–

Orosz kapcsolatok

Úgynevezett Gorkij-szakkörbe jártam hatodikos koromban, és kötelező volt a szakkörösöknek egy orosz anyanyelvűvel levelezni. Kaptam is az orosztanáromtól – akit egyébként nagyon-nagyon szerettem – egy címet.

Bizonyos Olgának kellett leveleket írnom – nagyjából kéthavonta – Krasznojarszk városába. Szibériába küldözgettem a nagy kínnal megírt orosz nyelvű leveleimet.

Beszámoltam Olgának például arról, hogy anyukám járt a Szovjetunióban. (Állati büszke voltam akkoriban erre.) Azt is megírtam Olgának, hogy anyukám hozott nekem onnan fekete kenyeret, ami nagyon ízlett, soha addig nem ettem olyat. Savanyú volt és gumiállagú, de emlékszem, mennyire különlegesnek éreztem, és könyörögtem, hadd kaphassak belőle „csak még egy falatot”.

Olgának beszámoltam arról is, hogy az én anyukám volt a Mauzóleumban is, és látta Lenin bebalzsamozott testét, csak nagyon megfájdult a lába, mert órákon keresztül kellett sorba állnia ezért az élményért.

Olga arról is értesült tőlem, hogy „Lenin előtt egy nappal születtem”, tényleg áprilisban van az én születésnapom is, csak hát, néhány évtizeddel előttem jött a világra V. I., alias „Hatodik” Lenin.

Olga bezzeg nem szolgált ilyen szaftos részletekkel az életéről. Rendszerint arról írt, hogy mikor volt űttörőtáborban, ott mit énekeltek, mit tanulnak épp az iskolában, és az időjárásról tájékoztatott rendszeresen. Azt írta: hideg van.

Zsozsó Karcagról

Elég sokáig komolyan kézilabdáztam, kapus voltam egyébként, és mindenféle bajnokságokra jártunk hétvégente. Az egyik alkalommal Karcagra utaztunk, és megismerkedtem az ellenfél csapatából egy különlegesen kedves lánnyal, úgy hívták, Zsozsó. Sajnos nem tudom már, mi volt az igazi neve. Zsozsóval aztán rendszeresen leveleztünk, és mivel nem voltak nyelvi korlátaim, mint Olga esetében, ezért kamasz lelkünk minden fájdalmával elárasztottuk egymást.

Bár nagyon más lelkületűnek tűntünk, Zsozsó kicsattanóan jókedvű, pozitív személyiség volt, én meg enervált és kissé dekadens, mégis nagyon mélyen megnyíltunk egymásnak ezekben a levelekben.

Persze a fiúkról leveleztünk, a semmi kis kalandjainkról („tényleg rám mosolygott, ezt most nem csak képzeltem”), meg arról ábrándoztunk, milyenek leszünk majd felnőttként.

Abban mindketten egyetértettünk, hogy teljesen más életet akarunk élni, mint a szüleink. Ha el voltam kenődve (sokszor), Zsozsó lelket öntött belém. Vicces kis grafikákat tűzött a leveleibe, én meg a friss költeményeimmel háláltam meg őket. Biztosan jött-ment egy-egy levél hetente.

Aztán egyszer ők kézilabdáztak nálunk. Zsozsó két ajándékot is hozott nekem. Kaptam tőle egy plüss kukacot, zöld volt és vigyorgott. Imádtam. Sajnos már elkallódott. De ami még mindig megvan anyukámnál, az egy bőrből készült patkó pénztárca, aminek beleírta a belsejébe, hogy „Gabinak szeretettel Zsozsótól”. És egy kacsintó Pif-figurát rajzolt mellé. Tudjátok, a zseniális Szutyejev találta ki ezt a mesét. A gyerekeim is imádták kicsiként a történeteit és a rajzait.

Jelenet a Pif és Herkules című rajzfilmből - Forrás: Youtube

Szóval végre ott állt a hús-vér Zsozsó. Mivel a kézilabdapálya gyakorlatilag a házunk előtt volt, és a meccs után Zsozsó megéhezett, ezért azt mondtam neki, hogy szaladjunk át hozzánk enni. Anyukám épp a nagymosás kellős közepén volt, de azért kaptunk egy-egy szelet zsíros kenyeret.

Az általános iskola után másik kézilabdacsapatba kerültem, Zsozsó pedig kollégiumba ment, megszakadt a kapcsolatunk, de ma is nagyon hálás szívvel gondolok rá.

Éva Pusztamonostorról

Anyukám a szomszédos Pusztamonostorról származott, ezért elég ismerős voltam ott. Rengetegszer átkarikáztam a földúton, ami kikerülte a forgalmas betonutat. Ott találkoztam egyszer Évával. Én csak csavarogtam, egyedül bóklásztam, és megszólítottam, mert nagyon menő cuccai voltak, ráadásul borzasztóan tetszett a frizurája, ami hasonlított egy kicsit Révész Sándoréhoz, akibe akkoriban halálosan szerelmes voltam. Tizenkét–tizenhárom éves lehettem. Éva kedvesnek tűnt, nagyon jót beszélgettünk, és az ő ötlete volt, hogy levezzünk. Címet cseréltünk, aztán elkezdtünk leveleket küldözgetni egymásnak a zenekarokról és a fiúkról. Éva egyszer mellékelt magáról egy színes fényképet, ami műteremben készült. Elképesztően irigy voltam arra a fotóra. Nem elég, hogy igazi, vadonatúj farmernadrágot viselt, (nem ám holmi Trappert, hanem Lee márkájút), még egy hihetetlenül menő farmermellénye is volt, ráadásul az a jó kis laza Révész Sándoros frizura… Megevett a sárga irigység. Éva ezt írta a kép hátuljára: „Szeretettel küldöm a legújabb fotómat!”

Sokszor elővettem azt a képet, és közben mindig azt képzeltem, hogy én állok így, ebben a menő szerkóban, méghozzá egyenesen Révész Sándor előtt.

Évával rövid életűnek bizonyult a kapcsolatunk, Ő állandóan nyaggatott, hogy küldjek magamról fotót, de nekem nagyon tré cuccaim voltak, és egyáltalán nem maradt pénzünk ilyen luxusdolgokra, mint egy műtermi fotózás… Egy hiányzó fotó miatt szakadt meg a bimbózó barátságunk.

És a végére egy fiú: Zs. Miskolcról

Egy–két évvel később megismerkedtem egy fiúval valamelyik diákszínjátszó-találkozón. Színésznek készültem, rendszeresen nyertem különböző országos versmondó-versenyeken, ha pedig mégsem kerültem be az első háromba, akkor biztos, hogy kaptam legalább egy különdíjat.

Zs. is színésznek készült, ő az is lett. Méghozzá nem is akármilyen, ezért nem írom le a nevét.

Ő volt az első fiú, aki zuhanyozni hívott engem.

Nagyon kedvesen elhárítottam az invitálást, de azért eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha elfogadom… Nem történt köztünk semmi, csak rengeteget beszélgettünk, nagyon hasonlóan láttuk a világot, ugyanazok a dolgok érdekeltek bennünket. Tetszett, hogy érzékeny, okos és tehetséges, azt hiszem, kicsit bele is habarodtam. Lehet, hogy ő is így volt ezzel, mert búcsúzáskor elkérte a címem, és két nap múlva a postaládámban volt a levele. Hosszan elemezte, hogy mit gondol arról a szerepről, amire épp akkor készült az amatőr csapatban, és felvetette, hogy találkozhatnánk egy olyan helyen, ami hozzá és hozzám is közel van. Kitalálta, hogy randevúzzunk Hatvanban.

A randi végül nem jött össze, elég bonyolult lett volna kivitelezni, de egészen addig leveleztünk, amíg őt föl nem vették a Színművészetire.

Utána megszakadt ugyan a levelezés, de jóval később, amikor én már egy zeneszerzővel éltem együtt, nagyon sokszor találkoztunk, rendszeresen jártam a bemutatóira, jóban voltam az akkori szerelmével. Mindig megmaradt köztünk valami kis szikra. Végül egy másik Gabit vett feleségül, aki eléggé hasonlított rám. Lehet, hogy tényleg bejöttem volna neki. De soha nem volt bátorságunk kimondani ezt a vonzalmat. Én attól féltem, hogy mi történik, ha visszautasít, ő meg talán mégsem volt annyira biztos abban, hogy épp én kellek neki. És ez így van jól. De néha azért ma is megfordul a fejemben, hogy mi történt volna, ha mégis elmegyek vele zuhanyozni harmincöt évvel ezelőtt…

Both Gabi

 Kiemelt képünk illusztráció