–

A főúton reggel hét és nyolc között a legélénkebb a forgalom. Ilyenkor megy munkába az, akinek van munkája. Biciklivel, kismotorral, gyalog.  Elektromos rollert itt nemigen használnak. A Víztorony felé vezető zebránál családok állnak, szülők viszik a gyerekeket az óvodába. 

A faluban ma nincs piacnap, a bolt melletti parkolóban mégis nagy csapat ember gyülekezik, ahogy piacnapokon szoktak. Állnak türelmesen a bágyadt fényben, kezükben nejlonszatyorral. Van, aki fél óra után leül a bolt lépcsőjére, vagy kiáll a buszmegállóba, ahonnan el lehet látni a kanyaron túlra, de senki sem tágít. Az alacsony, őszi nap végig fésüli a járda melletti vedlő, csokipapírral és csikkekkel teliszemetelt sövénysort, megcsillantja a bejárat mellett a bicikliket. Egy kinyúlt focimezes férfi kilép a Coop ajtaján, és odaszól a többieknek, hogy hazaviszi a tejfölt meg a húst, aztán jön majd vissza. A mobiljára pillant, aztán elsiet.

Megkérdezem odabent a pénztárost, mire vár ez a sok ember. Csak annyit felel, hogy ma jön a teherautó. 

Hazabiciklizek, bepakolom sorban a tejet meg a kefireket a hűtőbe. Összecsomagolom a ruhámat egy vászontáskába, törölközőt veszek elő, aztán fürdőruhát húzok és legurulok a tóhoz. Megváltoztak a színek, fakóbarna és aranysárga az út menti felmagzott fű, a száraz bokrok. A part elhagyatott, a nyárra kitett fa nyugágyakat már elvitték, a sütödék és árusok mind bezártak. A gátkorona üres, a nyárfák bágyadtan rezgetik leveleiket a feltámadó szélben. A parti homok hideg, a nagy, rozsdás csapokkal rögzített szegélygerendák mellett ide-oda ringatózik a felszínen a hínár és a törmelék. Belegázolok a lassan mélyülő vízbe. Borzongatóan hűvös, de még nem dermesztő. Elmerülök, várok egy kicsit, aztán amikor helyreáll a légzésem, lassan tempózni kezdek. Egyedül lebegek a tükröződő felhők között, lassú mozdulatokkal haladok egész a nádasig, aztán végig úszom a csónakösvényen, ki egészen a nagy, csendes, nyílt vízig. Körben néma a tó, a part, egyszer hangzik csak fel egy motorcsónak távoli berregése. Egy óra múlva jövök ki újra, a fövenyen még mindig senki. Egyetlen kíváncsi sirály bámul rám a faállvány tetejéről, amelyről már leszerelték a lécekből készült, festett hintaágyat. Gondolom, télre bevitték valahová.

Levetem a vizes fürdőruhát, reszketek. Kapkodva átöltözöm a falevelektől piszkos kabinban, aztán visszabiciklizek a faluba. A bolt előtt már kisebb tömeg verődött össze. A korábban érkezettek igyekeznek tartani a pozíciójukat és elöl maradni, közvetlenül a betonozott parkoló szélénél. Valaki azt mondja, felhívta egy rokona szomszéd faluból, mindjárt ideér a teherautó. Mozgolódás támad, kémlelik az utat.

Letámasztom a biciklit, várok én is, kicsit távolabb tőlük. Hamarosan tényleg befordul a Renault a ponyvás pótkocsival. A tömeg hátrébb húzódik, tömörül, hogy legyen hely parkolni. Két izmos, tetovált srác pattan ki a kocsiból, huszonévesek lehetnek. Gyorsan, gyakorlottan dolgoznak.  Három-négy ponyvát tekernek ki egymás mellé a földön, aztán zsákokat vonszolnak elő a raktérből és a tartalmukat a földre borítják.

Postai gumival összefogott lábbelik minden méretben, színben. A nagyobb darabok a fűzőjüknél fogva vannak összekötözve. Gyerekcipők, csizmák, szétjárt bakancsok, megfakult tornacsukák. Amikor az egyik férfi megadja a jelet, hogy lehet válogatni, a tömeg megindul.

Egymást lökdösve emelgetik, nézegetik, dobálják a vissza vagy egymásnak a cipőket. Ötszáz forint egy pár. A legtöbb elformátlanodott, rossz állapotú, szemétre való holmi, de mind meg van tisztítva, a vászon tornacipők kimosva. Nézem a válogatókat. Hajolgatnak, mint a marokszedők. Kövér, harmincas, csüngő hasú asszony, hiányosak a fogai. Ősz hajú, inas cigány ember, a lábán széles, átvérzett kötés. Csontsovány, tetovált fiatal nő, elgyötört kezeivel villámgyorsan válogatja át a cipőket. Borzas hajú, piszkos lábú, gumipapucsos nagymama, aki találomra összekapkod egy rakás gyerekcipőt, aztán a betonlépcsőn félreülve vizsgálgatja a méreteket. Sokan visznek többet is, olyat is, ami még nagy a gyerekre, mert nő a lába, és jó lesz később is. Ahol meg több a gyerek, ott elkel a három-négy pár cipő is. Átkiabálnak egymásnak a turkálók, ha a kezükbe akad egy Nike vagy Converse, ami igazi ritkaság. 

A teherautós srácok zsebből adnak vissza, áll a sor, viszik a cipőket, mint a cukrot. A nagyhasú asszony magának is vásárolt, és a kék műanyag papucsot, amiben jött, besüllyeszti a szatyorba. Egy férfi két pár tornacipőt is kiválaszt, és amikor ránézek, azt mondja, a kínaiban ezt háromezerért se lehet megvenni, ezek itt majdnem tiszta újak. A háromezer forint az itt sok, annyit a legtöbben nem tudnának kifizetni egy pár cipőért, mert nekik még ételre se telik. A boltban is ezért vezettek be a zsilipes, dupla bejáratot: túl sok volt már a lopás.

A Renault fél órát időzik, aztán a fiúk pakolni kezdenek. Bezsákolják a holmikat, feltekerik a ponyvákat. Az emberek szétszélednek, mutogatják egymásnak a szerzeményeket, próbálgatják a járást a kopott, eljárt sarkú, megfakult cipőkben. A motor felberreg. Akik maradtak, félrehúzódnak. Mások felülnek a biciklire, elköszönnek, mennek haza. Örülni fognak majd a gyerekek. Még Martens is volt ennyiért, mutogatja egy férfi a másiknak a biciklitartóra csíptetett fekete bakancsot.

Kiürül a placc. Délelőtt van, langyos, békés napsütés. Tolat, indexel a ponyvás kocsi, rákanyarodik az útra, indul tovább a következő településre.

Megy, megy, távolodik a teherautó. Jön, jön, közeledik a tél. 

Tóth Krisztina

A kiemelt kép forrása: Csiszér Goti/ WMN