„Valakinek holnap le kell mondani hivataláról – énekelte Szörényi, és mi nagyon is jól tudtuk, kire gondoljunk” – István, a király 40!

–

Jókor szólalt meg a nemzeti rock

A nyolcvanas évek elején egészen mást jelentett a „nemzeti” szó, mint manapság. Talán furcsának tűnhet, de egyfajta „szoft-ellenzékiséget” jelképezett. A kokárda vagy a nemzeti színű szalag hordása politikai tett volt, ugyanis a pártállam csak az általuk szervezett eseményeken és ünnepeken engedélyezte a viselésüket. Ha egy nemzetiszínű szalagot hordtál a csuklódon vagy a táskád pántjába fűzve, biztosra vehetted, hogy megállít a rendőr, igazoltat, és örültél, ha csak szóban figyelmeztetett, hogy ne viselj ilyen nacionalista jelképeket. Ha pedig a kokárdát október 23-án viselted, akkor nagy eséllyel a rendőrőrsön töltötted az éjszakát.

A Himnuszt is csak a rendszer által engedélyezett politikai rendezvényeken lehetett énekelni, a Székely himnusz pedig egyenesen be volt tiltva. 

Az akkori fiatalok közül sokan akkor sem politizáltak, ha látták a szocialista társadalom ellentmondásait, ellenben szívesen vettek részt olyan megmozdulásokban vagy „mozgalmakban”, amelyek nem tetszettek a rendszernek. Ezek közé tartoztak a nacionalistának vagy egyenesen irredentának bélyegzett aktivitások, amelyeket ma nemzetinek nevezünk.

Az internacionalizmus jegyében retrográdnak bélyegezték azokat a művészeti tevékenységeket, amelyek a nemzeti identitás vagy éppen magyar öntudat erősítését célozták. Ám a hetvenes évek közepén húszas-harmincas éveit élő Nomád nemzedék (akiknek tagjai közé sorolhatjuk Makovecz Imrét, Csoóri Sándort, Sebő Ferencet, Halmos Bélát és még sokakat) elindított egy folyamatot azzal, hogy közkinccsé tették a magyar népi kultúra alkotásait, legyen szó a népi iparművészetről vagy a népzenéről.

Divatba jött a népi kultúra

A politikai tiltás és ez a fajta kulturális feltárómunka szépen megágyazott a nyolcvanas évek elejére annak, hogy főleg az értelmiségi hátterű fiatalok körében előtérbe került a népi kultúra megismerése, és ezzel együtt a nemzeti öntudat vállalása. Divat lett táncházba járni, még akkor is, ha sokszor több száz kilométert kellett utazni, ugyanis kezdetben táncházak csak Budapesten voltak. Menő dolog volt régi, hagyományos kézműves technikákat meg- vagy újratanulni. Szövő- és faragóházak alakultak, táborokban tanították az idős mesterek a fiataloknak a kosárfonás vagy a vászonszövés technikáit.

Megtanultunk kenyeret sütni, megismertük a népi gyógyászatot, és próbáltunk a nagyvárosban is valamiféle „természetes” vagy „természetközeli” életmódot folytatni. Nem ökotudatosságból, hanem egyszerűen azért, mert kerestük a gyökereinket, amit a nagy internacionalista maszlag elfedett előlünk.

Jártuk Erdélyt vagy éppen Szabolcsot, Bihart, az Ormánságot, hogy gyűjthessük a népi kultúra utolsó autentikus morzsáit, legyen szó zenéről, táncról vagy népi kismesterségekről. És persze hallgattuk a Sebőt, a Muzsikás, a Kormorán vagy a Vujicsics együttes lemezeit. A rádióból és tévéből ömlő magyar nóták és nyálas slágerek helyett régi népdalokat énekeltünk, amiket a táncházakban tanultunk, vagy éppen a Kallós Zoli bácsi mezőségi gyűjtéseit tartalmazó albumokról sajátítottunk el, és adtunk később tovább mi is a tanítványainknak, gyerekeinknek.

És nem, nem melldöngető magyarkodásból, nem nacionalizmusból, hanem egyszerűen azért, mert szerettük volna megélni, megőrizni és továbbvinni azokat az értékeket, amelyeket a magyar kultúra évszázadokon keresztül felhalmozott.

A kommunisták szerint a népművészeti alkotások egy régi kor letűnt értékrendjét idézték, ezért veszélyesnek tartották a saját hatalmukra nézve. Szívük szerint minden ilyen emléket elzártak volna a múzeumok padlására, és üvegvitrin mögé rakták volna azokat, akik még értenek a hagyományos népzenéhez vagy népi iparművészethez. Mi azonban élő népzenét és népművészetet akartunk, olyat, ami a mindennapjaink része. 

A népművészeti mozgalmak mellett a másik jóval radikálisabb, azonban szintén csak áthallásaiban ellenzéki kultúra a rockereké volt. A hetvenes évek legutolsó és a nyolcvanas évek legelső éveiben élte a magyar rock az egyik legfényesebb időszakát. A fiatalok sok tízezres tömege gyűlt össze 1980-ban és 1981-ben is a Hajógyári-szigeten, hogy meghallgassa a kedvenc rockbandáit. Erről bővebben ebben a cikkben olvashattok. Ezek a koncertek eleve a tiltott (vagy az éppen csak megtűrt) zenekarok fellépéseit jelentették, és a dalaikban rendszeresen fontos társadalmi, politikai problémákat artikuláltak. 

Ebben a légkörben jelent meg az István, a király, amely talán ösztönösen, de mindenképpen hatékonyan egyesítette ezt a több százezres, csupán attitűdjében, ám mégis ellenzéki tömeget.

Nemzeti zászló és rocker himnusz

A Szörényi–Bródy-szerzőpáros 1983-ban már maga mögött tudhatta Kőműves Kelemen rockoperát, amelyet az előző évben mutattak be. Már itt sikeresen fuzionálták a népzenét a könnyűzenei hangzásokkal, amit aztán az István, a királyban csúcsra járattak. Az előadáson a zenészek között is megjelentek mindkét tábor képviselői. 

A népzenészek közül Sebestyén Márta csodálatos hangján szólalt meg Réka (Koppány lánya), a krónikások szerepében pedig egyrészt ifjabb Csoóri Sándor, a Muzsikás együttes alapítója, és Koltay Gergely, a Kormorán együttes frontemberei jelentek meg egy rövid dal erejéig. A mű zeneiségében is erősen támaszkodott a regősénekek és népdalok világára, és a táncházjáró közönségnek több dallam ismerősen csengett. A koreográfiát Novák Ferencnek köszönhetjük, akit nagyon jól ismertünk, és egyszerűen csak Novák Tataként emlegettünk. Ő volt a Bihari táncegyüttes vezetője, és feleségével, Foltin Jolán táncos-koreográfussal az első táncházak megálmodója, létrehozója. Nem csoda hát, hogy a királydombi ősbemutatón a táncházakhoz hasonló koreográfiákkal találkozhattunk. Olyan lépésekkel, forgásokkal, amelyeket mi magunk is táncoltunk a Kassák Klubban, vagy a Műszaki Egyetem Klubjában. 

Rockoperáról lévén szó, a szereplők között rendre megtaláljuk az akkori rocksztárokat. István hangját az akkor frissen felfedezett Varga Miklós adta, akit a P. Mobil „utódzenekaraként” ismert P. Box együttes énekeseként ismert a közönség. A Fekete Bárányok (P. Mobil, Hobo Blues Band, Beatrice) mindegyike képviseltette magát a műben egy-két szereplővel. Koppány szerepére Vikidál Gyula telitalálat volt, ő éppen akkoriban lépett ki a rendszer szemében lázítónak számító P. Mobilból, de a Mobil vezetője, Schuster Lóránt is feltűnik az előadásban, igaz, csak statisztaszerepben. Deák Bill Gyula játszotta Torda figuráját.

A helyzet pikantériája, hogy Bill alig néhány évvel az István, a király bemutatója előtt igazolt hivatalosan is a Hobo Blues Bandhez, ugyanis az Országos Rendezői Iroda (ORI), amely abban a korban élet-halál ura volt a könnyűzenében, addig „színpadképtelennek” ítélte az énekest a testi fogyatékossága és túlsúlya miatt. 

Politikai szempontból azonban Nagy Feró szerepeltetése volt a leghúzósabb. A Beatrice 1983-ra (ideiglenesen) felbomlott, éppen azért, mert a pártállam gyakorlatilag ellehetetlenítette őket. Akkori fiatalként Laborc szerepében viszontlátni Ferót, felért egy elégtétellel. Főleg, hogy a Beatrice egyik legkeményebb számának, a Nem kell!-nek a parafrázisát is elénekelhette a darabban, amiről egyébként Bródy János azt nyilatkozta, még azelőtt írta, hogy tudta volna, ki kapja Laborc szerepét.  

Egyébként nem kellett Nagy Feróig várni, már az intró igencsak mellbe csapta a közönséget. A Te kit választanál? című dalnak már a témafelvetése is botrányosnak számított az egypártrendszerben, ahol csak látszatválasztásokat tartottak, így a dal egész prozódiája kifejezetten lázítónak számított. És lázított is, hiszen amikor Szörényi azt énekelte, hogy „Valakinek holnap le kell mondani hivataláról”, mi nagyon is jól tudtuk, hogy kire gondoljunk. Nem, nem Koppányra. 

Az egész műben felfedeztük a politikai áthallásokat, például kifejezetten hátborzongató volt Vikidál hangján hallani, hogy „rabok legyünk vagy szabadok”. Hasonlóan erős politikai érzelmeket váltott ki Torda és Koppány vitája, és szerettük volna hinni Vikidállal, hogy büszke népünk valóban nem tűr idegen hatalmakat, az igazságunk győzni fog, mégpedig hamarosan. Persze egy kis ötvenhatos áthallás is benne volt Vikidál egyik dalában, amikor arról énekelt, hogy István idegeneket hív segítségül, hogy letörje a magyarok szabadságvágyát. 

A zárójelenetben megjelenő hatalmas nemzetiszínű drapéria, és a Himnusz közös éneklése már kifejezetten ellenzéki mozzanatnak számított, ami Sebők János szerint „valóságos eufóriába kergette a felhevült, érzelmekkel megtelt embereket”. 

„Jó volt itt most magyarnak lenni” – mondta Sebőknek, a Rock a vasfüggöny mögött című könyv szerzőjének az egyik ismeretlen szomszédja az előadás után. Ám ez nem jelentett feltétlenül pozitívumot az akkori rendszer vezetőinek szemében. 

Politikai játszmák és egy beépített ügynök

Hogy az István, a király bemutatója a rendszerváltozás első lépése volt-e, vagy csupán egy jól elkapott pillanat, aminek veszélyességét nem látták át az akkori politikai vezetők, erről megoszlik a kutatók véleménye. Mindenesetre maga a bemutató is elég nagy politikai viharokat kavart a színfalak mögött, amelyekről mi, nézők akkoriban semmit sem tudhattunk. 

A Szörényi–Bródy-szerzőpáros már a hetvenes években tervezett egy művet Szent Istvánról, Boldizsár Miklós Ezredforduló című darabja alapján, ám a mű fontosságáról csak a Kőműves Kelemen sikere után tudták meggyőzni a prominenseket. Az előadást azonban csak úgy támogatta a pártállam, hogy komolyzenei műként jegyezték be. Ideológiai téren pedig az nyújtott segítséget, hogy elterjedt a párton belül az a magyarázat, miszerint István és Koppány harca valójában Kádár és Nagy Imre 1956-os feszültségét szimbolizálja. Ebben az olvasatban István lett volna Kádár, aki az ország fennmaradása érdekében behívja a külföldi erőket, Nagy Imre pedig Koppány, aki ragaszkodik a múlt csökevényeihez. Koppány dalaiban valóban vannak utalások 1956-ra, de ha István Kádár János, akkor elég fura a szájából az hallani, hogy „Nincs más út, mint az Isten útja”, de mindegy, ők így gondolták. Ebben a kontextusban érthető az a jelenet, amire Szörényi Levente így emlékezett vissza:

„A Királydombon az akkori belügyminiszter, Horváth István is megjelent, és ott volt Barabás János, népies nevén Kopasz Barabás, egykori KISZ-titkár, aki ekkor az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának helyettes vezetője volt. A domb mögött állt egy büfésor, ott szólított meg: »Levente, kérdeznék valamit, hogy van az, hogy Koppány szimpatikusabbnak tűnik?« Azt válaszoltam: »Vikidál baromi jól énekel.«”

Az István, a király politikai hátteréhez az is hozzátartozik, hogy a stábban volt egy tégla is. Mégpedig éppen a Koppányt játszó Vikidál Gyula. Ez, ismerve a korszakot, nem meglepő, hiszen a nyolcvanas években már igen kiépített ügynökhálózatot működtetett a pártállam. Tóth Eszter Zsófia kutatásai szerint a „Dalos” fedőnevű ügynököt is szokásos módszerrel szervezték be: megzsarolták. Volt Vikidálnak valami kisebb garázdasági ügye (valószínűleg betört egy kirakatot), és megfenyegették, hogy sittre vágják emiatt, ami azt is jelentette volna, hogy a zenekara működési engedélyét is bevonják, és ő soha többet nem léphetett volna színpadra. 

Vikidál, amennyire lehetett, megpróbált etikusan kijönni a dologból: csak olyasmit jelentett, amit már az egész ország tudott. Senkiről sem mondott semmi terhelőt, egyedül örök ellenlábasáról, a P. Mobil vezetőjéről, Schuster Lórántról állított néhány erős vádat, például, hogy Mein Kampfot olvassa, Göring a példaképe, az ő életéről készül tanulmányt írni. Nem csoda, hogy amikor 2004-ben kiderült a dolog, a pályatársak jobbára megbocsátottak neki, ám Schuster egy időre megszakította vele a kapcsolatot. „Nem beszélünk, amióta kiderült, hogy ügynök volt. […] Ha Dalos összehív bennünket egy vödör pörkölt meg egy lavór pálinka mellett, és azt mondja […] gyerekek, egy barom állat voltam, ezeket csináltam, akkor […] valamit mond az ember, megesszük a pörköltet, megisszuk a pálinkát, és utána el van intézve.” 

A történészek szerint a rendszer prominensei az István, a királyt egyfajta „gőzkiengedésként” hagyták színpadra vinni, csak ott számolták el magukat, hogy milyen hatása lesz a műnek. „Az István, a király bemutatója alkalmával – és ez első előadás után sem lehetett kétséges – a nemzeti szellem kiszabadult a palackból, s mint a későbbi előadások, vagy a darab utóélete is bizonyította, többé ezt a szellemet nem lehetett visszagyömöszölni oda” – írta a művet elemezve Sebők János. 

És valóban, az István, a királyt ma már sok millióan ismerik, sok helyütt az augusztus 20-i „családi liturgia” része, hogy valamilyen módon megnézik vagy meghallgatják a rockoperát. Ahhoz, hogy a mű mára a világi szakralitás része lett, nagyban hozzájárulhatott az is, hogy 2003-ban a csíksomlyói búcsúk helyszínén, a két Somlyó-hegy közötti nyeregben adták elő 350 ezer embernek.

Szörényi és Bródy műve a nemzeti kultúra és tudat elidegeníthetetlen részévé vált a 40 év alatt, akkor is, ha közben politikai rendszerek változtak meg, és velük együtt a fogalmaink jelentése is módosult. Mint például az, hogy mit jelentett akkor és ma ellenzékinek, vagy netán nemzetinek lenni.

Források: ITT, ITT, ITT és ITT; valamint Sebők János: Rock a vasfüggöny mögött. Gm&Társai Kiadó, Budapest, 2002

Kiemelt képünk forrása: Fortepan / Urbán Tamás

Miklya Luzsányi Mónika