Rossz dolog az online tér egész nap, de komolyan. Szörnyen helytelen állítólag belebújni a telefonba már a villamoson is ahelyett, hogy legalább a lakásból kilépve a megragadható, létező világra figyelnék, arra, ami körülöttem van, ugye, csak milyen az a létező villamosvilág végső soron? Szürke, akár a körút. Tele egymást gyalázó családokkal, szerencsétlen kéregetőkkel, akiknek senki nem ad pénzt, sőt, még a fejüket is elfordítják tőlük; az a világ együttérzés nélküli, visszataszító és kellemetlen. És ott van még az édeskés-idegesítő szag – energiaital fiatalok kezében, a pusztulás illata meg a cukorbetegségé, a szomszédos ülésen pedig a kezdődő párbeszéd, nagyjából így, „hé, geci…”. Sosem érzem magam igazán biztonságban, sem reggel, sem délután, és gyakran rosszabb, ha kevesen ülnek a szerelvényen, mintha tömve volna részeg britekkel, akik úgysem értik, miért rossz ordítozni Budapesten, túl vannak már azon az alkoholszinten, meg egyébként sem azért jöttek ide, hogy ne ordítozzanak.

És folyamatosan gyülekeznek azok, akiknek nincs hova menni. 

Egy férfi például megszólít, nadrágja foltos, izzadt vállai jól látszanak, a fehér trikója nem takar túl sokat a mellkasából sem. Ideges, kiszámíthatatlan mozdulataitól kicsit megijedek, a kezét váratlan pillanatokban meg-megrántja, aztán hozzám hajol, és megkérdezi, „ugye, mi már találkoztunk valahol? biztosan emlékszem”. Én nem emlékszem, de halkan azt suttogom, „talán itt, a villamoson, nem gondolja?”. Ő úgy válaszol, inkább a városban, a Porschéjában láthattam, azzal jár máskor, biztosan úgy történt, hogy megpillantottam. Nem hunyom le a szemem, de igyekszem Porschékra gondolni, és elképzelem a városban furikázó, trikós-foltos nadrágos férfit egy tűzpiros autóban. Nyolcszázezret keres, azt mondja. Bólintok, oké. Most rohan, le kell szállnia, ez egy ilyen nap, mentegetőzik, majd hirtelen eltűnik az aluljáró felé tartó tömegben. Őszintén sajnálom. 

Később egy másik férfi kezd ordibálni gimnazistákkal. Szalagavatós ruhákról beszélnek a lányok úgy, ahogy lányok a szalagavatós ruhákról szoktak. Fel-felnevetnek, visítanak kicsit, elcsendesednek, pusmognak, majd megint kitör a kacagás. A legrendesebb tizennyolc évesek, éppen úgy megy a vihogás hulláma, ahogy annak mennie kell. Feléjük fordulok, hogy jobban lássam őket, a másik oldalon ülnek, kiürült körülöttük az összes szék. A mellettük föl-le járkáló férfi kopasz, fogai előre állnak, arca egy rajzfilmfigurára emlékeztet, csak nem jut eszembe pontosan, melyikre, de egyszerre vicces és fenyegető. Idegesen grasszál a székek között, majd néha megáll a lányok előtt, és üvölteni kezd.

„Csönd legyen! Azonnal legyen csönd!” Az öklét rázza.

Senki nem mozdul a villamoson, pedig mindenki hallja, hiába ülünk a legtöbben messzebb tőlük. A lányok nem törődnek vele, nézik inkább, mi a helyzet az Instagramon. „Hagyjátok abba, azonnal hagyjátok abba, kurvára kuss legyen már”, ugrik oda ismét a férfi apró lábain, hegyes fogait vicsorítva, öklét lóbálva, majd megismétli, „kuss legyen, a kurva életbe”. Tördeli a kezét, lengeti az öklét, toporog. Egy pillanatra úgy tűnik, hogy ütni akar. A gimnazisták erre elcsöndesednek, én főleg. Elfog a tehetetlenség érzése, óvatosan felállok. Persze szólni szeretnék, hogy ilyen nincs. Nincs olyan, hogy négy lánynak azt mondjuk, kuss legyen, a kurva életbe, főként, ha egyáltalán nem is csináltak semmit, és senki senkinek nem szabhatja meg, milyen hangon és meddig nevethet. Basszus, nem lehet hagyni, hogy négy embert terrorizálhasson bárki is a körúton, még akkor sem, ha sajnos az illetőnek nem teljesen ép az elméje, és nyilvánvalóan segítségre volna szüksége. 

Az van csak, hogy félek. 

Látom, hogy a férfi szemöldöke remeg, az ajkai is, nem tudja megállítani a karja rángását, és attól tartok, ha megszólítom, és megpróbálom megvédeni a lányokat, vagy az arcomba öklöz, vagy a nyakamba borul sírva. A másodikat sem szeretném, de az elsőtől kimondottan rettegek. Jógázni valaha tudtam, ütni sosem. Körülnézek, szemben egy fiatal férfi ül, ő is figyeli az eseményeket. Arra gondolok, ő vajon odalépne-e, ha engem megütnek? Lefogná a kezét? Jönne valaki, hogy engem összeszedjen? Nem tudok ebben bízni.  

A kapaszkodót szorítva tétovázok percekig, de ekkor a lányok felugranak, és leszállnak a Király utcánál. Nevetgélnek a vicsorító állkapcson, legfeljebb egy-egy vállrándításukon látszik az idegesség. A szemben ülő fiatalember felemelkedik a székéből, enyhén bágyadt hangon odaszól a csuklón túl már egyedül grasszáló, képregényarcúnak: „Ezt abba lehetne hagyni! Nem volt elég?”, a képregényarcú hirtelen mentegetőzni kezd, „Én csak… én csak… én csak nem bírom elviselni ezt a hangzavart”, és úgy tűnik, mindjárt sírva fakad, könnyekben tör ki, kezdi rázni a zokogás. Kis híján letérdel a fiatalember elé, szeretne mindent megmagyarázni. 

Viszolygok a jelenettől. Szeretnék valahol máshol lenni. Az Instagramon például. Ott macskák barátkoznak sünökkel meg kiscsirkékkel, olyan szép. Vagy nem tudom. Valahol, de nem itt.  

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ finwal

Bendl Vera