Krajnyik Cintia: Közel 20 éve eltéphetetlen a kötelék köztem és A Grace klinika között
Igazán szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen a legrégebbi gyerekkori szoros barátságaim a 25 évvel ezelőtti iskolakezdésig nyúlnak vissza. Az a három barátnőm, akikkel együtt kezdtük ’98-ban az általános iskolát, azóta is az életem részei, és erre nagyon büszke vagyok. Mert a tény, hogy lassan egy emberöltőnyi óta nem engedtük el egymás kezét, arról tanúskodik, hogy hiába költözött az egyikünk szó szerint a világ másik végére, hiába voltunk sokszor teljesen más élethelyzetben és hiába voltak időszakok, amikor egy kissé eltávolodtunk, időről időre visszataláltunk egymáshoz, és nem voltunk restek energiát fektetni a barátságaink életben tartásába. De bármilyen furcsa is, nem csak nekik vagyok hálás, amiért végigkísérték a felnőtté válásomat, a sikereimet és a bukásaimat, nem csak hozzájuk fordulhattam, ha nevetni vagy éppen sírni volt kedvem. Van egy sorozat, immáron lassan 20 éve, ami mellett akkor is kitartok, ha éppen azt gondolom, hogy valójában nincs már dolgunk egymással, és éppen emiatt találunk újra és újra egymásra. És most nektek is elmesélem, mi mindent köszönhetek A Grace klinikának, ami – ahogy a filmes sztrájk engedi – hamarosan már a huszadik évaddal tér vissza. Krajnyik Cintia írása.
–
A Grace klinika, azaz a The Grey’s Anatomy eredeti címe egyébként sokkal találóbb, mint a magyar megfelelő, ugyanis nemcsak a főszereplő Meredith Greyre utal, hanem a Gray anatómiájaként ismert, az emberi test anatómiáját összefoglaló angol nyelvű könyvre is, melyet témájában mind a mai napig az egyik legrészletesebben megírt alapműnek tartanak. A szerzője, Henry Gray angol anatómus, a Royal Society egykori tagja – írja a kötetről a Wikipédia.
A Grace klinika 2005 márciusában debütált Amerikában, a magyar képernyőkre pedig 2006. január 10-én érkezett meg az első rész. Határozottan emlékszem, hogy ez egy keddi napra esett, én pedig abban az időben, tizennégy évesen szabályosan rá voltam gyógyulva az MSN-re. Ahogy hazaértem és a leckém engedte, orrvérzésig cseteltem a barátaimmal, holott a nagy részükkel egész nap együtt voltam az iskolában is. Az RTL Klub amolyan háttérzajként duruzsolt azon a hétköznap estén is, de a csapat fiatal orvos, akik a Seattle Grace Kórházban kezdték meg a gyakornoki képzésüket, néhány pillanat alatt elvonták a figyelmem a számítógépről, pedig ez a korlátlan internet-hozzáférés hajnalán tényleg nem volt könnyű. Onnantól kezdve minden héten izgatottan vártam, hogyan alakul Meredith, Cristina, Izzie, George és Karev élete, karrierje, szerelmi afférjai.
Egy állandó társ az életben: Meredith
Meredith felnövéstörténete nemcsak azt mutatta be és árnyalta hitelesen az évek alatt, hogy az anyja árnyékában élő fiatal, szorongó, bizonytalan, lányból hogyan lesz Amerika egyik legelismertebb sebésze. Általa azt a belső utazást is végigkísérhettük, ahogy
egy érzelmileg traumatizált, önmagát és a saját érzéseit foggal-körömmel védelmező nő lefejti a saját páncélját,
hogy aztán az önmagával és a másikkal folytatott küzdelmének hála, egy egyenrangúságon, egymás szeretetén és tiszteletén alapuló kapcsolatban teljesedhessen ki. A távolságtartó, a saját érzéseit gyakran elfojtó lányból odaadó feleség és anya született a szemünk előtt. Képessé vált felülírni a saját családi mintáit, mindeközben pedig nem kellett eltagadnia az arra való vágyát sem, hogy szakmailag kiteljesedhessen. (Ezt ugyan soha nem ábrázolták, de meggyőződésem, hogy a karakterek megtanultak időt és teret hajlítani annak érdekében, hogy a különböző szerepeiket összehangolhassák.) Az pedig már egy újabb plusz csavar volt a történetben, amikor Derek elvesztésével újra kellett definiálnia magát, képessé kellett válnia arra, hogy újra kitárja a szívét valakinek. Meredith nemcsak dolgozó nőként, társként és anyaként világított rá mindannyiunk sebezhetőségére, vágyaira, hibáira, hanem barátként is. A Christinával való barátságukat nemcsak a közös fanyar humor kötötte össze, hanem a feltétel nélküli szeretet és bajtársiasság is, amelyre mindannyian vágyunk. Egy olyan emberre, akire mindig, minden körülmények között számíthatunk, aki, ha kell, kíméletlenül őszinte velünk a mi érdekünkben.
A legérzékenyebb témáktól sem riadnak vissza
Tizennégy éves voltam, amikor elkezdtem nézni ezt a sorozatot, három hónap múlva pedig harminckettő leszek. Ez alatt az idő alatt nemcsak a gimnáziumot, de az egyetemet is elvégeztem. Karriert építettem, elköltöztem otthonról és a saját lábamra álltam. Elvesztettem fontos embereket az életemből, összetörték a szívemet, hogy aztán megannyi csalódás után megismerjem az igazit: férjhez mentem, egy krónikus betegséggel diagnosztizáltak, jelenleg pedig a nehezített teherbeesés az egyik legmeghatározóbb kihívása az életemnek. Nem túlzás azt állítani, hogy miközben hétről hétre követtem a kórház dolgozói sorsának alakulását, az én életem is fenekestül megváltozott, és számtalan olyan szituáció megesett velem, ami aztán a képernyőn visszaköszönt és az elevenembe talált. A Grace klinika ugyanis soha nem félt a legérzékenyebb témákhoz nyúlni, legyen szó veszteségről, halálról, újrakezdésről, morális dilemmákról.
Attól sem riadt vissza, hogy olyan aktualitásokban foglaljon állást, mint az abortusztilalom, a Black Lives Matter-mozgalom, vagy az egészségbiztosítási rendszerből kiszorult emberek helyzete.
Emellett Shonda Rhimes alkotógárdája mindig is nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy inkluzív legyen: vallást, bőrszínt, nemi identitást és szexuális orientációt egyaránt beleértve. Annak köszönhetően viszont, hogy a szereplők mindegyike összetett karakter, mindannyian hibáznak, hogy aztán fejlődhessek, soha nem lett szájbarágós tanmese, erőltetett példabeszéd.
Drámai fordulatból sosem volt hiány
2005 óta gyakorlatilag minden kulcsszereplőtől búcsúznunk kellett – a tavalyi fináléval már Meredith Greytől is –, így az eredeti gárdából már csak Miranda Bailey és Richard Webber maradt színen, de az egyik legnagyobb értéke pont ebben rejlik a sorozatnak. Ahogy az életben, itt is megesik, hogy el kell köszönnünk egy-egy szereplőtől, aki a szívünkhöz legközelebb áll. Vagy azért, mert elköltözik, máshol vállal munkát, kezd új életet, vagy egyszerűen megszakad vele a kapcsolat, legrosszabb esetben pedig azért, mert meghal. A készítők soha nem féltek kiírni egy-egy főszereplőt – és ne feledjük, ez akkoriban óriási meglepetésnek számított, és jóval megelőzve a Trónok harcát –, egy-egy, a kórház körül bekövetkező tragédia esetében sosem lehettünk biztosak abban, hogy ki éli túl.
Drámasorozat lévén pedig katasztrófából mindig akadt bőven, legyen szó robbanásról, lövöldözésről, tömegbalesetről, repülőgép-szerencsétlenségről.
Bár a szívem szakadt bele, és taknyom-nyálam egybefolyt, mikor George, Lexie, Mark vagy éppen Derek halálát kellett végignéznem, de éppen ez a kiszámíthatatlanság tudta és tudja a nézők figyelmét fenntartani immár közel két évtizede. Persze voltak gyengébb évadok. Jöttek olyan új szereplők, akiket úgy vetett ki magából a sorozat, mint egy-egy transzplantációnál a nem megfelelő szervet a befogadó test, de az utóbbi évadokban sikerült abból a frissességből visszahozni valamit az új gyakornoki gárdával, amiért eleve megszerettük a sorozatot még a kétezres évek közepén.
Azt valószínűleg említenem sem kell már, hogy több mint 400 rész után, ha ma már bárki bármilyen egészségi problémával áll elém, könnyedén felállítok egy alapdiagnózist, ha más nem, hát a véraláfutás láttán a szemüvegemet az orrnyergemen magasabbra tolva annyit mondok, hogy „ez bizony egy csúnya hematóma!”.
Idén szeptemberben lenne esedékes, hogy a leghosszabb életű kórházsorozat elstartoljon a huszadik évaddal, de a Hollywoodban zajló sztrájk egyelőre bizonytalanná teszi a folytatás időpontját, így az már most majdnem biztos, hogy az eddigi legnagyobb szünetre számíthatnak a rajongók két évad között. Kelljen bármeddig is várni, én itt leszek, és ameddig csak tart, én nézni fogom. Ezt megígérhetem.
Kiemelt képünk forrása: ABC Studios
