Temesvári Orsolya: A női(es)ségem és a szexualitásom megélése nem függ(het) a testem fizikai állapotától

–

Sosem gondoltam, hogy nőnek lenni könnyű. Már kislányként küzdenem kellett az anyukámmal, amikor hófehér harisnyát és fekete lakkcipőt akart rám adni. Látszott, hogy nem érti, ez egyáltalán nem menő, még akkor sem, ha a kilencvenes éveket írjuk. Húsz évvel később, friss diplomás jogászként sem volt könnyű nőként érvényesülni a pénzügyi szektorban. Sokszor úgy éreztem, a kislányt látják bennem, nem a szakembert.

Na és persze azt sem próbálom elhitetni senkivel, hogy most tökéletes harmóniában vagyok a bénult végtagjaimmal, a kiszolgáltatottsággal és a kerekesszékkel. Lassan négy év telt el azóta, hogy egy baleset szilánkosra törte az egyik gerinccsigolyámat, és ezzel együtt a női(es)ségemet is (a balesetről és az utána történtekről Orsival Pásztory Dóri beszélgetett, elolvashatjátok ITT – a szerk.). Azóta is azon dolgozom, hogy össze tudjam szedni, és újra egymáshoz tudjam illeszteni az egyes darabokat.

Kéretlen visszajelzések

Évek teltek el a balesetem után, amikor először el tudtam mesélni valakinek az alábbi történetet. A balesetem után néhány héttel a lélegeztetőgép csövei még a torkomban voltak, nem tudtam beszélni, amikor egy kedves nőtársam fontos feladatot adott nekem.

Azt mondta, gondoljam át az aktuális párkapcsolatomat, mert ilyen állapotban (azaz bénult végtagokkal) nem vagyok képes és soha nem is leszek képes arra, hogy egy férfi szexuális vágyait kielégítsem.

De nem csak nőktől, férfiaktól is kaptam olyan megjegyzéseket, amelyeket hosszú ideig nem tudtam feldolgozni. Az egyik így hangzott:

„Te nagyon jó csaj vagy, már az egyetemen is az voltál. De még neked is nehéz lesz ilyen állapotban pasizni…”

De ugyanígy voltam fadarab egy olyan férfi számára, aki állítása szerint nagyon szeretett engem.

Jogosan merülne fel a kérdés, hogy mégis miért vettem magamra ezeket a gondolatokat, miért nem engedem el, és pasizom úgy, ahogyan nekem tetszik. Talán azért beszélek róla, mert úgy sejtem, nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen véleményekkel kénytelen szembenézni. Másrészről pedig az is hozzátartozik ehhez a történethez, hogy a balesetem után minden önbizalmamat elvette ez a néhány gondolat, amit más emberek fogalmaztak meg velem kapcsolatban. 

Hiszen mi is történt?

Egymástól teljesen független emberek kérdés, kérés vagy előzetes figyelmeztetés nélkül ítéletet hoztak rólam mint emberről és mint nőről. A testem fizikai valója, korlátai és a bénult végtagok értékmérővé váltak. 

Mintha megszűntem volna nőnek lenni, mert nem tudom egyedül széttárni a lábam egy férfi előtt. Mintha a továbbiakban teljesen és visszavonhatatlanul képtelenné váltam volna a szexuális életre, és emiatt rögtön értéktelen is lettem. Mintha elnézést kellene kérnem a testem aktuális fizikai állapotáért, amit még csak nem is én okoztam. 

Mindig, amikor megpróbálom felidézni ezeket a történeteket, úgy érzem magam, mint egy tárgy, ami megsérült, elromlott és már nem lehet hasznát venni. Mintha elveszítettem volna a lelkemet is, ami pedig maradt belőlem, egy balesetben megsérült testben összpontosulna. 

Öntudatos kislányból bizonytalan nő

Nagyjából hároméves lehettem, amikor a szüleim készítettek rólam egy nagyon vicces képet. Akkoriban rövid hajam volt, amit anyukám mindig a homlokomnál kötött fel. Pálmafának hívtam ezt a frizurát, 25 évvel ezelőtt különösen nagy divat volt az óvodákban. Bár nem emlékszem, pontosan hogyan és mikor készült a kép, de valószínűleg a frizurám elkészítését követő percekben kattant a fényképezőgép. Ezt onnan tudom, hogy az arcom már akkor is tökéletesen kifejezte az érzéseimet: a nemtetszést és a dacos öntudatot.

Öntudat. Mit is jelent ez a szó? És egyáltalán: hogyan lett egy öntudatos kislányból egy bizonytalan felnőtt, aki úgy érzi, hogy egy sérülés miatt elhalványul a személyisége? Hol van ebben a saját felelősségem, és mikor kezdődik azoké az embereké, akik a fenti kedves gondolatokat mondták nekem?

Most, ahogy ezeket a sorokat írom, az jár a fejemben, vajon mit is jelent számomra az, hogy nő vagyok, és hogyan tudom mindezt megélni.

Az első gondolatom, hogy nőnek lenni valamiféle partnerséget jelent. Egy lehetőséget arra, hogy egy férfi mellett kiteljesedjem, akár érzelmileg, akár intellektuálisan, akár szexuálisan. Mert így nőttem fel, ezzel a tudattal, hogy egy férfi mellett „kell” nőnek éreznem magam. 

Mit jelent ez? Egyrészről azt, hogy a nőiségem, női mivoltom megélése kizárólag egy párkapcsolatban lehetséges, hiszen kell hozzá egy férfi. Másrészről azt is jelenti, hogy a női(es)ség megélése kifelé, a társadalom többi tagja irányába, az ő megítélésük, véleményük és közvetett irányításuk keretében zajlik. Harmadrészről pedig azt jelenti, hogy

elfelejtjük azt, hogy minden nő mindenekelőtt egy szuverén entitás, egy jogokkal, kötelezettségekkel, érzésekkel, tapasztalatokkal és önálló választási lehetőségekkel bíró ember.

Senkit nem hibáztatok ezért a hozzáállásért, hiszen nekem sem jutott eszembe, hogy megkérdőjelezzem. Egészen mostanáig. 

A nőiség belső oldala

Ahogy tovább forgatom magamban a nőiség kérdését, felmerül bennem a gondolat: mi van akkor, ha éppen nincs mellettem egy férfi, egyedülállóként élem az életem, és mert mind a négy végtagom lebénult, történetesen még kerekesszéket is használok?

Tényleg fadarab lennék? Tényleg nehéz így pasizni? Nehezebb, mint ép végtagokkal? Tényleg senki nem akar szexelni velem, mert még arra sem vagyok képes, hogy megfogjam egy férfi kezét, nemhogy egyéb lepedőakrobatikára? Most már tényleg nem vagyok nő?

Ahogy ezen elmélkedem, megszólal bennem egy kis hang, és arra ösztönöz, közelítsek ehhez a témához ugyanúgy, ahogyan a balesetem okozta trauma feldolgozásához: foglalkozzam magammal, fedezzem fel a saját belső világomat, hiszen a válaszok, illetve a továbblépéshez szükséges erő ott van. Miért ne tennék egy próbát a saját nőiségem megértése és megélése érdekében?

Gondolatban sorra veszem azokat a nőket az életemben, akiket nőiesnek gondolok, és fejben listát készítek mindarról, amitől nőnek látom őket. Először olyan közhelyek jutnak eszembe, mint a smink, hajviselet vagy az öltözködés; aztán rájövök, hogy ez csak egy páncél, egy védőréteg, mert a valódi válasz beljebb van. 

Megértem, hogy azok a nők, akik számomra női szemmel is nőiesek, és úgy gondolom róluk, hogy meg is élik a nőiség minden részét, nem csinálnak semmi extrát, nem tudják a titkot, mindössze rendben vannak önmagukkal.

Tudják, mit akarnak, merre tartanak, olvasottak, van véleményük, értékrendjük, képesek vitázni, szeretnek, fejlődnek, és bármit hozzon eléjük az élet, megélik a jót és a rosszat is egyaránt.

Bármilyen nehéz is, lassanként megbarátkozom a gondolattal, hogy a női(es)ség, a szexualitás és ezek megélése nem függ (és nem is függhet!) a környezetünktől, a külsőnktől vagy más emberek véleményétől. Az, hogy nő vagyok, egy különleges belső minőség. Annak a készsége, képessége, illetve lehetősége, amikor önmagamban élem meg a kiteljesedést bármilyen helyzetben. 

Remélem, a mai pálmafahajú ovisok ezzel a gondolattal nőnek fel, és öntudatos kislányokból magabiztos, önálló és kiteljesedett felnőttekké válnak!

Temesvári Orsolya