gyönyörködni egy regény szerkezetében, tempójában, abban, ahogyan az elsőre felfoghatatlanul bonyolultnak tűnő történet szálai kibomlanak és egymáshoz simulnak. 

Lars Svisdal: Semmirekellők (Helikon – Margó könyvek)

Egy tizenéves lány nyári munkára érkezik egy isten háta mögötti norvég turistaszállóba. Miközben saját tragédiája (egy nem kívánt terhesség) elől menekül, belecsöppen az ott élők évszázadok óta tartó családi viszályába. Birtokháború, családon belüli erőszak, a vidékről városba szakadó (majd vagy hazatérő, vagy soha vissza nem néző) emberek kálváriája, állatkínzás és nihil: ez nem egy napsugaras regény. Komor és sötét, mint a norvég hegyvidék ősz végén. 

Lehetséges-e valódi kapcsolódás két ember között ott, ahol időtlen idők óta mindenki csak túlélni szeretne? S valódi túlélés-e az, ha saját szemünkkel látjuk egymás tragédiáit, de úgy teszünk, mintha mi sem történt volna? És mi a helyzet a saját szenvedésünkkel? Szembenézünk-e azzal, vagy a gyengébben vezetjük le a feszültséget?

A norvég szerző könyörtelen, letisztult, de fullasztóan tömény szövege egyszerre mutatja meg a természetközeli lét szépségét és kegyetlenségét. A generációk közötti szakadék egyre csak tágul, közben pedig életek múlnak el igaz emberi gesztusok, valódi érintések nélkül.

Ismerős? Az lesz, garantálom.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Allkunne – levande leksikon (@allkunne) által megosztott bejegyzés

Kiknek ajánlom? Y és Z generációs irodalomkedvelőknek, akik úgy érzik, a családjuk képtelen elfogadni, hogy más céljuk van az életben, mint a felmenőiknek. Vidékről a városba szakadt útkeresőknek, akik nem tudják, sikerül-e valaha gyökeret verniük valahol.

Csepelyi Adrienn