–

Egy színház vezetése mindig alaposan megfontolja, mikor melyik nagy klasszikus drámát emeli be a repertoárjába. A világ legismertebb műveihez nyúlni éppúgy bátorság kell, mint a kevéssé ismert kortárs szerzők darabjait műsorra tűzni. Komoly vállalás feldolgozni egy olyan alkotást, amelyet kötelező olvasmányként olvas(hat)tunk már, és minimum egy-két színházi vagy filmes adaptációt is láttunk belőle életünk során.

A budapesti színházak az elmúlt években tettek néhány kísérletet arra, hogy Shakespeare drámáit újszerűen mutassák be. A Vígszínház 121 évig várt a darab bemutatásával, mire 2017-ben ifj. Vidnyánszky Attilával a címszerepben bemutatta a Hamletet. Az Örkényben Bodó Viktor leginkább kiindulópontként használta a szerző két másik nagyon népszerű művét, amelyekre özönlenek az iskolás csoportok: A Kertész utcai Shaxpeare-mosóhoz a Rómeó és Júliát, az LSD néven elhíresült Lidércek, Shaxpeare, Delírium című rendezéséhez pedig a Szentivánéji álmot vette alapul. Utóbbit egyébként Pintér Béla is erősen megidézte a 2021-ben bemutatott Marshal Fifty-Sixben.

Az ilyen típusú „leporolások” körül mindig akadnak fanyalgók, akik a színházra élő hangoskönyvként tekintenek, és ragaszkodnak az „eredetihez” – mintha lenne bármi esélyünk több száz évvel ezelőtti színpadi műveket a maguk valóságában megismerni és rekonstruálni.

Az igazán maradandó darabok viszont épp attól állják ki az idő próbáját, hogy a saját koruknál jóval modernebbek. Ehhez pedig úgy tudunk hűek maradni, ha mi sem a konzervdobozból akarjuk újra feltálalni őket.

Néma sikolyok az egykori SZFE-n

Múlt szombaton – a Katona József Színházban nem először – bemutatták a Hamletet. Ezúttal ifj. Vidnyánszky rendezőként dolgozott a darabon, aki lesöpörve magáról a cím súlyát és terhét, gyorsan megváltoztatta az előadás címét némacsendre. Az olvasópróbán a színészek tisztességgel felolvasták Nádasdy Ádám (egyébként csodálatos) fordítását, és még a nyílt próbán is úgy tűnt, hogy a szöveg legalább egy része elhangzik majd a színpadon. De nem így történt.

A megváltoztatott cím valójában nemcsak a dán királyfi halála előtti utolsó mondatára utal, hanem az előadás formanyelvét is leleplezi: szöveg helyett főleg földöntúli hangokat, sikolyokat, távoli szirénazajt, elharapott mormogásokat és baromi jól összeválogatott zenei betéteket hallunk.

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a fent ígért katarzis már megtörtént – legalábbis bennem – mielőtt bárki egyetlen szót is szólhatott volna. A „megtisztulás” gyors eléréséhez van annyi helyzeti előnyöm, hogy én magam is a régi Színház- és Filmművészeti Egyetem egykori hallgatója vagyok. Bár előre értesültem arról, hogy az előadás milyen szcenikai meglepetéssel készül, a hatás mégis maga alá gyűrt.

19:07-kor a fekete függöny felgördült, én pedig 19:09-kor már patakokban sírtam le a szemfestékemet.

A Katona nagyszínpadán egyszer csak megjelent a Vas utca 2. (azaz a régi SZFE) aulája, amit Schnábel Zita díszlettervező tökéletes aprólékossággal épített meg. Persze ez bennfentes poénnak kicsit túlzó lenne, de az alkotók joggal apellálhattak arra, hogy a művészszínházak közönsége gyakran fordult meg az Ódry Színpadon nézőként is. Az Ódry generációkon át volt a színész-, dramaturg-, rendező- és látványtervező-hallgatók első szárnybontogatásainak legfontosabb színtere. Épp ezért volt különösen kegyetlen, amikor az öt évvel ezelőtti egyetemfoglalás leverése után eladták az épületet – és vele az egyetem egyetlen igazi színháztermét is. Sajnos a sértettség és a bosszúvágy képes felülemelkedni a racionalitáson, a közösség érdekein és a nagy elődök tiszteletén.

Így érkezünk meg a Hamlethez, ami az előbb felsoroltak kvintesszenciája: a tér tökéletesen magában hordozza ezeket. Persze akad még egy dolog, ami ordít a figyelemért.