Megkínzott test tele fájdalommal – Marina Abramović retrospektív Bécsben

–

Amikor Marina Abramović igazán ismert lett, főként a közösségi médiában, akkor éppen a volt szerelmével, Ulayjal nézett szembe a New York-i MoMA aulájában – egy megkapó, azóta legendássá vált YouTube-videóban. A The Artist is Present performansz során a művész három hónapon át, naponta nyolc órát ült egy asztalnál, és a vele szemben helyet foglalókkal pusztán a tekintetükön keresztül kapcsolódott össze – néha akár fél vagy egy órára is.

Az egyik napon megjelent Ulay, Marina egykori alkotótársa és élettársa. A közönség természetesen az ő megható, újratalálkozásukat figyelte a legnagyobb áhítattal – engem viszont ez végtelenül irritált. Mindenki meghatódva osztotta meg a videót, „az igaz szerelem örökké tart” típusú kommentárokkal, én meg idegesen görgettem tovább, arra gondolva, hogy ezt a nettó giccset nem vagyok hajlandó elviselni.

Ezzel turnézni az interneten, posztolni, ahogy a szerelmemmel egymást nézzük, ráadásul hozzáfűzni, hogy „a szakításuk utolsó momentumaként a Kínai Nagy Falon találkoztak” – hát, gondoltam, nem akarják esetleg a Holdra kilőni magukat, hogy még súlytalanságban is ölelkezzenek egy emlékezeteset, lehetőleg kamera előtt? Túlzok persze, de mindezeket a gesztusokat túlságosan grandiózusnak és enyhén szólva magamutogatónak éreztem. Pedig, ha mellétesszük magát a performanszot, az éppen ellenkezőleg: megrázóan érdekes.

Számomra az idegenekkel való találkozások sokkal izgalmasabbak, mint az Ulayjal történő farkasszemet nézés. A Bécsben látogatható Marina Abramović retrospektív kiállításon jól látszik, mennyire megnyíltak ezekben a pillanatokban az emberek, akik leültek vele szemben. Mennyire készek voltak – ismeretlenként is – a tekintetben való találkozásra.

Három hónapon át, naponta nyolc órát ülni szemben a világgal szinte meghaladja a lehetségest. És nyolc órán át mások szemébe nézni: az a fajta átadás és befogadás, ami néhány perc alatt is képes megrendítő érzelmi hullámokat vetni.

Ezt a performanszot idézi meg elsőként a bécsi Albertina kiállítása

Rögtön azután, hogy bemutatja a művész saját felkészülési módszerét, a figyelembe kerülés gyakorlatát. A módszer különlegesnek tűnhet, holott végtelenül egyszerű: Marina szerint a jelenlét és a fókusz úgy érkezik meg, ha az ember lencsét és rizst válogat szét, majd megszámolja a rizsszemeket. Ki is lehet próbálni a helyszínen a gyakorlatot – és valóban, a rizsszemválogatás váratlanul megnyugtató élmény. Nekem viszont azonnal eszembe jutott, hogy egykor Hamupipőkének kellett lencsét válogatnia, miközben mostohatestvérei bálba készülődtek, és újra meg újra porig alázták.

View this post on Instagram

A post shared by Marina Abramović Institute (@abramovicinstitute)

Talán ez a szerep sem áll olyan távol Marinától, aki kezdetben mélyen vallásos nagyanyjánál nevelkedett, majd katonai múlttal rendelkező szüleihez került – ők Tito bizalmi köréhez tartoztak –, ahol a távolságtartás, a hidegség és a büntetés mindennapos volt. (Ebben a cikkben olvashatsz erről bővebben.) Nem meglepő, hogy Abramović életművének nagy része a kiszolgáltatottságról, a kontrollról, a tárgyiasított testről és a fájdalom határairól szól.

A rizsszemválogatás után a The Artist is Present szobába jutunk, ahol megannyi megnyílt tekintet néz ránk – ugyanazzal az intenzitással, ahogyan egykor Marinára a MoMA-ban. Innen azonban hirtelen váltással jön a brutális rész, a Rhythm 0. Ez az a mára legendássá vált performansz, amely során Marina hat órán keresztül állt Nápolyban, a Galleria Studio Morrában. Mellette egy asztal hetvenkét tárggyal, köztük kések, láncok, fegyverek, övek, de ott volt egy torta, némi méz és bor is. Egy tábla jelezte:

„Én vagyok a tárgy. Ez alatt az idő alatt minden felelősség az enyém.”

Ebben a szobában borultam meg a legjobban

Az asztalon bárdok és kések feküdtek, a falakon a dokumentációk: tudjuk, és a fennmaradt képek is mutatják, hogy a nézők a performansz során levágták Marina ruháját, felsértették a nyakát, valaki vért szívott belőle, és végül egy pisztolyt tartottak a fejéhez. A nyakában lánc lógott.

Megkövülten álltam az asztal előtt. Nem értettem, hogyan bírta ki – mi késztet valakit arra, hogy végigcsinálja ezt a megaláztatást, ezt a traumatizálódást, vagy inkább újratraumatizálódást. Milyen erő, milyen eszme vagy hit adhat ehhez elég energiát? Vajon eltökéltség ez, destruktív nárcizmus, vagy valami ennél is magasztosabb – a fájdalom által elérhető tisztulás, az emberi természet végső próbája?

De az egyéni motivációknál érdekesebbnek – és talán kevésbé zsigerinek – tartottam a tágabb kontextust. 1975-ben járunk, a hidegháború csúcspontján. Stanley Milgram már 1961-ben elvégezte azt a hírhedt szociálpszichológiai kísérletet, amelyet a második világháború borzalmainak magyarázatára szánt. A résztvevőknek – egy tudományos kutatásra hivatkozva – egyre erősebb elektrosokkokat kellett adniuk számukra ismeretlen embereknek. Olyan sokan mentek el a végső, halálosnak hitt áramütésig, hogy maga Milgram sem tudta, miként értelmezze az előtte feltáruló emberi kegyetlenséget.

1971-ben Philip Zimbardo börtönkísérletét is idő előtt le kellett állítani: az „őrök” szerepébe helyezkedő önkéntesek olyan mértékben bántalmazták a „foglyokat”, hogy a helyzet kicsúszott az irányítás alól. Mindkét tudós évtizedeken át próbálta megfejteni, honnan ered a tömeges kegyetlenség – az a sötét erő, amelyet a világháborúban is láttunk.

És íme, 1975-ben ott áll Abramović Nápolyban, mintha mindezt továbbgondolná. Az 1946-ban született művész háború formálta szüleivel és nélkülöző gyerekkorával mintha a Milgram- és Zimbardo-féle kísérletek testbe írt, női verzióját valósítaná meg. De míg Milgram kísérletében a „halálos sokk” csupán illúzió volt, Marina valóságosan sodorja magát életveszélybe – meztelenül, testét tárgyként kínálva fel.

És az eredmény megszületik: ebben a „kísérletben” is azzal kell szembesülni, hogy ha egy ember tárggyá válik, akkor bármi megtörténhet.

A nápolyi performansz során Marinát kis híján megölik – ahelyett, hogy mézzel etetnék. Bár a leírások szerint a kezdeti órákban még kedvesen bántak vele, később egyre többen váltak agresszívvé, mások pedig próbálták megvédeni. A végén azonban ott áll meztelenül, felsértett nyakkal, pisztollyal a halántékánál.

Bár a személyes motiváció is fontos – Abramović esetében többnyire a fájdalmon keresztül megtalált szabadság keresése –, Marina teste sosem csupán az övé. A legtöbb performanszban nyilvánvaló társadalmi és politikai üzenet hordozója az, ami vele fizikailag történik.

Ugyanez jelenik meg a felkavaró Lips of Thomas esetében is, amikor egy ötágú csillagot vág a hasára közönség előtt, és a vér vörösen megindul, vagy amikor egy fából készült ötágú csillagra fekszik, amit aztán meggyújtanak – és ő a performanszba kis híján belehal.

Ezek a jelenetek mind a diktatúrába ágyazott életek fájdalmait, a társadalmi és politikai sebek lenyomatait jelképezik – nemcsak az ő testén, lelkén, hanem mindannyiunkén.

Későbbi, 1997-es performansza, a Balkan Baroque már más típusú szembenézés: Abramović napokon át próbál megtisztítani egy óriási halom csontot, de hiába. A férgek megjelennek a nyári hőségben, a vért pedig nem lehet lemosni – sem a csontokról, sem a múltról. A balkáni háború után ez a kép fájdalmasan konkrét.

Az Albertinában most láthatók felvételek más performanszokról is: önostorozás, Marina és Ulay egymás után, ritmikusan pofozzák egymást, Marina üvölt, egy csontváz alá fekszik meztelenül, vagy nyilat irányít Ulay a szívére, Abramović életet kockára téve. Későbbi munkái már kevésbé a fájdalom határairól szólnak – vagy legalábbis nem kizárólag arról. A MoMA-ban eltöltött nyolcórás napjai például más típusú állóképességet, másféle jelenlétet kívánnak. Mintha a szabadság keresése már nem kizárólag a szenvedéshez kötődne.

Múlt időben beszélni Abramovićról nem lehet

A hetvennyolc éves művész nem fejezte be pályáját: idén októberben Manchesterből indult útnak legújabb, négyórás performansza, a Balkan Erotic Epic.

Az Albertinában rendezett retrospektív arra késztet, hogy elgondolkodjunk: a fájdalom és a kikényszerített kontroll mögött milyen szabadság rejlik? És ha a művei a betegségről, a haldoklásról, tágabb értelemben pedig a diktatúrákról szólnak, akkor miért hiányzik belőlük valami más – az öröm, a tiszta gyönyör, az élvezet? Ezek ennek a performatív univerzumnak nem részei. Milyen jó lenne egyszer ezt a testet, a közössé váló, megkínzott testet örömben látni!

Nekem Marina Abramović még mindig túl direkt, túl egyszerű, néha szájbarágós. Ennek ellenére sem tudok elszakadni attól, hogy ami vele történik a performanszokban, annak mindannyiunkhoz köze van. Az ő fizikai szenvedése a mi szenvedésünk is: a kommunizmusé, a háborúké, a gyerekkoré, amelyben nem volt szeretet. Ő a testet adja hozzá, mi a nézői tudatot.

Ha ez így van, akkor felmerül a kérdés: meddig hagyjuk büntetni ezt a közös testet?

És meddig büntetjük mi magunk?

Én emiatt a kérdés miatt nem tudtam kisétálni a kiállítóteremből, és vidáman meginni egy kávét, mintha mi sem történt volna.

Valami fontos mégis történt.

Bendl Vera