–

A halál olyan, hogy hiába fordítjuk el a fejünket, egy ponton mindannyiunk udvarába beparkol. Ezt mondta egy barátom, amikor fél évvel ezelőtt elvesztettem a nagyszüleimet. Noha sosem voltam az az alkat, aki tabut csinál bármiből is, a gyász hatására még inkább felerősödött bennem az igény, hogy minél többet tudjak meg a halál természetéről, annak társadalmi vonatkozásairól, és minél jobban megértsem azt, amin keresztülmegyek. Sokszor azonban falakba ütköztem: bár nyitott és felvilágosult emberek vesznek körül, ez a téma csak ideig-óráig komfortos a többségnek. És bár támogatásukat, szeretetüket fejezik ki, egy-egy nehéz lélegzetvétel, elfordított tekintet mégis jelzést küld – kérlek, ne tovább. Nem is csoda:

egy olyan társadalomban, amelyben arra kondicionáltak bennünket, hogy rettegéssel gondoljunk az elmúlásra, nem törhetjük át egyik pillanatról a másikra ezt a falat. Egy ügyes vésővel viszont megrepeszthetjük.

Mikki Brammer regénye hosszú idő után az első olyan olvasmányélményem, ami amellett, hogy nagyon lekötötte a figyelmemet, képes volt velem úgy „beszélgetni” a témáról, hogy közben nem kellett se magamra szólnom, se törvényszerűen elszomorodnom. A Minden, amit megbántam ugyanis rámutat: „a szép halál titka a szép élet” – és ha szeretnénk nagyobb elfogadással viszonyulni az élet végességéhez, először a jelenünket kell újragondolnunk. A könyv a halálról szól, de voltaképp az életre tanít – és ha átfogóbban nézzük az elmúlás témáját, máris könnyebb megemészteni, mintha csak arra az egy drámai pillanatra koncentrálnánk.

Hétköznapi lány, nem hétköznapi meló

Mikki Brammer regényének főszereplője ugyanolyan ember, mint bármelyikünk, csak kicsit szokatlanabb hivatást választott magának. Clover haláldúla: azzal keresi a kenyerét, hogy haldoklók mellett van életük utolsó heteiben, segít nekik rendbe tenni a befejezetlen dolgaikat mind technikai, mind lelki értelemben, felkészíti őket a távozásra, és fogja a kezüket az utolsó pillanatokban. Segít, hogy a búcsú olyan legyen, ami az illetőnek a legkomfortosabb: haláldossziét készít a családtagok számára a tudnivalókról, muzsikust hív, ha a zene megnyugtatja a kliensét, fotókat nézeget velük, verseket olvas nekik.

Ezek az emberek pedig a legnagyobb tanítói, és (szinte) az egyetlen társasága. Noha önmaga védelme és a professzionalizmus kedvéért megtart velük egy bizonyos érzelmi távolságot (hozzáteszem: vérprofin), itt végre senki nem nézi hülyének az érdeklődési köre miatt, megélheti az életében amúgy hiányzó gondoskodás érzését, és életre szóló tanulságokat raktározhat el a beszélgetéseiből.

Az elhunytak gondolatait három füzetkében gyűjti: egybe a megbánásokat, egybe a vallomásokat, egybe pedig a tanácsokat írja fel, ugyanis kliensei nagy része ilyesmiről beszél utolsó pillanataiban.

(És mindez valószínűleg fedi a valóságot, a szerző ugyanis hospice-dolgozók, otthonápolók, haláldúlák és orvosok segítségével írta meg a könyvet.)

A tanulságok pedig egyrészről szimpla dokumentációt jelentenek, másrészről viszont Clover személyes életét is szolgálják: törekszik rá ugyanis, hogy ő mindent kipipálhasson, amit kliensei elmulasztottak – ezért megy például korizni a Central Parkba, és ezért utazott oly sokat a világban is. Van azonban egy olyan tanács is, amivel nagyon nehezen jut dűlőre: a főszereplő cseppet sem brillírozik társas kapcsolatok terén – háziállatain és a szomszéd bácsin kívül senkije sincs –, a visszautasítástól és csalódástól való félelme miatt 36 éves korában is csigaházába húzódva él. 

És te észrevennéd, ha a gyereked gyilkosságra készülne? – a Holtverseny című darabot ajánljuk

Kult – 2024. április 3. – ZKB

Így szinte az első oldaltól világos, mi az ő nagy feladata: kidugni az antennáit a csigaház bejáratán, letapogatni a világot, és nyitni egy olyan életre, aminek végén nem a megbánásokról, hanem a tanácsokról szóló dosszié bővülhet. Ez viszont meglehetősen nagy feladat egy olyan ember számára, aki sokkal inkább az elengedésre, mintsem a kapcsolatok fenntartásra rendezkedett be.

Úgy élni az életet, hogy a búcsú is elfogadható legyen

A téma alapján azt gondolhatnád, hogy egy nehéz, lassan olvasós és megterhelő könyvről van szó, ám ez távol áll a valóságtól. A Minden, amit megbántam majdnem limonádé – de nem a szó pejoratív értelmében: könnyű és élvezetes olvasmány, tele romantikával és személyiségfejlődéssel, nélkülözve a bugyuta, ájtatos kinyilatkoztatásokat. Ha mindenáron csomót akarnánk keresni a kákán, talán pár közhelyet találunk benne – de ez bocsánatos bűn egy olyan kötetben, ami eleve az egyik legnagyobb tabu feszegetését vállalta. A könyv edukál és szórakoztat, de pont ízléses mértékben – könnyed stílussal mutat példát arra, hogy még a halálról sem szükséges lesütött szemmel beszélni.

Egyrészt, mert attól még nem ússzuk meg, másrészt, mert ha már szembe kell vele néznünk, tegyük felkészülten. Mit felkészülten! Szeretettel, kíváncsisággal, és úgy, hogy azt mondhatjuk: úgy élem a mindennapjaimat, hogy elfogadhassam, ha eljött a búcsú ideje – még akkor is, ha az jóval előbb van, mint terveztem.

Clover számára a halál természetes, és ahogy olvasom a kötetet, számomra is egyre inkább azzá válik. Olyannyira, hogy a cselekményszál voltaképp nem is eköré tekeredik (Clover személyes fejlődését és társas nyitását követjük végig, de ebben nem spoilereznék), az élet mulandóságának kérdése egyszerűen csak megágyaz a történetnek, tartószerkezetet ad a háznak. És ezeknek a tartófalaknak az ismeretében pedig jöhet minden, amiről izgalmas olvasni: családi történetek, szerelmek alkotják a tetőt és a falakat, izgalmas párbeszédek, múltból feltáruló titkok teszik otthonossá az épületet. 

„Kiderült, hogy a nőkben óriási az igény arra, hogy a hangjuk hallható legyen” – tízéves a Terézanyu pályázat

Kult – 2024. április 3. – FR

Clover tudja, mi az a jellegzetes szag, ami a halál pillanata előtti órákban terjeng a szobában, de azt is, milyen sokadszorra végignézni a kedvenc romantikus vígjátékot. Clover tudja, hogyan kell úgy válaszolni egy haldokló kérdéseire, hogy ne hazudjon, de közben kíméletes legyen, és azt is, mekkora sikerélmény hosszan kitartani egy nehéz jógapózt. Clover ismeri a különböző temetkezési szokások lehetőségeit, de neki is végig kell küzdenie magát a „vajon tetszem-e neki” típusú dilemmákon. Mert ez mind ugyanúgy az élethez tartozik.

És a tény, hogy örülhetünk egyszerre az élet szépségeinek, ezzel párhuzamosan pedig kezelhetjük napirendi ponként, természetes tényként annak végességét, voltaképpen egy organikus, cseppet sem szájba rágott konklúziót hoz magával. És most, három nappal a könyv becsukása után, azt hiszem: számomra ez a legfontosabb üzenet. Még ha elsőre baromi nagy közhelynek tűnik is.

Kiemelt kép: WMN

Takács Dalma