Gimis koromban a nyaraim rendre úgy teltek, hogy június első hetében leraktam otthon az iskolai cuccaimat, bepakoltam a gázálarctáskába – amit szimatszatyornak neveztünk – egy váltás ruhát, fehérneműt, törülközőt, fogkefét, meg a József Attila-kötetemet, rákötöttem a hálózsákomat, és nekiindultam a haverjaimmal az országnak stoppal. Oda mentünk, ahol éppen a kedvenc bandáink valamelyike játszott. Első sorban a P. Mobil (majd a Dinamit, P. Box), a Ricse (majd a Bikini), Hobo, azután az Edda, amíg volt, addig a Piramis is nagyon ment. Leginkább az ő koncertjeiket követtük, de szóba jöhetett a Karthago, a Korál, a Mini, az East, később a KFT is. Ha kellett, Miskolcról mentünk le Fonyódra, azután vissza Szolnokra, majd Pécsre, majd fel Dorogra… És így tovább.

fesztivál nyolcvanas évek rockerek csövesek fekete bárányok
Az Edda Művek koncertje az 1983-as Jubileumi Rockfesztiválon – Forrás: Wikipédia / Urbán Tamás

Erről szólt az egész nyarunk, mentünk rockkoncertről rockkoncertre. 

A régi bandák közül csak az LGT miatt indultunk neki az országnak, és persze a május elseje se telhetett el úgy, hogy ne menjünk fel a Tabánba, a Loksi koncertjére. Mert év közben is követtük a zenekarokat, persze csak a hétvégén. Ha kellett, több száz kilométert stoppoltunk, hogy ott lehessünk egy-egy koncerten. 

Hetvenes évek: tiltólisták és „ízlést romboló jelenségek”

Igazság szerint a politikai rendszer kényszerített rá minket erre a vándoréletre, amit egyébként imádtunk. Ugyanis a legnagyobb kedvenceink, a későbbi „Fekete Bárányok” (Beatrice, P. Mobil, Hobo Blues Band), a hetvenes évek végén még tiltólistán voltak: nem jelenhetett meg lemezük, nem adták le a dalaikat a rádióban, valójában csak a koncerteken lehetett őket meghallgatni. Hobo volt az első, aki először lemezhez jutott 1980-ban, a P. Mobilnak csak 1981-ben jelenhetett meg lemeze, de az már rég nem volt az „ősmobil”, hiszen Vikidál helyett Tunyogi Péter vitte a szólót. A Beatrice viszont nem tudott önálló lemezzel jelentkezni, csak az Omegával és az LGT-vel közösen adott kisstadionos koncertjük lemezén hangozhatott el három számuk. 

fesztivál nyolcvanas évek rockerek csövesek fekete bárányok
Hajógyári-sziget, P. Mobil együttes, Szuperkoncert 1981 – Forrás: Fortepan / Urbán Tamás

Nyilván mi akkor nem tudhattuk, hogy mindez az egyeduralkodó párt, az MSZMP 1973-as kongresszusának egyik döntésére épült, amely szerint

a médiumok kerüljék „a sekélyes értékű divat és ízlésirányzatokat szolgáló írásokat, műsorokat és műalkotásokat”, amit megfejelt az MSZMP 1975-ös programnyilatkozata, amely szerint „az ízlést romboló jelenségeket ki kell szorítani a szórakoztatásból”.

Ám 1980-ra enyhült valamit a kommunista szigor, és egy kicsit levegőhöz juthattak a rockbandák is. 

Az első fesztiválok

Ezt az enyhülést konkrétan a bőrünkön is éreztük. A rockkoncerteken mindig erős volt a rendőri jelenlét, illetve nem egyszer az Ifjú Gárdistákat, a Munkásőrség ifjúsági szervezetének tagjait rendelték ki rendfenntartásra. A tömegből gyakran emeltek ki „rendbontókat”, teljesen random módon, mert ugyan mi számít rendbontásnak egy koncerten csápoló tömegben?

Ezek a társaink az éjszakát a rendőrőrsön töltötték, ahol a mai szemmel nézve súlyos atrocitásoknak voltak kitéve. Kemény verés ritkán fordult elő, „csak” falhoz állítottak minket.

Több órán keresztül kellett vigyázzállásban állnunk a fallal szemközt, miközben valamelyik tiszt üvöltötte, hogy milyen csökevényes korcsok vagyunk, a szocialista nevelés szégyenei, és időnként ránk húztak a gumibotokkal.

Több fiú ismerősömet is bevitték valamelyik szobába, ahol kopaszra nyírták őket. Az is bevett szokás volt, hogy a koncertről kiáramló tömeget megsorozták gumibotokkal.

Ha jól emlékszem, az első Hajógyári-szigeten tűnt fel először, hogy a rendőrök sokkal visszafogottabban viselkednek. Ez volt a Fekete Bárányok-koncert, 1980-ban, amire a szervezők legnagyobb megdöbbenésére 25 ezren mentünk el. Tényleg mindenki ott volt, a színpadon is, és a nézőtéren is. A „koncertturizmusunk” hatására az ország minden részén voltak rocker barátaink, így olyan hangulatú lett a hajógyári-szigeti nap, mintha egy nagy családi találkozót szerveztünk volna. A szervezés nem volt valami fényes, de szokva voltunk hozzá, vittük, ami kellett: hálózsák, némi kaja, meg persze vodka és Kőbányai, és persze a zene, amiért jöttünk. 

fesztivál nyolcvanas évek rockerek csövesek fekete bárányok
Hajógyári-sziget, a felvétel a Fekete Bárányok 1980-as koncertjén készült – Forrás: Fortepan / Urbán Tamás

A koncertet a Bizottság kezdte, amit akkor még alig ismertünk, de jó jelnek vettük, hogy Nagy Feró hívta meg őket a fesztiválra. Aztán jöttek a Bárányok, nagyjából a szokásos műsort hozták, a szokásos koreográfiával. Először jött a Rice, akik a Jerikóval belecsaptak a levesbe, azonnal beindult a tömeg, a színpad előtt ezrek tomboltak: „Jerikó, Jerikó, / Fala porba hullott rég, / Jerikó, Jerikó, Múlandó a dicsőség! // Várj! Várj! Lesz még idő! / Én eljutok a falak mögé…”

A politikai áthallás megadta a hangulatot, amit Feró csúcsra járatott a Nem kell-lel, és utána a megszokott liturgiának megfelelően hullottunk térdre, a Csak térden állva című számnál. A Mobilra akkor eléggé húztuk a szánkat, nehezen szoktuk meg a Vikidál nélkül felállást, bár Lóri szokás szerint kitett magáért. A Rocktóberrel, kicsit ötvenhatra is emlékeztünk, az Utolsó cigarettával pedig végül rendesen felpörgette a tömeget. Az egészre a Hobo tette fel a koronát, a Ki vagyok én?-nel, a 3:20-as blueszal meg Leples bitanggal.

Kopaszkutya

A következő év, 1981, a magyar rockzene nagy éve volt, sok jó koncerttel, turnéval, fesztivállal. Ám ennek a jólétnek hamar vége szakadt. Abban az évben ugyanis Tatán volt egy érdekegyeztető találkozó a szakmai képviseletek vezetői és a zenészek között, ennek hatására megalakult a könnyű zenét játszó művészek érdekvédelmi képviselete. Ezek a tárgyalások bizonnyal belejátszottak abba, hogy az 1981-es év ilyen gazdag lehetett eseményekben, ám hamar kiderült: a pártállam tűrésküszöbe elég alacsony, illetve sikerült jól megosztaniuk a könnyűzenész-társadalmat.

Rögtön az év elején a Kopaszkutya című rockfilm verte ki hivataloséknál a biztosítékot. Nem is engedték Budapesten bemutatni, amit mi nem bántunk annyira, Szolnok kiváló helyszíne volt a filmbemutatónak és a különleges koncertnek is. A Kopaszkutya című a film ugyanis egy feltörekvő rockzenekar sztoriját mutatta be. A zenekar tagjait Schuster Lóránt, Hobo, Póka Egon, Deák Bill Gyula játszották, és a hátteret a csöves-rocker szubkultúra adta. Különleges volt ez az együttállás, a zene se volt rossz, de nem rajongtunk a filmért, mert kicsit olyan kompromisszumosnak éreztük. A pártvezetésnek azonban még így is sok volt: csak néhány hónapig volt műsoron, jobbára klubokban vetítették, azután betiltották a filmet.

fesztivál nyolcvanas évek rockerek csövesek fekete bárányok
Jelenet a Kopaszkutya című filmből – Forrás: Örökmozgó

A Kopaszkutya dalai is csak koncerteken szólalhattak meg, mivel a filmzenét tartalmazó lemezt csak a rendszerváltozás után 1993-ban lehetett kiadni. 

A következő nagy buli: Dorog

A rockerek között jól ismert helyszín volt Dorog, hiszen a kedvenc zenekaraink visszatérően koncerteztek itt. A Bárányokat vártuk, ám a HBB és P. Mobil mellől hiányzott a Ricse. Azonban ott volt az akkor még nagyon friss és erős számokat játszó Edda, illetve a Karthago is, illetve a Skorpió, az East, a Color és több más kisebb zenekar. A szervezés megint katasztrofálisra sikeredett, de mentségükre legyen mondva, 10-15 ezer embernél nem számítottak többre. A valós számot nem tudhatjuk, de ma általában 25-35 ezerre becsülik a dorogi fesztivál résztvevőinek létszámát. Az tény, hogy az esztergom–dorogi vonatra már a koncert előtti napon sem lehetett feljutni. Mondjuk, mi nem is akartunk, mert elvből stoppal jártunk. Ami elég jól be is jött, mert a fesztivál után az East mikrobusza vett fel minket, és mit ad isten, pont ugyanoda vezetett az utunk: egy következő rockkoncertre, ha jól emlékszem, Tőserdőre.

fesztivál nyolcvanas évek rockerek csövesek fekete bárányok
A Karthago együttes koncertje 1980-ban – Forrás: Fortepan / Urbán Tamás

Igaz, csak Kecskemétig vittek el minket, és mivel éjszaka reménytelen volt stoppolni, megpróbáltunk vonatra szállni, de elment az utolsó járat. Szóba elegyedtem az egyik mozdonyvezetővel, aki megsajnált minket, ahogy fáradtan, koszosan ott bóklásztunk a kecskeméti állomáson, és felajánlotta, hogy elvisz az egyik tehervonattal minket Lakitelekig, ahonnan már csak egy ugrás Tőserdő.

Így esett, hogy azon a nyáron még tehervonatot is stoppoltam, csak hogy eljussunk egyik koncertről a másikra. 

De visszatérve Dorogra, mivel a koncertek reggel kilenckor kezdődtek, a tömeg nagy része már előző este lement Dorogra. Nem voltak nagy igényeink, de ekkora tömeg ellátására nem volt felkészülve a város. Emlékeim szerint egyetlen ABC volt a környéken, és a kifliért meg a tejért is közelharcot kellett vívni, nemhogy a vodkáért vagy kannás borért. De ezt azért nem vettük annyira a szívünkre. A felhőszakadásra azonban, ami ráadásul éjszaka ért el bennünket, nem voltunk felkészülve. A koncertekre jobbára csak hálózsákkal jártunk, sátrat csak kevesen hoztak magukkal, úgyhogy a tömeg egy része megpróbált valami menedéket keresni. Mi egy vasúti aluljáróba húzódtunk be, amit hamarosan elöntött a víz. Úgyhogy másnap konkrétan bőrig ázva kezdtünk neki a koncertnek, de nem volt gond, mert az előadók gondoskodtak a forró hangulatról, és gyorsan megszáradtunk. 

Dorog elképesztően jó volt, csak a Ricsét hiányoltuk. Azonnal elterjedt a híre, hogy betiltották őket. Amikor augusztusban a Hajógyári-szigeten sem léptek fel, és nem sokkal ezután Feró bejelentette a Ricse feloszlását, világossá vált, hogy a párthatalom megelégelte a „nemzet csótányának” jelenlétét a szocialista könnyűzenében. Csak Sebő János könyvét olvasva derült ki számomra, hogy milyen politikai kényszerek és manipulációk vezettek odáig, hogy 1981 augusztusára a teljes könnyűzenei szakma elfordult a Ricsétől. A sok tízezres rajongótáboruk ellenére ekkor egyetlen etikus lépést választhattak, azt, hogy egy időre feloszlatták magukat. 

fesztivál nyolcvanas évek rockerek csövesek fekete bárányok
Beatrice együttes 1978-ban – Forrás: Wikipédia / Urbán Tamás

A Hajógyári-szigetre szervezett Szuperkoncerten azonban rajtuk kívül valóban ott volt az akkori rockélet színe-java. Akadtak azért furcsaságok, például a Bergendy vagy a Kati és a Kerek Perec, akiket finoman fogalmazva nem üdvözölt kitörő lelkesedéssel a közönség. A P. Box, a Mobil, a Hobo, az Edda, a Korál, a Karthago ekkor már nagyágyúnak számított rockerkörökben, a Skorpió inkább már klasszikusnak, Presser Pici megjelenése pedig ikonikus volt. Fogalmam sincs, milyen meggondolásból akarták a Hungáriát betolni záró zenekarként, hiszen a Limbó hintó-s csilivili elég messze esett a rockerek keresetlen őszinteségétől, és zenei ízlésétől. A bejelentkező Fenyő Miklóst a közönség nemes egyszerűséggel kifütyülte, így meg se kísérelték, hogy fellépjenek. A fesztiválon megjelentek az igényesebb rockot játszó zenekarok is, mint a Mini vagy az East, a KFT pedig meglepő, új színfoltot jelentett. 

Hogy a hatalom megint bekeményít, azt a rendőri atrocitásokból éreztük, de valójában hozzá voltunk szokva.

A koncert közönségét 40-50 ezer főre saccolta a korabeli sajtó, a szervezetlenség miatt pedig jócskán volt tülekedés, amikor megint csak előkerültek a gumibotok. Ettől függetlenül a hangulat elképesztő volt, és akkor eszünkbe sem jutott, hogy a következő szigeti fesztiválra több mint tíz évet kell várnunk.

Ellenzéki kiállás vagy buli

Hogy a Sziget Fesztivál ötletgazdáit, Gerendai Károlyt és Müller Péter Sziámit mennyire motiválta a nyolcvanas évek több tízezer embert megmozgató rockfesztiváljainak híre vagy emléke, azt nem tudom. Azt azonban igen, hogy kilencvenes években szívből örültem, amikor el- vagy újraindult a fesztiválozás a szigeten.

Ám ezeknek a fesztiváloknak más volt a hangulatuk, és nemcsak a zeneistílus-váltás miatt, hanem mert ekkor már egészen más volt a fiatalok motivációja, mást vártak egy koncerttől, mint a nyolcvanas évek elején. 

A Sziget nagy buli, kikapcsolódás, minőségi zenét nyújtó szórakozás és persze találkozás a barátokkal, ismerkedés új emberekkel, meg lazulás ezerrel. Ezek a motivációk valójában a nyolcvanas évek fesztiválozóiban is megvoltak, ám a rockerség, a koncertre, fesztiválokra járás egyfajta politikai kiállást is jelentett. A később nyilvánosságra hozott politikai dokumentumok nyilvánvalóvá tették, hogy maga a pártállam is „rendszerellenesnek”, ideológiarombolónak tekintette a rockzenekarok működését, olyan aknamunkának, amely aláássa a szocialista embereszmény megvalósulását. 

fesztivál nyolcvanas évek rockerek csövesek fekete bárányok
Hajógyári-sziget, Szuperkoncert 1981. augusztus 22-én – Forrás: Fortepan / Urbán Tamás

Igazság szerint a rockerek nem nagyon politizáltak, csak azt érezték, hogy szar, amiben élünk, hogy mindenütt hazugság van, amely hazugság szépen lassan lemállik az országról és rólunk, és akkor ott maradunk a büdös nagy semmi közepén. De még a semmi is sokkal jobb lenne, mint az a „komfortos” mennyország, amivel a Kádár-rendszer ki akart minket fizetni, csak fogjuk be a szánkat. Abban is biztosak voltunk, hogy felnőttként nem akarunk ilyen viszonyok között élni. Ezt az érzést tudták artikulálni a rockzenekarok, ezt fejezte ki a csöves/rocker kultúra. Nem véletlenül számított himnuszértékűnek a Beatrice Nem kell című száma, amit a Fekete Bárányok-koncerten huszonötezer kamasz üvöltött együtt Feróval: „Hányszor mondjam, nem kell?”

És ez a „nem kell” nemcsak a tinédzserek lázadása volt a felnőttek kommunista komfortos, vasárnapi rántott húsos élete ellen, hanem a rendőragresszió elleni tiltakozás is. 

Mert a dalszöveg így folytatódott:

„Azért várj,
Mert érni fog még sok-sok csalódás.
Egy pofon nekem, egy pofon neked!
Egy pofon neki, hát még egyet nekik.
Nem kell!
Hát hányszor mondjam, nem kell!”

Nem, nem kellett se a jó, se a rossz a Kádár-rendszertől. A nyolcvanas évek elején még túl fiatalok voltunk a politizáláshoz, de néhány év múlva éppen a mi generációnk indította el a rendszerváltozást. Hogy ebben mennyire vettek részt tevőlegesen is rockerek, nem tudom. Ám az biztos, hogy az a politikai düh, ami bennünket mozgatott, okafogyottá vált a kilencvenes évekre. 

Megváltozott a politikai légkör, és megváltozott a fesztiválok hangulata is, aminek én személy szerint örültem, mert bennem volt a remény, hogy most már sohasem térhet vissza az az idő, amikor gumibotokkal támadnak a diákokra, pusztán azért, mert más a véleményük, mint a regnáló hatalomnak, és ennek a véleményüknek hangot is adnak. Akkoriban azt hittem, hogy legnagyobb problémánk az lesz, hogy eldöntsük, melyikőnk az „ősfesztiválozó”.

Mára kiderült, hogy sajnos tévedtem. De ennek a kifejtése egy másik cikk témája lenne. 

Forrás: Csatári Bence: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája. ELTE BTK, 2007; Sebők János: Magya-Rock, 2. kötet. Zeneműkiadó, Budapest, 1984; Sebők János: Rock a vasfüggöny mögött. Gm&Társai Kiadó, Budapest, 2002.

Kiemelt kép forrása: Fortepan / Urbán Tamás

Miklya Luzsányi Mónika