Kitört a nyári szünet. A tanév utolsó napjának délutánján önfeledt gyerekzsivaj lepte el az általában csendes külvárosi utcát. Az egyik kisiskolást, Lindát nemcsak a közelgő nyaralás tartotta lázban: a szomszédjuk, Feri bácsi eladta a házát, amely előtt már az új lakók holmijait szállító teherautó állt. Linda kíváncsian szemlélte, hogyan pakolják le a platóról az asztalokat, székeket, szekrényeket, és a ki tudja, miket rejtő dobozokat. A mindig huncutul mosolygó kislány most szomorú volt, mert nagyon szerette Feri bácsit. Az idős férfi folyton tréfás mondókákkal szórakoztatta az utcabeli gyerekeket, közben pedig málnával, cseresznyével, szilvával, barackkal vagy almával kínálta őket, mikor mi termett a kertjében.

De a szomorúság mellett izgatott is volt Linda: azon gondolkodott, vajon költözik-e új játszópajtás Feri bácsi egykori házába?

„Összebarátkoztatnám a cicáimmal, fogócskáznánk és virágokat szednénk a közeli réten, berendeznénk az üres babaházamat – bárcsak egy hozzám hasonló kislány lenne az új lakó” – mondta vágyakozó sóhajtással, miközben a már üres teherautó kifordult az utcájukból. – Csillagom, kész a vacsora! – szakította félbe az édesanyja az ábrándozást, és miután Linda teletömte a bendőjét, megfürdött, meghallgatta az édesapja esti meséjét, majd azonnal álomba merült. 

Ugyan a hétvégék és a tanítási szünetek alatt sokáig szeretett szundikálni a kislány, másnap reggel korán felkelt, és a reggelijét, amit máskor szertartásos lassúsággal nyammogott el, most villámgyorsan belapátolta, ugyanis hallotta, hogy egy autó leparkol a szemben levő ház elé. – Sietek, megnézem, kik az új lakók – mondta, és mire az édesanyja megkérdezte volna, kér-e még a müzliből, már az utcán volt, és figyelte, mi történik a szemben levő ház előtt.

Egy ideig csak a bejárat előtt heverő bútorokat és táskákat szemlélhette, de egyszer csak kilépett az ajtón egy házaspár – az anyuka egy kerekesszékben ülő sovány, törékeny lányt tolt ki az udvarra. Lindának nem volt ismeretlen ez a szerkezet: a dédmamája, aki nemrég hunyt el, ilyenben élte az utolsó hónapjait.

Odarohant az új szomszédai elé, de még mielőtt köszönt volna, az anyuka kedvesen megkérdezte tőle:

– Szia, te kis gyönyörűség! Mondták már, milyen szép szemed van? Hogy hívnak? 

– Linda vagyok, veletek szemben lakom, és nagyon örülök, hogy végre nyári szünet van – válaszolta mosolyogva, majd odalépett a kerekesszékben ülő lányhoz, hogy megszólítsa. Ekkor az édesapa megszólalt:

– Ő, Katika, a lányunk, szerintem kicsit idősebb, mint te. Nem tud járni és beszélni, a kezét is alig mozgatja, de nagyon örül annak, ha barátkoznak vele. A zenét és a meséket különösen szereti, és az is boldoggá teszi, ha… – fejezte be volna mondandóját a férfi, de Linda hirtelen az utca végén nyíló rétre szaladt. A meglepett szülők nem tudták mire vélni, ami történt.

– Talán nem kellett volna ilyen hirtelen rázúdítani ezt – mondta az édesanya a férjének egy szomorú sóhaj kíséretében. – Jól tudod, sokan iszonyodnak Katikától. Remélem, a kislány családja nem fog kerülni minket, mint az előző szomszédaink.

– Ne aggódj ennyire, szívem, még nem is ismerjük őket – nyugtatta a férfi, aki a következő pillanatban hirtelen felkiáltott: – Oda nézz, visszajött Linda!

A kislány odament Katikához, majd egy-egy piros virágszirmot tett a kezére és a lábára. 

– Ezeket egy pipacsról szedtem, az a kedvenc virágom. Meglátjátok, ezeknek a szirmoknak varázserejük van, meg fogják gyógyítani Katikát! Ha elszáradnak, ne aggódjatok, szedek majd újat. Maradt még egy szirom, tessék, tegyétek bele Katika szép fekete hajába! – mondta Linda ragyogó szemekkel.

– Szívesen fogadjuk bármikor a szirmokat, drága kislány – mondta az édesanya elszoruló torokkal, és megsimogatta Linda arcát. – De mintha az anyukádat látnám az utcán, szerintem téged keres, menj most haza, hogy ne aggódjon érted – súgta kedvesen a fülébe. 

Linda másnap reggel is korán kelt, és megint gyorsan befalta a reggelijét. Miután fogat mosott, sietősen felvette a kedvenc nyári ruháját és a szandálját – ami ugyan kissé kopott volt már, de mivel az elején levő tépőzárra varrt piros virágminta miatt a szívéhez nőtt, nem akart megválni tőle.

– Anya, apa, megint Katikához megyek, ne aggódjatok – mondta izgatottan, majd a rét felé vette az irányt, letépett egy újabb pipacsot, és a virággal a kezében üdvözölte a lányt, aki egykedvűen nézte az udvaron, ahogy a szülei azt tervezgetik, hogyan fogják átalakítani az udvart.

– Sziasztok, megint hoztam Katikának pipacsszirmokat, oda is teszem a kezére és a lábára, hadd folytatódjon a varázslat – magyarázta lelkesen Linda. – Elhoztam neki a kedvenc mesekönyvemet is. Ha kapok egy széket, leülök mellé, és az összes mesét elmesélem neki belőle. Mondtátok, hogy Katika szereti, ha mesélnek neki – tette hozzá. Miután gondosan rátette a szirmokat Katikára, leült a neki hozott székre, és az egyik kezét a lány tenyerébe tette, a másikkal pedig az ölében lévő könyv első meséjéhez lapozott. „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember…”, kezdte el a történetet, és Katika barna, komor szeme hirtelen felragyogott, az addig fásult, fakó arca pedig kivirult. Teli szájjal mosolygott hosszú percekig. A kellemes napfürdővel kísért mesemaratonnak végül az ebéd vetett véget, de csak átmenetileg, mert a délutáni szunyókálás után Linda már egy másik könyvvel rohant át új barátnőjéhez. 

A nagyszülőknél töltött hét és a nyaralás kivételével a kislány mindennap meglátogatta Katikát. Amikor csak néhány percre tudott átugrani, akkor is hű maradt az ígéretéhez, és friss pipacsszirmokat tett a lány kezére és lábára, akit nemcsak mesékkel örvendeztetett meg, hanem más módon is igyekezett a kedvében járni. Az egyik nap például egy kis szintetizátort tett az ölébe.

– A szüleid azt is mondták, hogy a zenét is nagyon szereted. Nézd csak, áthoztam neked a játékzongorámat, apa mutatott néhány dalt rajta, szívesen megtanítom neked őket – mondta Linda, majd megfogta Katika jobb kezének mutatóujját, és így nyomta le a billentyűket a hangszeren. „Süss fel nap, fényes nap” – énekelte a kislány, miközben zongorázták a dalt, majd, amikor újra látta Katika arcán a széles mosolyt, egy új énekbe kezdett. 

Egy másik nap ismét valami újdonsággal lepte meg Linda a lányt. Megkérte a szülőket, hogy tegyenek be valamilyen zenét, és az udvar lebetonozott részén előre-hátra, jobbra-balra tologatta Katikát. 

– Látjátok, most táncolunk – kiáltott fel önfeledten, és bár egy idő után már alig bírta szusszal, percről percre egyre gyorsabban mozgatta a kerekesszéket, közben pedig látta, hogy Katika elkezdi mozgatni az ujjait, és előre tolja a nyakát, mintha ki akarna szállni a székből. 

– Ugye, megmondtam, hogy gyógyítanak ezek a pipacsszirmok – jegyezte meg kitörő örömmel, bár alig tudott megszólalni, annyira elfáradt a rögtönzött táncmulatságban. 

Már vége felé járt a nyár, amikor egyszer meglepő hír fogadta Lindát.

– Kincsem, most nem tudsz játszani Katikával, nagyon gyenge. Gyere vissza pár nap múlva, hátha akkor már jobban lesz – mondta a lány édesanyja. 

– Várjatok egy picit, megnézem, van-e még a réten pipacs, mindenképpen szeretnék új szirmokat adni neki – felelte hangjában leplezetlen szomorúsággal Linda, majd elszaladt a rétre, ahonnan több szál virággal jött vissza.

– Ha vízbe teszitek őket, talán nem száradnak el, így mindig lesz friss szirom, amíg nem találkozunk újra – magyarázta a kislány lebiggyesztett szájjal.

Egy hét múlva Linda úgy gondolta, megnézi, hátha már jobban van Katika, és azt is meg akarta tudni, elfogytak-e már a szirmok. Miközben csöngetett, látta, hogy a lány kerekesszéke üresen áll az udvaron. Linda szeme felcsillant:

– Igen, igazam volt! Ezek a szirmok tényleg gyógyítanak! Mindjárt indulunk Katikával fogócskázni a rétre – mondta ujjongva, közben ugrándozott örömében. A lány édesanyja ekkor kilépett az ajtón. 

– Linduskám, Katika már nemcsak beszélni, járni, hanem repülni is tud, tegnap este… – folytatta volna, de hirtelen elcsuklott a hangja, majd berohant a házba.

Linda szája sírásra görbült, majd hazafelé vette az irányt. Néhány métert kellett csak megtennie, de akkor minden lépés egy örökkévalóságnak tűnt. Amikor a házuk ajtaja elé lépett és megfogta a kilincset, a szeme sarkából meglátta, hogy az előkertben egy pipacs virágzik. „Meg mernék esküdni, hogy ez a kis virág az előbb még nem volt itt” – gondolta, és elmosolyodott.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Cavan Images

Nádudvari Péter