Nemrégiben egy játszótér fölött lévő lakásban töltöttem pár napot. A fák kellemesen susogtak, a gyerekek vígan kurjongattak, a kutyák csaholtak, és alapvetően nagyon jól érezhettem volna magam, ha nem kellett volna hallgatnom azt is, hogy az anyukák viszont megállás nélkül csesztették a gyerekeiket.

Noooormális vagy?

Ezt minimum tízszer hallottam két és fél nap alatt, és mindig különböző anyukák szájából. Úgy látszik, divatos mondat. Most komolyan, te mit éreznél, ha valaki ezt kérdezné tőled – méghozzá üvöltve – egy csomó idegen (pláne barát) előtt? Normálisnak gondolnád azt, aki ezt kérdezi tőled?

A gyerekek irtó jó fejek, mert egy pillanatra ugyan elgondolkodnak ezen a kérdésen, (vagyis azon, hogy az anyjuk normális-e?),

de aztán inkább a fontos dolgokkal törődnek, a kergetőzéssel, mászókázással, a labdával vagy felhőbámulással. Csodálom őket ezért…

Hagyd már abba, mert mindjárt agyoncsaplak!

Ezt sajnos egy down-szindrómás kislány anyukája mondta – szintén nem túl halkan – egy bevásárlóközpontban. A kislány ettől nem lett egy cseppet sem motivált. Sőt! Valami gombot direkt meg akart nyomi. Ekkor anyuka odarohant, majd valóban (szinte) agyoncsapta a kislány kezét, akinek a szeme se rebbent. Nyilván hozzá volt szokva ahhoz, hogy egy jó nagy csapással mindent elintéz az ő anyukája, aki ráadásul hangosan szidalmazta is: „Ma olyan rossz vagy, hogy az kibírhatatlan!” Igen, én sem bírtam ki, és odaszóltam: „Ettől aztán biztos nem lesz jobb…”. Erre az anya magához vonta a kislányt, és óvó mozdulatokkal kisöpörte a haját az arcából. Hát, köszi!

Jaj, de maszatos vagy már megint!

A villamoson láttam nemrégiben egy anyát két év körüli gyerekével. Tíz megállón keresztül utaztunk együtt, ezalatt az anya a következőket csinálta a végtelenül türelmes deddel: Minimum nyolcszor elsimította a homlokából a haját, legalább ötször különböző láthatatlan szöszöket távolított el a kislány ruhájáról, négyszer föltűrte a ruhája ujját, háromszor kínálta innivalóval. Harmadszor lakonikusan elfogadta a gyerek a cumisüveget, és bambán úgy csinált, mintha ivott volna. Láthatóan semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy hagyják már békén, de anyuka folyamatosan piszkálta, miközben nem is szólt hozzá, csak azt kérdezgette gépiesen, hogy nem szomjas-e? És a végén a kislány szája körül lévő vízcseppeket törölgette buzgón egy pelenkával, miközben félhangosan korholta. „Jaj, de maszatos vagy már megint!” Én szegény kis maszat helyében simán képen köptem volna azt, aki ilyeneket csinál velem, de neki egyetlen zokszava sem volt.

Közönyösen tűrte, hogy „a gondoskodó szülő” szerepébe bújva folyamatosan piszkálja az, akit neki a világon a legjobban kellene szeretnie... 

Verbális abúzus

Alapkérdés, hogy miért csináljuk ezt azzal a kiszolgáltatott lénnyel, aki mindezek ellenére is szeret bennünket? Valószínűleg rossz mintákat hoztunk, velünk is hasonlóan kommunikáltak, és tudat alatt visszük tovább, örökítjük át a gyerekeinknek ezt a rendkívül megalázó, hülye szokást. Nem csoda, hogy annyi önbizalomhiányos, szorongó gyerek van, hiszen mindezzel csak azt üzenjük a gyerekünknek, hogy ő nem JÓ, sőt: ROSSZ. Alkalmatlan, nem ért hozzá, buta, csúnya és még hisztis is! Miközben valószínűleg épp mi vagyunk azok, akik „elég jó szülők” akarunk lenni, és teljes szerepzavarba kerülünk. Jól nevelt utódjainkkal szeretnénk büszkélkedni, miközben a környezet elvárásai szerint cselekszünk, és titokban attól rettegünk, hogy megszólnak bennünket, mert úgy érezzük, hogy valójában tökéletesen alkalmatlanok vagyunk a gyerekek nevelésére.

„Ha mindennek próbálunk megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk. Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek.”

(Az idézet Vekerdy Tamás: Jól szeretni – Tudod-e, hogy milyen a gyereked? című könyvéből való) 

Igen, én is csesztettem a gyerekeimet

Hülyén fenyegettem őket, beszóltam nekik, és én is rácsaptam a kezükre. Nem vagyok rá büszke. Ezt a mintát hoztam, velem is így bántak. De aztán lassan megértettem a jelzéseikből, hogy ez nekik is rossz, meg nekem is. Akkor kezdtem el tudatosan mesélni. Ez is ugyanúgy szokássá válhat, mint az ilyen ostoba és bántó panelmondatok: „Azonnal kérj bocsánatot! Mit kell ilyenkor mondani? Megköszönted egyáltalán? Szégyelld magad! Köszönni ki fog?” Én egyik pillanatról a másikra felhagytam ezzel, és...

...a mese mindent elintézett helyettem. A legegyszerűbb, legostobább történettel is sokkal többet értem el, mint akárhány fenyegető mondattal és mozdulattal.

Nekem szerencsém van, mert nem emlékeznek a gyerekeim arra az időszakra, amikor anyaszörny voltam, inkább a mindig mesélő, bábozó, hülyéskedő anya képe él a fejükben rólam. A lelkiismeret-furdalásom viszont soha nem múlik el attól, hogy volt egy olyan időszak, amikor – nem tudatosan, de – én is csesztettem őket. És csak remélni tudom, hogy ők már nem fogják a gyerekeiket ilyen megalázó módon kezelni. Ők végül megtanították nekem, hogy azzal teszem a legjobbat, ha egyszerűen elkezdem az ő szemükkel nézni a világot, és szinte gyermeki örömmel átélhetem velük azt a sok jó élményt, ami az én életemből hiányzott.

Már alig várom, hogy unokáim szülessenek, és igazi, mesélő anyókává válhassak!

Utóirat: Épp befejeztem ezt a cikket, és azt reméltem, kiírtam magamból a végtelen bánatot, amit egy-egy ilyen utcai párbeszéd vált ki belőlem, aminek rendszerint egy kiszolgáltatott gyerek az elszenvedője. Aztán ma reggel sajnos a következő jelenet játszódott le előttem: Egy három év körüli kislány nagyon szerette volna megfogni az anyukája kezét az utcán. Mire a jól öltözött, konszolidált kinézetű anya ezt mondta neki: „Mennyé' má' előttem! Hát, nem látod, hogy nem férünk el ketten a járdán! Dehogy fogom a kezedet!”

Kedves anyukák, higgyétek el nekem, nem létezhet a világon olyan helyzet, amikor elengedhetnétek a gyerekeitek kezét!

Both Gabi