„Szárnyakat adtak nekem az árnyak” – Kellerami ötgyerekes anyaként, negyvenen túl kezdett bele különleges sorozatába

–

Ismeretlen, mégis közeli

Egy könyvbemutatón láttam először Keller Amit és öt gyerekét, a „csodaötöst”.

Ott ült egy tündöklő tekintetű nő a kultúrafogyasztásra szánt kriptaszerű nézőtéren, ölében egy gyönyörű és figyelmes csecsemővel, mellette jobbra és balra két-két még figyelmesebb, szintén gyönyörű gyerekkel. A kép örökre a retinámba égett. 

Pedig akkor még semmit nem tudtam Amiról, a gyerekekről, az Árnyanyáról, csak azt éreztem, hogy van valami mély kapcsolódás köztünk és bennünk. Fogalmam sem volt róla, hogy az irodalmár Kollár Árpád feleségét és öt gyerekét bámulom szüntelenül.

Kollár Árpádot régóta ismerem, egyrészt fontos kortárs író, remek gyerekkönyvek szerzője is, másrészt irodalomközvetítői munkája is nélkülözhetetlen, ő a Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő és Jogkezelő Egyesület (MISZJE) elnöke, és a jövő héten kezdődő PestText Fesztivál igazgatója. 

Szóval ott ült egy filigrán nő, égő tekintettel és az öt gyerekkel. Nehezen tudtam levenni a szemem róluk. Vártam, mikor hagyja abba a figyelmes nézelődést az ölben ülő baba. Vártam, hogy mikor kezd el végre türelmetlenkedni bármelyik gyerek, vagy legalább fészkelődni. Vártam, mikor pisszegi le egyiküket az anya. Na, azt várhattam. Az egyórás könyvbemutatót figyelmesen, türelmesen végigkövették úgy, hogy néha még én sem értettem a könyvbemutatón elhangzott transztextuális utalásokat.

A láthatatlan munka a gyerekeken látszik a legjobban.

Nehéz kezdés

A szabadkai születésű Keller Ami és férje, Kollár Árpád is a Vajdaságból települt át Szegedre a háború kitörésekor. Ami bátyja épp akkor töltötte be a 18. életévét, félő volt, hogy behívják a harctérre. Ami és Árpi általános iskolába is jártak együtt egy ideig, de végül Szegeden találkoztak újra. Ami 17 éves volt, Árpi 18. 

„Nagyon fontos kapocs a közös gyerekkor, bizonyos dolgokat tökéletesen, szavak nélkül is értünk egymásban, amit mások esetleg nem. A mélységeket is közösen éltük meg, huszonnégy éve vagyunk együtt. Erős a szövetségünk, vannak hullámvölgyek, de valahogy mindig megtaláljuk egymást. Most a kiállításban is hatalmas támogatást kapok tőle, ott van mögöttem, biztat” – kezdi Ami a mesélést.

Soha nem menne el Magyarországról máshova lakni – mondja –, mert pontosan tudja, milyen ellenséges közegben, kisebbségben létezni.

Aminak már gyerekként is a képek kötötték le a figyelmét. Volt egy kis Fiat autójuk, amikor a családdal kirándultak, nézte a tájat, a fényeket, az árnyékokat, és gondolatban különböző képeket vágott ki a látványból, elraktározta őket. Aztán gimnázistaként kapott egy analóg gépet, és megtöltötte az iskolaújságot a fotóival.

„Az előhívás maga a varázslat, ma már egy vagyon művelni, de soha nem felejtem el, milyen volt jelen lenni a képek születésekor. A digitális fotózásnak is vannak izgalmas állomásai, de nem retusálom a képeimet, maximum a kivágáson és a színeken igazítok kicsit, ha szükséges” – folytatja Ami.

Különböző pályázatokon is részt vett, és díjakat is kapott értük. Mégsem ezen az úton indult el, mert már a felvételinél is hiányzott a rajzkészsége. Magyar-angol szakon végzett a szegedi egyetemen, de azért az egyetemi lapba is sok képe bekerült, és a Drót című irodalmi lap is szívesen hozta le a fotóit.

A diploma megszerzése után öt évig tanított egy apró faluban, Dócon. Az akkori tanítványai most váltak szülőkké. 

„Amikor elkezdtem a pályát, tanárbőség volt, Szegedre csak öt év munkaviszony után lehetett bekerülni. Nagyon szerettem a tanítást, épp letelt az öt kötelezően vidéken töltött év, amikor megszületett az első gyerekünk, Villő. Most, hogy a legkisebb, Boróka is óvodába került, hiába hívtak jó helyekre, jó emberek tanítani, már nem szeretnék visszakerülni a pályára” – folytatja Ami a történetét.

A mágikus negyvenedik születésnap

Ami 29 évesen szült először, majd háromévente menetrendszerűen érkeztek a gyerekek – még négyszer egymás után. Most, amikor eltelt a következő három év, Ami már nem egy hatodik gyereket hozott világra, hanem egy olyan fotókiállítással örvendeztetett meg bennünket, amelyet 25 évig dédelgetett magában. Ám csak 40 éves kora után kezdett el hinni magában, abban, hogy érvényes lehet az a látásmód, amit ő képvisel:

„A negyven fölötti lét sok mindenre jobban rávilágít, az ember másképp lát dolgokat, ennek rengeteg jó oldala van. Huszonöt éve készülök erre a projektre. Azért nem tudtam korábban elkezdeni, mert nem bíztam magamban, nem hittem el magamról, hogy tudok olyat csinálni, amit más nem. Most azt gondolom, a korom hozta meg ezt az önbizalmat, ami számomra nagyon erős váltás. El mertem hinni, hogy tudok olyat csinálni, ami egyedi.

Erős lett bennem a kifejezési vágy. Nem bírtam tovább. Úgy éreztem, hogy ha ezt nem csinálom, akkor megsérülök” –

mondja Ami nem kevés szenvedéllyel a hangjában, majd így folytatja:

„Bár rettenetesen fontos számomra a visszajelzés, amikor elkezdtem ezt a projektet, nem érdekelt, hogy mit szól hozzá a közönség. Ha csak három ember mondja, hogy ez jó, és a többi meg azt, hogy egy bolond vagyok, akkor is meg kellett próbálnom. Már mindegy, mit gondolnak mások. Húszévesen rettentő bizonytalan személyiség voltam, nem mertem végigvinni azt, ami bennem volt. Mindig úgy éreztem, hogy mások biztos jobbak, mint én, nincs akkora tudásom, nincs végzettségem. Persze tudom, hogy nem a papír számít, mert hiába van két diplomám és két szakmám – ugyanis egy lakberendezőit is szereztem közben –, mégsem azt akarom csinálni. Igen, valami olyasmit művelek, amiről nincs papírom, de lehet, hogy ebben tudok olyat létrehozni, ami másokat is megérint” – sorolja Ami, milyen út vezetett az Árnyanya képeinek kiállításához.

Mázsák és múzsák

Épp az anyaság béklyója hozta meg az életébe azt, amire mindig is vágyott, hiszen az öt gyerek lett Ami múzsája: Villő tizennégy éves, Álmos tizenegy, Kincső nyolc, Kende hat, Boróka pedig hároméves.

El tudjátok képzelni, hogyan telik egy átlagos hétköznapjuk reggel hattól este tízig? Ráadásul mindegyik gyerek nagyon tehetséges, ezért a délutáni különórák időpontjaival is zsonglőrködnie kell Aminak, és ha Árpi épp otthon van, akkor természetesen ő is besegít. De nincsenek nagyszülők és nincs bébiszitter. Nekik, illetve sokszor neki egyedül kell megoldania mindent. És akkor egy ilyen nap után, este tízkor leülni, és elkezdeni a munkát a képekkel… nem kevés erőről tanúskodik.

Hogy hogyan született meg az árnyképek gondolata? Nagyon szép történet:

„Borókát fotózgattam, és Kincső felébredt, leült a lépcsőre, duzzogott. Gyönyörűen sütött be a nap, megláttam az árnyékát, és ellőttem a képet.

Amikor késő este töltöttem föl a fotót, rájöttem, hogy igen, ez az a valami, amivel kapcsolatban van mondanivalóm, amiket szavakkal soha nem tudnék elmondani. Mindig elöl volt a gép, másfél év alatt gyűlt össze a képanyag. A megfelelő fényviszonyokra kellett csak várnom. A gép ott volt a kezem ügyében, és éltük az életünket…”

A gyerek soha nem lehet akadály

„Annak a felismerése, hogy a gyerekeim is halandók, a legfájdalmasabb élményem az életben, mégis szárnyakat adtak az árnyképek” – mondja Ami.

Ez a vallomás pedig igazán szívmelengető:

„Az identitásod teljesen átalakul, amikor anyává válsz, és folyamatos változásban van. Árnnyá válsz bizonyos értelemben, mert megfigyelsz, segítesz egy másik lényt, közben a sajátodat háttérbe szorítod, mégis annyi mindent kapsz, annyi hatás ér! Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna rémes napok. Van, hogy rettenetes anyának érzem magam, máskor meg szuperhősnek, hogy ezt is megcsináltam.”

 Ami fotóin is sokszor szerepelnek a nehéz helyzetek.

„Azért fejezem ki magam képekben, mert szóban nem vagyok olyan jó. Susan Sontag mondta, hogy »a fényképezés birtokbavétel«. Arra jöttem rá, hogy az egész »Árnyanya« pont ennek az ellentéte, mert bizonyos értelemben se a gyerekeidet, se az életedet soha nem fogod birtokba venni, soha nem tudod a mulandóságot, a változást megállítani, megfoghatatlan. A fotóimon nagyon erősen jelen van az állandó terhelés: »fáj a fejem, hagyj békén, segíts, ne segíts, gyere, add ide, ne add ide, kelj föl, ne kelj föl«, szóval az állandó figyelem. De egy pillanatig sem voltak gátjai a gyerekeim annak, hogy csinálhassam a dolgaimat.”

Fényanya

Bár csupán a gyerekek árnyai jelennek meg Keller Ami művészi fotóin, de azokból is világosan kiderül, hogy Ami szárnyakat kapott a gyerekeitől, és ugyanúgy szárnyakat adott nekik cserébe. 

Árnyképein a leghétköznapibb események fordulnak át fényköltészetbe, ő maga csak elvétve látható rajtuk, de mindig ott van. Állandó készenlétben. A háttérben. Mindig pont akkor és pont úgy, ahogy kell. Soha nem kívül. De pontosan rálátva mindenre, ami fontos.

Ami háttere nem az árnyékban létezés, hanem a fényadás maga. A létezés egyik legmagasabb foka, a gondoskodás művészete.

Ahelyett, hogy hagyná magát bedarálni a hétköznapok fárasztó automatizmusaiba, művészetet csinál belőle. Pedig öt ennyire tehetséges gyereket hozni, vinni, etetni, éltetni, már önmagában is művészet.

A gyerekek pedig bebizonyították, hogy a tehetséges gondoskodás meghozza gyümölcsét. 

Legnagyobb lányuk, Kollár Villő nevét ismerhetitek a Virtuózok című televíziós műsorból, ő az a hatalmas tehetségű hárfás kis (most már nagy) lány, aki mindig kap valamilyen díjat. Fiuk, Álmos pedig tizenegy évesen korosztályos válogatott futballkapus, aki egyébként matekból is nagyon tehetséges, repülőgép-mérnöknek készül hároméves kora óta. Kincső balettozik, állandó mozgásban van, a hatéves Kende pedig épp most esett szerelembe egy hangszersimogató eseményen a csellóval. 

Néha el kell távolodni a saját életedtől, hogy ráláthass

„A közös utazás mindig megment minket, ilyenkor kikerülünk a körforgásból, nekem óriási erőt ad annak ellenére, hogy sokszor rettenetesen lefáraszt. Az indiai öt hetünkről olyan fáradtan jöttünk haza, mint még soha, mert életben tartani egy járda nélküli országban négy kicsi gyereket, etetni őket higiénikus étellel, mindennapos kihívás volt, de utólag fantasztikus élmény az egész.”

Ami rettenetesen sajnálja, hogy nagyon megdrágult az utazás, már nem engedhetik meg maguknak. Grúziában voltak idén nyáron, nagyon olcsó jeggyel. Ami vadássza a fapados lehetőségeket. A háború és a Covid előtt hosszú átszállási időkkel, de nevetséges összegekért utaztak például az ukrán légitársasággal. Mindig akkor, amikor a legkedvezőbbek voltak a jegyárak, ilyenkor kikérték a gyerekeket az iskolából, de most már ez is elég nehéz a rengeteg verseny és Villő fellépései miatt.

„Hatalmas élmény sok gyerekekkel utazni. Nagy tapasztalat, óriási rálátás a saját életedre” – mondja Ami búcsúzóul. 

Kellerami most kiterítette elénk ezt a rálátást Árnyanya című kiállításával, hogy mi is láthassuk azt a sok hétköznapi csodát, amiből ő képes volt művészetet csinálni. 

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van 

 

Both Gabi