A férfi, aki mindennap megözvegyül – Jelenetek az idősek otthonából

–

Idős úr a háborúból

Nagyon fura tapasztalat volt – főleg eleinte –, hogy a német náció azon rétegével kerültem közelebbi kapcsolatba, akikről a történelemkönyvekben olvastunk, tanultunk. Ez az idős korosztály volt a háború aktív részese. Egyesek most is büszkén mutogatják emlékeiket: a horogkeresztes kitüntetést, fotókat Hitlerrel. Idővel a „gonosz német”-ből Herr XY lett, és a személyes találkozás lassacskán színeket lopott a múlt fekete-fehér képeibe is.

Ott van például az egyik nagyon kedves, udvarias öregúr, akit mindennap látogatok, és akinek már a beszéd is nehezére esik. A háborúról eddig nem nagyon akart beszélni, de egyszer csak belekezdett egy mondatba, amit mégsem tudott befejezni. A levegőben lógott a múlt nehéz súlya, és mindkettőnkre rátelepedett.

Mutatta a nyakán lévő sebesülés hegét, miközben a fejét lehajtotta. A részleteket, mint a barkochbánál, nekem kellett kiderítenem, ő csak igennel, nemmel felelt, de ezzel szinte kényszerített a folytatásra.

Közelharcban sérült meg, napokig nem tudott beszélni. Igen, ő túlélte a dulakodást. Nem, nem volt választása. Vagy ő, vagy a másik. És igen, ilyenkor az ember nem gondolkodik, győz az életösztön. Ekkor megcsókolta a kezem. Már nem volt mit mondanunk.

Azóta mindig kézcsókkal köszön. Szeretné, ha ott lennék, amikor végleg elmegy. 

Az idősek otthonának „fiatalja” 

Az egyik nő a többiekhez képest nagyon fiatal. Még csak az ötvenes éveiben jár, a többiek inkább kilencvenesek. Nagyon messze jár már a demencia útján. Tébolyog a folyosón, időnként bejön hozzánk a nővérszobába, zavaros szemmel leül. Már ki sem küldjük, mert olyan szomorú szegény. Adunk neki egy kekszet vagy egy bögre teát. Utána magától újra útra kel. Ha összetalálkozunk valahol a járkálása közben, odajön, próbál mondani valamit, aztán szótlanul megöleljük egymást, és pár méteren át kézen fogva megyünk.

A férfi, aki mindennap megözvegyül

Az idős focistát a rendőrök hozták az osztályunkra. A halott felesége mellett találtak rá a lakásban, és nem volt senki, aki gondját viselje. Egykoron híres sportoló volt, a nemzetét is képviselte világbajnokságon. Most a feleségét keresi kétségbeesve minden szobában, mert minduntalan elfelejti, hogy már nem él. 

Az elején még mondtuk neki, hogy sajnos már nincs közöttünk, de mivel minden alkalommal újként élte meg a fájdalmas híreket, egy idő után már senkinek sem volt szíve a valósággal szembesíteni.

Napról napra szomorúbb lett, már csak néha szólalt meg, akkor is a felesége nevét hajtogatta.

Később egy másik otthonba került. Csak remélem, hogy talált ott egy másik magányos lelket, akivel együtt élheti utolsó hónapjait. Hiszen mindenki szeretetre, megértésre vágyik, különösen, ha már nem egészséges, és kiszolgáltatott helyzetben van. Gyakran megéljük az osztályon, hogy teljesen különböző korú, hátterű emberek kézen fogva sétálnak a folyosón, ülnek bensőségesen az asztalnál, mert megnyugtatja őket egy másik közelsége, melege. Néha olyan kevés kell: egy ölelés, egy mosoly, a jelentésüket vesztett szavak helyét pedig az érintés veszi át.

A varázstolltartó 

Az öregúr egykor fontos posztot töltött be állami szinten, most zavarodottan rohan a folyosón fel-le, agresszíven elutasítva minden segítséget, félreértelmezve a közeledő kezeket. Az egyetlen dolog, amihez még kedve van: mandalákat színezni. Kedvenc tolltartója az asztalán, mindig nagyon vigyáz rá, ide-oda rakosgatja. 

Egyik este egy néni hangos csattanással a földre zuhant, miközben az öregúr a sétáját rótta a folyosón. Azonnal ott termett, figyelve a nővérek és az orvos elsősegélyét. Kétségbeesetten tördelte a kezét, sehogy sem akart elmenni a helyszínről, hiába kértem többször is. Sugárzott róla a segíteni akarás, a nyugtalanság, az ijedelem. Amikor aztán megérkezett a mentő is, tudta, valamit most tennie kell, mert nagy baj van, s egy határozott mozdulattal az asztalához lépett, majd a kezembe nyomta egyetlen kincsét: a tolltartóját. Hatalmas hévvel adta át nekem a tárgyat. Megköszöntem.

Miután a néni állapota stabilizálódott, hálásan adtam vissza az úrnak a tolltartót. Az arcán büszke mosoly suhant át.

Fél zsömle 

Az idős férfi az emeletes ház előtti beton virágtartó szélén ücsörög, maga elé mered. Csak három percre látogathatom meg, hogy a gyógyszereit a kezébe adjam. Mellé telepszem, ő rögtön mesélni kezd. Régen annyi dolga volt, az egész családot el kellett látnia élelemmel, mindig tett-vett valamit, sosem volt ideje megpihenni. Most meg magányosan ül a betonrengeteg közepén. A lánya messze lakik, a többiek már mind meghaltak. Beszéd közben gondolkodás nélkül megfelezi a magával hozott uzsonnáját, egy darab péksüteményt, a nagyobbik felét a kezembe nyomja. Udvariatlanság lenne visszautasítani. Szó nélkül majszoljuk a zsemlét, és hallgatjuk a házakból kiszűrődő nemzetközi életet: olasz szavak keveredése orosz zenével, rollerező gyerekek nevetésével tarkítva.

Sült alma 

Az idős, orosz, zsidó házaspár szívélyesen köszönt tört németséggel a lakásukban. Miközben a gyermekméretűvé töpörödött nénit segítem a tusolásban, egyfolytában mesél, versenyre kelve a zuhanyzó zajával. Csak néhány szó hangzik ismerősen régmúlt oroszórákról, mégis próbálok értelmet találni a mondottakban, eredménytelenül… Feladom a harcot, hagyom hatni a szöveg dallamát. 

A bácsi invitáló szavai hoznak vissza a valós világba, aki sült almával kínál a konyhájukban. Nincs szívem visszautasítani. Az asztalnál ülve kanalazom az ételt, ők elégedett mosollyal nyugtázzák dicséretemet. A végén, miközben megköszönöm a vendéglátást, a néni kisimít az arcomból egy rakoncátlan hajfürtöt. Hirtelen megint gyereknek érzem magam, aki a nagyszüleitől búcsúzik.

WMN szerkesztőség