„Bocsánat, ez itt járóbeteg-ellátás, legközelebb ne ide jöjjön a tolókocsijával!” – Akadálymentesítés a mindennapokban

–

Járóbeteg vagy járó beteg?

2019 őszén a frissen megszerzett kerekesszékemmel begurultam egy budapesti szakrendelőbe a sebészeti ambulanciára. A vizsgálathoz fel kellett feküdnöm az ágyra, ami a sérülésemből fakadóan nyilvánvalóan nem ment egyedül. Volt velem egy kísérő, sőt, egy mobil betegemelőt is vittünk magunkkal. Az emelő és egy heveder segítségével könnyen, minimális fizikai erővel, biztonságosan lehet bárkit átemelni a kerekesszékből a vizsgálóágyra. A művelet nagyjából három percet vesz igénybe, majd újabb három perc szükséges ahhoz, hogy az ágyból visszaültessenek a kerekesszékbe.

Emlékszem, az ambulancián dolgozó nővérek először kedves mosollyal fogadtak, majd amikor meglátták a kísérőmet, egy fiatal lányt, illetve a mobil emelőt, elsápadtak, és olyanokat mondtak, hogy ne haragudjak, erre itt nincs idő, szerezzek valakit, aki kézzel átemel, mert láthatom, sokan várnak az ellátásra. Szó szót követett, végül az ősz hajú sebészorvos emelt át a kerekesszékből az ágyra, majd vissza.

A vizsgálat rendben lezajlott, de távozáskor az egyik nővér közölte velem: „Bocsánat, ez itt járóbeteg-ellátás, legközelebb ne ide jöjjön a tolókocsijával.”

Szóhoz sem jutottam a döbbenettől, csak megköszöntem az ellátást, majd amint hallótávolságon kívülre értem, felhívtam a háziorvosomat, mert hirtelen elbizonytalanodtam, mit is jelent az a szó, hogy járóbeteg. (A tisztánlátás kedvéért: a járóbeteg-ellátás az ágyhoz nem kötött betegek ellátása, azaz mind a két lábon járó betegek, mind a kerekesszékben ülő betegek ellátása ebbe a kategóriába tartozik.)

Csak egy lépcső

Egy alkalommal kozmetikushoz szerettem volna menni. Először az ismerőseimet kérdeztem, tudnak-e akadálymentes szalont a belvárosban. Több ajánlást kaptam, és végül a lakóhelyemhez legközelebbi üzletet választottam, majd miután többször is megkérdeztem, hogy biztos nincs-e lépcső vagy padka a kozmetika bejáratánál, útnak indultam. 

Többször ellenőriznem kellett az utcatáblát és a házszámot, mert a javasolt szalon bejáratánál két, egyenként nagyjából tíz centiméter magas betonlépcső volt. A kozmetika személyzete kedvesen felajánlotta, hogy felemelnek, de erről mindannyiunk testi épségének megőrzése érdekében szó sem lehetett. Végül az utcán, az üzlet előtti parkolóban igazították meg a szemöldökömet és festették be a szempillámat. Még jó, hogy fél órán keresztül csukva volt a szemem és nem láttam a járókelők arcát.

Most már nevetve mesélem a parkolóban megoldott szemöldökigazítást, de sokkal nagyobb feladatokkal is szembe kell néznem, mint a megfelelő kozmetika felkutatása.

Ízig-vérig pesti lány vagyok, egész életemben tömegközlekedtem, és számos európai nagyvárosban hangoztattam, Budapest tömegközlekedése mennyivel jobban működik, mint az ottani. Ez igaz is, egészen addig, ameddig a két lábadon jársz. Kerekesszékkel már jóval nehezebb.

Emlékszem, amikor először szerettem volna felszállni a körúti villamosra. Beálltam a peronon kijelölt helyre, a megfelelő ajtóhoz, de már a felszállás előtt láttam, mekkora rés tátong a villamos padlója és a peron között, illetve a peron jóval alacsonyabban volt a megállóban, mint a villamos (azt hiszem, új értelmet kapott a londoni metróból ismert „Mind the gap” figyelmeztetés). Nagy nehezen felküzdöttem magam a járműre, de soha nem felejtem el, mekkorát csapódott a kerekesszékem a villamos padlóján, ahogyan a testemen átfutó rémületet sem, miközben majd kirepültem a székből.

Temérdek történetet mesélhetnék még sofőrökről, akik nem veszik fel a kerekesszékkel közlekedő utasokat, esetleg a kérésünk ellenére sem döntik oldalra a buszt, ellehetetlenítve így a felszállást. De számtalanszor előfordult már, hogy működésképtelen lépcsőliftek, használhatatlan rámpák vagy túl magas padkák miatt kellett újratervezni az útvonalat. 

Ugyanakkor rengeteg olyan történetem is van, amelyekben végtelenül segítőkész sofőrökkel, pincérekkel vagy színházi személyzettel találkoztam. Volt már, hogy egy pultos fiú a fél kávézót átrendezte a kedvemért, és olyan is, hogy a felszolgáló megkérdezte, hogyan tálalják nekem az ebédet, hogy a lehető legkönnyebben meg tudjam enni. Sőt, több olyan buszsofőrrel találkoztam már, akik a szakadó eső ellenére széles mosollyal léptek oda hozzám, és a lehető legóvatosabb mozdulattal nyitották le a rámpát.

Így akadálymentesíts jól!

A tapasztalataim azt mutatják, az akadálymentesítés nem csak azt jelenti, hogy egy iskolában, egy kórházban vagy egy munkahelyen van rámpa vagy lift. 

Egyrészt azért nem, mert számos alkalommal ezek az eszközök nem vagy nem jól működnek. Előfordult már, hogy egy túl szűk lift miatt nem tudtam bejutni egy lakásba, egy túl meredek rámpa miatt nem tudtam felszállni a buszra vagy bejutni egy orvosi rendelőbe. De ugyanilyen fontos megemlíteni azt is, hogy egyre több helyen szélesítik az ajtókat, egyre több moziban, színházban, szórakozóhelyen van lift, illetve kerekesszékkel közlekedőknek kijelölt hely.

Másrészt viszont az akadálymentesítés nem csak a fizikai környezetünkről szól, van ugyanis egy lelki, mentális oldala.

Sokszor mondtam már, hogy az akadálymentesítést nem biztos, hogy az utcán kell elkezdeni, sokkal inkább az emberek fejében. 

Nekem, kerekesszékes, mozgássérült emberként, meg kell értenem, hogy az akadálymentesítés olyan, mint egy tudomány. Meg kell tanulni, érteni kell, át kell látni a rendszert. Nem várhatom el senkitől, hogy magától ismerje minden szabályát, a kihívásait és az összes jó megoldást. Az én feladatom, hogy megosszam a tapasztalataimat, legyenek azok pozitívak vagy negatívak. Az, hogy felismerjem és a lehető legpontosabban kommunikáljam az igényeimet, a szükségleteimet és a megoldási javaslataimat. Na és persze az, hogy az első, zsigeri reakcióm a türelmes magyarázat legyen, ne pedig a számonkérő veszekedés (igen, tudom, dolgozom rajta).

De akkor mit lehet elvárni, merülhet fel a kérdés teljesen jogosan. Véleményem szerint nyitottságot és figyelmet, beszéd helyett tetteket. Gondolok itt például arra, hogy a közlekedési dolgozók képzésébe célszerű lenne beépíteni a mozgássérültek szállításával kapcsolatos tudnivalókat, s liftek, rámpák, alacsony padlós járművek, buszmegállók, járdapadkák építése, felújítása vagy beüzemelése során bevonni az érintett jövőbeli felhasználókat.

A legfontosabb, hogy megértsük:

a fő szabály az, hogy sem emberi, sem egyéb minőségünkben nem vagyunk jogosultak arra, hogy bármely más embertársunk szükségleteit megkérdőjelezzük, vonatkozzon az bármilyen segítségre, ellátásra vagy éppen akadálymentesítésre.

Jóslatok, prekoncepciók vagy találgatások helyett kérdezzünk, osszuk meg a tudást, és legyünk készek tanulni egymástól. Kiművelt emberfőkre éppen úgy szükség van ma is az akadálymentesítéshez, mint másfél évszázaddal ezelőtt a hídépítéshez.

Temesvári Orsolya

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / apeyron