A szülők be nem teljesült vágyainak és elfojtásainak árát a gyerekeik fizetik meg

–

„Lydia halott. De ők még nem tudják” – ezzel a felütéssel indul Celeste Ng a hetvenes évek Amerikájában játszódó krimije. Bár az írónő első regényének itthon messze nem lett akkora visszhangja, mint a Kis tüzek mindenütt című kötetnek, Amerikában Az amit sohase mondtam el is nagyot szólt – az Amazon például 2014-ben, megjelenésének évében az év könyvének választotta. Nem véletlenül. Celeste Ng kötete ugyanis több mint krimi: egy súlyos lélektani regény, amelynek története ma is aktuális és sokak számára fájóan ismerős.

„Hogyan kezdődött? Mint minden: az anyákkal és apákkal”

Az alaphelyzet tehát adott: a család kedvenc gyerekének halála, akinek testére az otthonukhoz közeli tóban bukkannak rá.

Nem tudni, gyilkosság vagy öngyilkosság történt-e, kevés a nyom, amin el lehetne indulni, ami pedig adott, az szépen lassan borzasztó felismerésre vezeti a szülőket: valójában nem is ismerték szeretett gyereküket.

Lydia életében ugyanis minden egy gondosan felépített hazugság volt, amivel szülei kedvében akart járni, és az ő aggodalmaikat elcsitítani. A folyamat során pedig, ahogy erre rájönnek, megismerjük a szülők által cipelt szorongásokat, hozott mintákat, amik meghatározzák őket, és rajtuk keresztül a gyerekeiket.

Az apa, James Lee kínai bevándorlócsalád gyereke, akinek világ életében egyetlen vágya volt: elfogadtatni magát, beolvadni, egynek lenni a sok közül. Teljes értékű amerikaivá válni, ami abban a korban egyáltalán nem volt magától értetődő. Bevándorlóként gyerekkorától kirekesztették, megszégyenítették, diszkriminálták – hiába tanult jól, hiába vált az amerikai cowboyok történelmének elismert kutatójává, semmi sem volt elég ahhoz, hogy a saját létét elfogadtassa új hazájában.

Az egyetlen reménye önmaga elfogadtatására és a teljes asszimilációra egy diákja, a tősgyökeres amerikai lány, Marilyn képében jelenik meg, akivel elsöprő szerelemre lobbannak egymás iránt. Azonban az ötvenes évek Amerikájában ezt a sokak szemében képtelen frigyet sem Marilyn anyja, sem a környezetük nem tudja soha elfogadni.

„Feltételes múlt: az elszalasztott lehetőségek igeideje”

Eközben Marilyn is küzd – nem férje származásával, nem a vegyes házasság miatti kirekesztettséggel, hanem azzal, hogy frigyük derékba törte régi álmát, hogy az évfolyam egyetlen nőjeként orvos váljon belőle. És azzal, hogy ez a szerelem, illetve a gyors gyerekvállalás épp a felé a háziasszonyszerep felé sodorta, amit az édesanyja példáját látva világ életében el akart kerülni.

A szülők azonban sosem beszélnek egymással frusztrációikról, amelynek élő lenyomataivá szépen lassan a gyerekeik válnak. Minden, amitől a gyerekek szenvednek, ezekben a kimondatlan szavakban gyökeredzik.

Míg Lydia a rá nehezedő, fojtogató túlszeretéstől és az elvárások súlyától gyötrődik, attól, hogy egy személyben teljesítse be mindkét szülője meg nem valósult vágyait (az orvosi karriert és a népszerűséget), addig Nath épp ellenkezőleg: a meg nem értettségtől, a szeretet és az elismerés hiányától szenved és a maró érzéstől, hogy folyton csalódást okoz az apjának.

Kettejük mellett pedig alig érzékelhető árnyként van jelen a harmadik, legkisebb testvér, Hannah, egy házasság válságának lenyomata, akinek érkezésével a lehetőség, hogy anyjuk még egyszer utoljára megpróbálja felülírni a saját anyjától örökölt mintáját és beteljesítse régi vágyát, végérvényesen elúszik.

Mintha a kislány mindezt érezné, tudat alatt elkezd szinte láthatatlanná összezsugorodni: nem zavarni, nem útban lenni, nem követelni sem odafordulást, sem gyengédséget – hanem megfigyelni.

Csendben, lábujjhegyen közlekedve a házban, mintha üvegszilánkokon járna, mindig a megfelelő alkalomra készül, hogy mikor tud kicsikarni a családjából valamit, amire egyébként minden gyereknek szüksége lenne.

„Mitől lesz valami értékes nekünk? Ha elveszítjük és megtaláljuk”

A szülők szorongásai, évtizedekre magukba fojtott, ki nem beszélt traumái és soha be nem teljesült álmai írták ennek a három gyereknek a történetét – vastag betűkkel, amiket egyikük számára sem lehet már kijavítani.

Lydiának ugyanis az lett a sorsa, hogy úgy haljon meg, hogy sosem élhette igazán a saját életét. Hogy cselekedeteit mindig a szülőknek való megfelelés, az ő boldogságuk vezérelte, az a kimondatlan, de nagyon érezhető elvárás, hogy ő váltsa valóra anyja és apja elszalasztott lehetőségeit.

Lydia egy idő után a maga eszközeivel kezdett el lázadni rá aggatott „életfeladata” ellen (és valahol a halála is egyetlen, jól látható lázadássá vált). Óriási teher ez ugyanis egy gyereknek – nemcsak cipelni, de felismerni és elkezdeni leválasztani magáról a fojtogató köteléket.

És valójában teher a szülőknek is, akik mindent egy lapra tesznek fel, akik a megváltást nem belülről, hanem mástól – ez esetben a lányuktól – várják.

Az ő elvesztése azonban szembenézésre készteti őket, és a Lee szülők végül egy óriási tragédia, a saját gyerekük halála árán lesznek képesek csupán felismerni, hogyan is lehetett volna (és mit is jelentett volna) jól szeretni.

Celeste Ng zseniális lélektani regényében meg is adja a választ a folyton szemünk előtt lebegő kérdésre: elsődlegesen úgy, hogy szembe nézünk saját örökségünkkel, a cipelt traumáinkkal és végre őszintén, félelmek nélkül kezdünk el beszélni róluk. Annak a reményében, hogy talán még nem késő.

De vajon sikerül-e átírniuk a család történetét? Maradt-e még esély az újrakapcsolódásra? 

Bár földrajzi tekintetben és időbeli síkon a történet cselekménye messzire repít, Celeste Ng diszfunkcionális családról rajzolt képe nagyon is univerzális. Fájóan ismerős az elfojtás, a kommunikációs nehézségek, az egymás irányába tett suta lépések sora. A látszólag idilli családkép mögött a repedező vakolat.

A kimondatlan szavak, amelyek lassan ölnek, elnyújtva a szenvedést. Celeste Ng ezt a fojtogató légkört úgy varázsolja elénk, hogy az borzongatóbb még magánál a tragédiánál is, amellyel a regény cselekménye kezdődik.

Kiemelt képek: Getty Images / David Levenson / Contributor; A kép a szerző tulajdonában van

Filákovity Radojka