„Onnantól, hogy ökölbe tudtam szorítani a kezemet, verekednem kellett” – Béla története

–

Újraélesztett álom

A negyvenhat éves Béla jelenleg főállású egyetemista, mellékállásban pedig rendezvényeket biztosít. Tíz évvel ezelőtt már egyszer majdnem végzett mentőtisztként a Semmelweis Egyetemen, méghozzá 4,3-as átlaggal, de aztán közbejött az élet. Akkor a szakdolgozatához már lekutatta a hajléktalanságban élők kihűlését témaként, most azt fogja folytatni az egyetemi tanulmányai befejezéséhez. Van benne valami sorsszerű, hogy épp ezt a témát választotta – pedig akkor még fogalma sem volt arról, hogy egy napon személyesen is érintett lesz.

„Én a mentőzésben annyira fürödtem, és aztán olyan szinten elbuktam, hogy nagyon mélyre temettem magamban. Nem álmodoztam róla soha többé, még gondolni sem mertem rá.” Aztán egy nap futás közben bevillant a boldog, büszke érzés, hogy ő mégiscsak egy mentőtiszt. Ezt elhívásnak tekintette, úgyhogy összeszedte magát, és visszairatkozott az iskolába, ezúttal már a Van Esély Alapítvány támogatásával. Azóta tanul, készül, miközben igyekszik másoknak is segíteni rálépni arra az útra, ami őt a teljes sötétségből és reményvesztettségből emelte ki. 

Összetartó közösség

Szinyákovics Béla egy bányászvárosban, Komlón született, 1978-ban. „Nagyon nagy tisztelettel adózom minden bányász előtt. Nem csak azért, mert én is az voltam. Egy szocialista kolóniába születtem bele, Ratkó-gyerekek gyereke vagyok, de nálunk stratégiai oka is volt annak, hogy legyen gyerek, hiszen ki kellett nevelni a következő bányászgenerációt. A bányászmunkára az első pillanattól fogva az apád edz. Te hordozod a nevét abban a közösségben. A tisztelet, a becsület és az erő szerves része ennek a közegnek. Ott én egy nagyon mély lelkiséget kaptam, becsületet, büszkeséget, közösségi szellemet.

Annak ellenére volt ott Isten, hogy ott senki nem hihetett, nekünk ez tiltva volt. Mégis, ahogy visszaemlékezem, minden egyes olyan elem, ami miatt én bányásznak mondhattam magamat, az bibliai.” 

Ököljog

Béla apja sokat ivott, emiatt rengeteg volt a feszültség, az agresszió a családjában. „Kétszer is megesett, hogy anyu mellkason szúrta apámat. Volt, hogy levágta a hüvelykujját. Vagy hogy apám kizárt minket a lakásból. Apám engem mindig addig vert, hogy elveszítettem az eszméletemet. Onnantól, hogy ökölbe tudtam szorítani a kezemet, nekem verekednem kellett. Egy ilyen kolónia valójában kiképzőtábor. Nagyon zárt közösség, a fiúkat arra nevelik, hogy kemény bányászok legyenek. Itt nincs meghátrálás, nem sírhatsz, nem mutathatod ki az érzelmeidet. Le kell győznöd a másikat.

Amikor a gyerekek összeverekedtek a homokozóban, nálunk a szülők az erkélyről drukkoltak, nem pedig szétválasztottak minket. Ebben nőttem fel. Viszont nem volt otthonom.

Anyunak minden erőforrása elment apura. Vádoltam anyámat: miért szerette, miért tűrte ezt? Nagyon nehéz volt neki, a pénzt, és minden mást megszerezni ahhoz, hogy az életünk úgy-ahogy működni tudjon.”

Gyerekkorában mindennapos élménye volt, hogy hazafelé már gyomoridege van, a lépcsőházban szimatol, hogy megtudja: otthon van-e az apja. „Rettegtem. Most képzeld el, milyen lehet ez az élet egy gyereknek, aki reménytelenül él ebben az egészben.”

Alkoholbetegsége miatt egy idő után az apja a munkáját is elveszítette, onnantól a család nagyon súlyos anyagi gondokkal nézett szembe.

„Volt, hogy eltűnt három-négy hétre, aztán hazajött koszosan, büdösen. És én szerettem így is.”

Béla tizenegy éves volt, amikor megszületett a húga, Kata. Ez hozott végül fordulópontot az apja életébe – amikor a lánya a tudatára kezdett ébredni, abbahagyta az ivást. „Nem tudom, hogyan, erről nem beszéltünk soha.” Béla és az apja mostanra rendezték a kapcsolatukat, de volt, hogy hosszú éveken át nem keresték egymás társaságát. „Ő neheztelt rám, hogy egy ilyen életet sikerült összekalapálnom, hogy egy mocskos bűnöző lettem.”

Rettegett bandavezér, félelemben élő gyerek

A balhék, az otthoni verések és verekedések elől Béla az utcán keresett vigaszt és boldogulást. A boltban nagy tételben cigarettát lopott, amit aztán a suliban adott el a nagyobb fiúknak. „Akkoriban nálam évekkel idősebb fiúk tartoztak nekem pénzzel, és ők voltak a behajtóim is. Nem kellett család, hiszen ott voltak a bűntársaim, ott volt az utca tele hozzám hasonló elhanyagolt gyerekkel, akiknek az apja ugyanolyan részeges alkoholista volt. Ha nem mentünk haza napokig, azt sem vették észre.” Az utcán érvényesülni tudott, és ott kiadhatta a dühét is. „Hamarosan a nálam jóval idősebbek is rettegtek tőlem. Szeretet nélkül csak rosszra vagyunk képesek. Szégyellem nagyon ezt az egészet.”

Az iskolában, bár sokszor inkább mellé járt, a tanárai mégis szerették, próbáltak neki segíteni. „Többször is előfordult, hogy a tanáraim vállán sírtam ki magam. És nem azért, hogy manipuláljam őket. Velük nagyon őszinte tudtam lenni, el tudtam mondani, hogy rettegek, hogy anyu meghal, vagy azt, ha apu bántott.

Volt, hogy az osztályfőnökömnek sírtam ki magamat, majd apám részegen elment a tanárom lakására megsanyargatni őt… képzelheted, milyen volt másnap iskolába menni.

Ezek nagyon súlyos dolgok. És ezek után azt mondja az apám, hogy ő nem bocsát meg nekem. Isten nélkül ezt nem tudtam volna helyre rakni. De helyre raktam.”

Ahogy tizennyolc éves lett, lelépett otthonról, az érettségi idején már haveroknál húzta meg magát. A pénzéből pedig nemcsak magát tartotta el, de az édesanyját is támogatta.

Büszke katona

Béla egy darabig a bányában dolgozott, ám amikor azt bezárták, a kötelező sorkatonai szolgálatot Budapesten teljesítette, kormányőr lett a Honvédelmi Minisztérium kötelékében. Itt kapott aztán egy olyan nemzeti öntudatot, amire azóta is nagyon büszke.

„Szeretem a zászlót, a hazámat, szeretek vigyázzban állni. Büszke vagyok az ezeréves államunkra, arra, hogy magyar vagyok.”

Az elhivatottsága a vezetőiben is megmaradhatott, mert egy évvel azután, hogy leszerelt, megkeresték: nem lenne-e kedve hivatásos katonának állni. Ő pedig boldogan ment, örült, hogy ismét célja van az életének. „Abban a szerződéses állományban mindenki egy kicsit rosszcsont volt – meséli nevetve. – De ott szeretetet éreztem a társaim részéről, és nagyon sokat tanultam.”

Amikor bezárt a laktanya, ismét egyedül, légüres térben találta magát. Hallotta, hogy Budapesten, a Moszkván ötezer forint napidíjért viszik el az embereket dolgozni, úgyhogy vonatra ült, és a fővárosba utazott, ám csalódnia kellett, ilyen lehetőségre nem lelt. De hamar feltalálta magát: egy darabig szórólapozott, aztán szekrényeket kezdett feltörni. 

Lejtőn

„Behúzott a bűn. Találtam egy olyan rést a pajzson, ami elég jól eltartott. Ömlött a pénz. De ez rengeteg félelemmel is járt. Nem is hiszem el, hogy az egészet megúsztam.”

Béla érezte, hogy lelkileg egyre rosszabbul viseli a stresszt, ahogy azt is, hogy követik, megfigyelik, a rendőrségnél gyűlnek ellene a bizonyítékok, amivel nem felfüggesztettet kaphat, hanem másfél év letöltendőt. Tudta, hogy nagy bajban van. Egyik nap aztán egy kórház előtt sétált el, amikor eszébe jutott: akár új életet is kezdhetne. Úgyhogy bement, és kérte a felvételét betegszállítónak. Katona volt, érettségivel, jó kiállású, erős. Azonnal kapott munkát. 

Boldog családi élet

„Gondoltam: vannak csajok, jatt, nővérszálló, ahol lakhattam, ez az én világom! Végre megnyugodhatott a lelkem.” Itt ismerkedett meg aztán egy segédápoló nővérkével, Évivel, akivel egymásba szerettek, majd megszületett a fiuk, Ákos is. „Elkezdtem komfortosan érezni magam, megvalósult a családi álmom.” Hatott rá a békés családi légkör, új céljai lettek. Újra leérettségizett, hogy magasabb pontszáma legyen, színjelesre elvégezte a hároméves ápolói iskolát, majd állami ösztöndíjat nyert a Semmelweis Egyetem mentőtiszt szakára. Egy baj volt csupán: a kettejük fizetéséből sehogy sem tudtak boldogulni.

„Ahhoz, hogy ez működni tudjon, lopni kellett. 80 ezer forintot kerestünk és 110 ezer volt az albérlet.”

Élelmiszerboltokba jártak, ahol telepakolták a babakocsit étellel, pelenkával, majd fizetés nélkül kitolták. „Volt, hogy 850 forintunk maradt egy hónapra, abból kellett volna megvennünk mindent. Én ettől totál kivoltam.” 

Stressz a munkában és a magánéletben is

Közben a kisfiával is problémák adódtak, a beszédhibája miatt fogyatékosnak minősítették az óvodában, amit Béla a rendszer kuruzslásaként értékel. „Én ezt nem akartam elfogadni.” Ma már biztosan tudhatja, a fia teljesen ép, a 18 éves Ákos a nyomdokaiba lépett, ő is mentőtisztnek tanul, ügyes, okos, tehetséges. Béla azért félti, hiszen tudja, a mentős munka milyen komoly felelősséggel és mennyi stresszel járt. Ő például ezt annak idején nem tudta jól kezelni.

„Kimész például egy frontális karambolhoz, ahol néhányan még élnek, kiabálnak, és alkudoznak, könyörögnek, hogy mentsd őket meg, és akkor neked egyet kellene választani, akinél tudod: ha minden erőforrást beleraksz, akkor sem biztos, hogy életben marad… Aztán amikor elkezd csönd lenni… Ezt nem lehet elképzelni, milyen. Nem tudhatod, ha nem élted át. Szerintem ezt Isten nélkül nem lehet feldolgozni. Akkor iszol, vagy drogozol.”

A temérdek munka és a vele járó stressz, a pénztelenség, a kilátástalanság szépen lassan felőrölte Évit.

„Azt nem kalkuláltam bele ebbe az egész sztoriba, hogy én ezt egyedül nem fogom elbírni. Évi elment, és otthagyott minket, kiköltözött Münchenbe. Hívtam délután, mikor megy a gyerekért az oviba, mire azt felelte: ő már nem megy.”

Egyedülálló apa

Béla és a fia magukra maradtak. Senkire nem számíthatott, ráadásul úgy érezte, a világ is ellene fordult. „Elkezdtek mindenhonnan csesztetni. Engem hibáztattak, amiért Évi elment. Onnantól kezdve, hogy nincs anya, köréd gyűlik mindenki, és mint a farkasok, beléd harapnak. Jött a gyerekorvos, a védőnő, a családjólétis, a gyámügy, az osztályfőnök, környezettanulmányt csináltak, meg rajtaütésszerű családlátogatást. A tányér alját is megvizsgálták, nem koszos-e.

Ez van: Magyarországon férfi nem nevelhet egyedül gyereket, alkalmatlannak tekintik, és rögtön megbélyegzik: biztosan verte, elűzte az asszonyt.”

Bélán hatalmas lett a nyomás, amit már nem tudott egyedül elcipelni. Először az egyetemet függesztette fel, tervei szerint csak fél évre, végül ebből tíz esztendő lett. Aztán felhagyott a mentőszolgálattal, miután egy fizetésből már nem tudta magukat fenntartani, és egyre többet kellett táppénzre mennie.

Visszatért a lopáshoz, mellette orgazda is lett. „Hoztak a fiúk mindenféle lopott holmit, de volt, hogy egy embert hagytak ott zálogban nálam a konyhában. Közben Ákos bent aludt a szobájában.” Hogy valójában akkor mi folyt az otthonában, arról azonban azt állítja, még a szomszéd sem tudott. „Művésze voltam a kettős életnek.”

Öt évig éltek így kettesben a fiával, amikor Évi hazaköltözött. Biztos egzisztenciát épített magának, amiben immár volt helye a fiának. „Megkérdezte Ákost, akar-e vele élni, ő meg persze igent mondott. Hát mindig az anyja hiányzott neki!”

„…pokolra kell annak jutni”

Amikor a fia elköltözött tőle, Béla élete teljesen átfordult. „Akkor már nem volt munkám, csak a bűnözés. Minden mocskosságot elkövettem. Több becenevem is volt: a Bolond, a Bányász. Ha beléptem egy helyre, ahol nagyon komoly kannibálok voltak – mert így hívják az éjszakában a vadembereket –, akkor ők is megijedtek, tudták, hogy bármi leéghet ott, tisztában voltak vele, hogy őrült vagyok.

Ha az életemben a szeretetlen oldalt választom, akkor nagyon radikális, szadista bűnöző tudok lenni.”

Béla teljesen lecsúszott, börtönbe is került egy pénzbüntetés, illetve egy bolti lopás miatt. Azóta túl van több százezer forintnyi pénzbüntetésen, közmunkákon. Egy időben hajléktalanságban is élt. „A legvadabb helyeken aludtam, de rengeteget bolyongtam is. Volt, hogy annyira megbolondultam, hogy már paranoiás hallucinációim voltak. Rettegtem, hogy ha lefekszem, akkor meghalok, olyan hideg volt.” Úgyhogy napokig csak ment, és nem mert megállni. 

„Sok embert elhasználtam, sok bandának voltam a vezetője. Bányász voltam, és katona, nem sok mindenki volt velem egy súlycsoportban. Az alvilág szívesen vette a szolgálataimat, én pedig elkezdtem elhinni, hogy az az én utam. Minden egyre rosszabb lett.

A gondolkodásom beszűkült, lassacskán elfogytak a fogaim, nem tudtam aludni, nem tudtam már beszélni sem. A lelki életemre szavakat sem tudok. A sírások esténként, a rettegés, a szorongások…”

Új élet

Tulajdonképpen kikapcsolódásképpen kezdett el néhány társával egy baptista közösségbe járni, mert ott egy kis időre letehették a fegyvert. Itt hallott először Istenről, és ami meglepte: szívesen hallgatta az énekeket. Végül ezek miatt járt vissza. Az az egy óra istentisztelet pedig elkezdett kihatni az életére. „Akkor már odafele nem vertem meg senkit. Aztán már visszafelé sem. Aztán már előző nap elkezdtünk készülni az alkalomra. Elkezdett bennünk dolgozni az ügy.” 

De addigra már nagyon mélyen volt lelkileg és fizikailag is. 

„Akkor történt, és ennyi volt az ima: »Istenem, gyere haza, kérlek, a szabadságodról.«

Felkeltem, és arra jöttem rá, hogy végre tudtam aludni. Azonnal imádkozni kezdtem. És megint sikerült átvészelnem egy éjszakát. Felismertem, hogy jót tesz nekem az imádság.”

Béla elkezdett gyülekezetbe járni, és ezúttal már odafigyelt arra is, mint mondanak a templomban. Egyik ilyen alkalommal elé állt egy diakónus lány. „Odaállt elém, a száztíz kilós vaddisznó elé ez a negyvenöt kilós lány, és kérdezte, nem kell-e egy új élet. Mondom, ez hülye, állj már arrébb. De ő nem tágított. Azt mondta, jöjjek oda, és éljek velük.” Béla hiába ágált ellene sokáig, az egész környezet hatással volt rá.

„Már nem tudtam inni, mert nem esett jól. Nem tudtam lopni, mert elkezdtem félni. Már bántani sem tudtam senkit.”

Megtért, megkeresztelkedett, és azóta – immár négy éve – részt vesz a mentőmissziókban is. „Kiszakadtam a világ mocskából. Amikor hívő lettem, huszonnégy ügyem volt folyamatban. Ez nekem nagyon nagy szégyen, pedig ez csak a jéghegy csúcsa.”

Ma már ő próbál segíteni azoknak is, akik korábban az alvilágban voltak társai. „Volt, hogy az egyik azért verte meg a másikat, mert az azt híresztelte, hogy visszaestem. Amikor előtte ittam, naponta háromszor berúgtam, az senkit nem zavart. De most én lettem a zászlóshajójuk. Ezek az emberek reményvesztettek. Nem azért szolgálják az ördögöt, mert azt akarják szolgálni, hanem mert elbukott a lelkük. Segítségre szorulnak. És látják, hogy a volt főnökük, a legelvetemültebb mind közül, így él. Felnéznek rám, és drukkolnak nekem. Látják, hogy nekem sikerült. És ők pontosan tudják, hogy én ki vagyok. Nézd – mutat körbe a lakásban, ahol él. – 

Ezt mind bűnözők és hajléktalanok újították fel.”

A lakást, amiben most él, lepusztult állapotban az egyháztól kapta használatra. Elmondja: mindenki tudja, hogy hozzá bejöhet bárki, akinek szüksége van rá, ő azt befogadja. Pénzt is szoktak tőle kérni, és ő mindig ad. Nem kölcsönbe. Úgy gondolja, amit ő kapott, azt vissza kell adnia. Szeretetet, lehetőségeket, támogatást, vagy épp egy tál ételt. 

Hiszi: egyedül nem ment volna

„Isten megbocsát. Annyi sérelmet cipeltem, amit egy ember nem dolgozhat fel egyedül. Többször megkéseltek, eltörték mindkét lábamat, az ujjamat… ez egy komoly élet. Annyi nehézséget és mocskot cipeltem.

De kaptam egy új életet. Nekem ez az elhívásom, hogy elmondjam: mindenkinek van lehetősége változtatni.”

A fia édesanyjával, Évivel, azóta rendezték a viszonyukat, jóban vannak, ha az asszony elakad a fiával való kapcsolatában, akkor Bélához fordul.

„A fő ige, amit mostanában a szívemre ad Isten az, hogy ne féljek. Mert egyébként félős vagyok. Azt gondolom, hogy minden egyes erőszakos cselekedetem mögött egy nagyon mély félelem húzódott meg, és én ezt most ismerem fel magamban.” 

Fiala Borcsa